2016.

Szeretett Testvéreim!

Minden iskolai hittan órán immáron az adventtel, ill. a karácsonnyal foglalkozunk. Azért, mert ebben az időszakban fontos kiemelni az ünnep, s az azt megelőző 4 hét jelentését, és muszáj mindezt az elméletet gyakorlatiasabbá tenni. Állandó kérdése ilyenkor gyermeknek és felnőttnek: hogyan készüljek fel az ünnepre?

A választ nagyon hosszan lehetne megfogalmazni! Ha hétköznapi szituációinkra, magatartásformánkra, és kimondott szavainkra gondolunk, azért megsejtjük a helyes készülés hogyanját!

Advent 3. vasárnapján teljesen másra szeretném terelni a figyelmet: a Gyermekre, akiről szól az ünnep, és a gyermekekre, akiké az Isten Országa!

Szoktam olvasni a különböző világvallásokról, és engem mindig megdöbbent a keresztyénség történetében a kis Jézus születése. A többi vallásban találkozunk Mózessel, Buddhával, Konfuciusszal, Mohameddel. Ők voltak azok a nagy vallásalapítók, akik már felnőtt férfiként váltak egy-egy vallásos mozgalom vezéralakjává. Ezzel szemben a keresztyénség egy törékeny, pici kisgyermek születésével kezdődött. Nem történt más: ezzel a csodálatos születéssel elkezdődött itt a földön Isten Országa!

Tele van csodás elemekkel a karácsonyi történet: az angyalsereg éneke, majd a pásztorok és a napkeleti bölcsek ámuló hódolata! A Szentírás számunkra érthetetlen dolgokról számol be, úgy, mint a Szentlélektől fogantatásról és a szűztől születésről. Ezek az események megerősítik a próféta sorait: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” (Ézs 9, 1). Valóban nagy világosság volt ez a kis gyermek, abban a sötét istállóban. Új világ kezdődik ebben a régi, bűnös világban. És majd láthatjuk felnőttként, amint világít szeretetével és tisztaságával abban a lelkileg sötét világban, ahol csak kín, fájdalom és könnyek vannak…

Elgondolkodtató tehát, számomra mindenképpen ez a kisgyermek, különösképpen Ézsaiás próféciája, Jézus születése előtt kb. 600 évvel! „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9, 5). Egy gyermek születésével kezdődött el a földön Isten Országa!

Mai Igénk azt mondja: „Aki nem úgy fogadja az Isten Országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10, 15). Lássuk, hogyan mutat utat nekünk, felnőtteknek ez az Ige, és lássuk, hogyan emeli ki számunkra a gyermekké válás szükségességét!

Jézus nem azért emeli ki pont a gyermekeket, mert ők ártatlanok, és esetleg tisztábbak nálunk! A gyermekség egy olyan fejlődési állapot, amely igényli, kéri, elfogadja a gondoskodást, a támogatást, segítséget, és feltétel nélkül elhisz és bízik.

Jusson csak eszünkbe a szülők és a gyermek kapcsolata! Micsoda gondoskodás az, amivel körbeveszi a felnőtt a kisgyermeket, és micsoda ősbizalom az a gyermek részéről, hogy nyújtja a kezét, elfogadja a válaszokat, és elhiszi a hallottakat… A gyermek rá van utalva a szülőre, és hagyja magát. Eközben a szülő boldogan teljesíti szülői feladatkörét.

Amit az előbb általánosságban elmondtam, óhatatlanul is egy kicsi gyermeket, és fiatal szülőt tárt elénk. De még mindig azt a választ keressük, hogy miért, ill. hogyan történhet életünkben a gyermekké válás. Mert ezt mondja az Ige: „Aki nem úgy fogadja az Isten Országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10, 15).

1,5 évvel ezelőtt történhetett, hogy egy középkorú asszony jött be a lelkészi hivatalba, hogy bejelentse: szeretett édesanyja elhunyt. Beültünk a lelkészi szobába beszélgetni, és egyszer csak feltört belőle sírva: „Nem vagyok már gyermek, mert nincsenek már szüleim!” Megdöbbentő érzés volt ott ülni fiatal fejjel, és belegondolni abba: valóban addig gyermek a felnőtt, amíg élnek a szülők.

Olyanról is hallottam, hogy egy gyermek kiskorában árván maradt, és gyakran fátyolos tekintettel nézte kortársait, akiket ölelt és csókolt az édesanyjuk vagy édesapjuk. Egész életében, még felnőttként is vágyott arra a gondoskodásra, amit szülei vagy szerető jótevői adhattak volna meg neki azért, hogy érezhesse, hogy ő is tartozik valakihez!

Itt vannak a szemünk előtt a reális tények, amikor szembesülünk az elmúlással, és feltör belőlünk a keserves mondat: „Nem vagyok már gyermek!” És ott van a másik oldalon az a valós kocka, melyen azt vesszük észre, hogy idős emberként is bennünk a nagyon erős vágy arra, tartozzunk valakihez!

Azzal, hogy az a bizonyos kisgyermek megszületett több mint 2000 évvel ezelőtt, azzal valami visszafordíthatatlanul megváltozott: nem csak, hogy megjelent a földön Isten Országa, hanem az is megtörtént, hogy az Atya Isten Krisztusban kijelentette, hogy Őhozzá tartozunk, és nem akarja, hogy bűneinkben elvesszünk! Nem akarja, hogy emberi tévelygéseink rossz útra vezessenek minket, és nem akarja, hogy magányosak, szeretet nélküliek legyünk, akik csak lógnak a levegőben és nem tartoznak senkihez! Krisztusban az Atya gyermekei lehetünk! De ez nem ilyen egyszerű…

Mennyei Atyánkkal szemben mi nagyon sokszor úgy viselkedünk, hogy mi túl nagyok; túl okosak; túl tapasztaltak vagyunk, akiknek nincs szükségük vezetésre, tanácsra, atyai gondoskodásra… Legtöbbször magunk akarjuk elintézni az ügyeinket, és ehhez semmilyen felső segítséget nem veszünk igénybe.

Érdekes lehet abba is belegondolnunk, hogy Istennel szemben tulajdonképpen 3 féle magatartás lehetséges: közömbös, ellenséges vagy gyermeki. Vajon, mi hogyan viseltetünk az Atya iránt? És mitől függ ez a hozzáállás?

Az alap Igében azt látjuk, hogy a tanítványok félreismerték Mesterüket, és úgy látták, hogy zavarják Őt a gyermekek. Csak ennyit látunk a Szentírásban: „a tanítványok azonban rájuk szóltak”

 (Mk 10, 13b). Hogy miért? Talán, mert azt gondolták, hogy Mesterük egy nagy tudományú ember, akinek a tanítás a feladata, azonban a kicsik még nem értenek mindezekből semmit.

Ez csak egy feltételezés. De milyen érdekes, hogy sokszor ezt hiszi a ma embere is Jézusról: a tanításai, a beszédei, nagyszerű elvei a legfontosabbak. Esetleg a követendőek. De ez így, ilyen formában nem igaz! Jézus személye a legfontosabb, és a Vele való személyes kapcsolat! Érdekes, hogy olyan nagy tudományú emberek is utalnak Jézus mondataira, tanításaira, akik nem hisznek benne, vagy nem is ismerik Őt. Azt olvassuk Róla a Máté evangéliumában: „mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik.” (7, 29).

Számunkra nem az a legfontosabb, hogy Ő mit tanított, sokkal inkább az a legfontosabb, hogy Ő maga jelen volt az emberek életében; és jelen akar lenni a mi életünkben is! Az Ő személyében jött el hozzánk az Isten Országa! Az Ő jelenléte azt jelenti, hogy itt van közöttünk Isten, és az Ő közelében megszentelődik az ember!               

Van mit tanulnunk a történetben szereplő gyermekektől: mindenféle hátsó gondolat nélkül felmásztak az ölébe, megfogták Jézus kezét, és bele néztek a szemébe. Az Ő jelenlétére volt szükségük, és Jézus megáldotta őket.

Hogyan válhatunk hát mi felnőttek gyermekké? – Úgy, hogy engedjük Istent úgy munkálkodni életünkben, mint mennyei Édesapánkat. Aki gondoskodni akar rólunk, oltalmazni, segíteni, és olykor megdorgálni. Gyermeknek lenni azt jelenti, hogy határtalanul bízni az Atyában!

Csak akkor nem tud mit kezdeni velünk, ha mindenáron ki akarunk nőni a keze alól. Ha mindent jobban tudunk, mint Ő; ha nem igényeljük a Vele való találkozást, hogy megbeszéljük Vele dolgainkat, vagy ha nem tudunk hinni abban, hogy Ő valóban megbocsát nekünk!

Ádám és Éva annak idején elbújtak Előle. Mi ne tegyük! Inkább közeledjünk Istenhez úgy, mint gyermekek, akik el tudják, és el is akarják fogadni mindazt a gondoskodást és szeretetet, melyet elkészített nekünk Atyánk, a Krisztusban! Ámen.

Lovász Adrienn