2016.

Az elmúlt hetekben, a Lukács írása szerinti evangéliumot olvashattuk, azon belül is Jézus szenvedésének történetét. Megrendülten olvastuk azt a tömény emberi kegyetlenséget, ahogy Isten Fiához viszonyultak, ahogy megalázták, meggyalázták, megkínozták, kivégezték.

Olvasva a sorokat, olyan érzésünk lehetett, mint amikor mindent elborítanak a sötét felhők, nem látjuk a napot, amikor a zivatar előtt az embert nyomasztja az időjárás, amikor ott van lelkünkben a félelem, mindjárt kitör a vihar, és én védtelen vagyok. Ebbe a reménytelenül sötét háttérbe világít bele, mint amikor a nap áttör a felhők közt, a nyitott sír ténye, a feltámadás csodájának egyik bizonyítéka.

Sokáig nem értettem, hogy miért is kell Jézus haláláról és feltámadásáról máskor is, mint a húsvéti ünnepkörben beszélni. Aztán, ahogy nőttem, értem, látásom tisztult és rájöttem: Isten kimondhatatlan szeretet van elrejtve még a sötét eseményekben is, amit János így fogalmaz meg: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” Itt, a kereszt iszonyatában csúcsosodik ki Isten irántunk való szeretete a legtisztábban, a leglátványosabb módon! Még az Egyszülött Fiúnál is drágábbak vagyunk! És, ezt pecsételi meg, mintegy hitelesíti Isten részéről a feltámadás csodája!

Olyan jó ha, úgy tudunk viszonyulni a kereszthez és a nyitott sírhoz, mint Isten szeretetének bizonyítékához, és ha ez a tény bűnbánatra is indít bennünket.

Az elmúlt héten megrázó lelki élményben volt részem. Egy drága asszonytestvérnél voltam, aki évek óta tolókocsihoz kötött, és havonként keresem fel őt, az Úri szent vacsora szentségét elvíve neki. Az Úrvacsora vétele után drága idős testvérünk sírni kezdett. Majd, könnyek közt mondta el, hogy mindig megviseli Jézus halála, ha szembesül vele, de ma különösképpen is rátört, hogy Jézus halálát ő is okozta, az ő bűnei miatt is került a keresztre, és neki is megbocsátott Isten Jézusban, noha erre nem méltó! Olyan jó volt a könnyek után együtt hálát adni Isten kegyelméért!

Olyan jó lenne, ha minden igehirdetés, minden a keresztre és a feltámadásra mutató történése keresztyéni életünknek emlékeztetne: miattam is, helyettem is, értem is történt e felfoghatatlan áldozat! Isten engem is ennyire, kimondhatatlanul szeret!

Olyan jó az is, hogy épp egy vasárnapra esik a nyitott sírról szóló történet, hiszen Jézus feltámadása is a hét első napján, azaz vasárnap történt. Ezért nevezték a korai keresztyének az Úr napjának, és erre a csodára emlékezve vagyunk együtt vasárnapról-vasárnapra!

A hét első napján, a történet tanúsága szerint asszonyok mentek Jézus sírjához, hogy a sietve eltemetett Jézusnak a végtisztességet megadják, a testet illatos kenetekkel megkenjék, és gyolcsokba burkolják.

Kora reggel ment a három asszony a sírhoz, akiknek nevét is tudjuk: a magdalai Mária, Mária, a Jakab édesanyja és Salómé!

Ők voltak feltámadás első tanúi, nem bátor férfiak, nem lánglelkű apostolok, hanem három egyszerű asszony, akik félelmüket, irtózásukat legyőzve mentek a sírhoz, mert annyira szerették Jézust. Amikor a férfi erő csődöt mond, amikor a férfiak kemény, határozottsága nem ér semmit, akkor is vannak akik tovább viszik a Krisztus ügyét! Asszonyok, akiket nem lehet megfélemlíteni! Asszonyok, akik érzelemmel, szívvel viszik tovább, amikor értelemmel nem látszik semmiféle kiút!

Eszembe jut első kárpátaljai látogatásom, 1990-ből. Míg élek nem felejtem el, azt, ahogy a templomok belül megteltek, a karzatokról gyermekek lógtak, szinte fürtökben, és mellettük a sok-sok nagymama, férfi csak elvétve ebből a korosztályból. Kerestük az idős férfiakat, szomorúan mondták, hogy nincsenek, keressük őket a szojvai láger tömegsírjaiban, vagy a „málenkij robot” megjelöletlen sírgödreiben.

De, ennek ellenére élő gyülekezetek fogadtak minket mindenhol, ami ezeknek az élet által nagyon meggyötört drága asszonyoknak volt köszönhető! Olyan csoda ez, drága testvérek, a férfiúvá és nővé teremtés értelme ebben is megnyilvánul! Egy gyülekezeten belül, van, hogy egyik nem szerepe hangsúlyosabb, és, van, hogy a másiké, de kiegészítjük egymást, mert lelki alkatunk más!

A három asszony a sírhoz menve arról beszélt, hogy a követ, amelyről azt írja a Biblia, hogy igen nagy volt, vajon ki fogja elhengeríteni.

Érthető aggodalmuk, mert a fizikai erejük, az emelőszerkezetek hiánya, mind-mind olyan kérdést vetett fel, amivel meg kellett birkózniuk!

Annyira képszerű Márk leírása, hogy szinte látjuk őket magunk előtt, ahogy lehajtott fejjel mennek, lábuk elé nézve, talán még egymásra sem pillantva. Megvallom, sokszor olvastam ezt a történetet eddig már, de egy apró momentumára most figyeltem csak fel, erre irányította Isten a tekintetemet! Ez az apró momentum pedig a következő: „Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve!” Ez a felnéztek, a tekintet felemelése volt az, amely megszólított, és amit szívetekre szeretnék helyezni különösképpen is! A történetbeli asszonyok magukba fordulva, maguk keresték a megoldást, a földet nézték, miközben Isten már választ is adott szívük kérdésére, ám ahhoz, hogy ezt meglássák, fel kellett tekinteniük!

Drága testvéreim!

Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy nem ismerünk-e magunkra a történetbeli asszonyok viselkedésében? Mert a mi életünkben is ott vannak a kövek, amelyek igen nagyok, és sokszor leküzdhetetlen akadályként tornyosulnak előttünk, és amelyeket igyekszünk önerőből arrébb tenni, leküzdeni, vagy mint az asszonyok a történetben, egymás közt beszélgetve, tanakodva – ami jó, mert testvérekkel problémát, bajt megosztani tőlük segítséget kérni, mást meghallgatni jó – csak sokszor nem elégséges, ha közben a fejünk nem emeljük fel!

Mennyi kő van pedig a mi életünkben! Mindenkinek más kövek vannak életútján, és egy-egy élethelyzetben is más kövek kerülhetnek elénk! Egy betegség, anyagi ellehetetlenülés, egy családtag, barát szeretetlen viselkedése, meg nem érdemelt vádaskodás, egy haláleset, magány, párkapcsolati válság, gyermeknevelési problémák, gyermekek-unokák hálátlan, szeretetlen viselkedése, munkahely elvesztése, lelki mélyrepülés bármi miatt, egy-egy kő az életünkben!

Kő, amit valahogy el kellene hengeríteni utunkról!

Kő, amit önerőből sokszor képtelenek vagyunk arrébb lökni!

Viszont, e küzdelmünkben nem vagyunk egyedül! Fel kell emelni fejünket, abba kell hagynunk a magunk körül való pörgést, mert azzal csak a bajban, a gondban, nehéz élethelyzetben csak még mélyebbre ássuk magunkat! Fel kell emelnünk fejünket, ránézni, és fohászkodni a szabadításért! Ha képesek vagyunk arra, hogy ne le, ne körül, hanem felnézzünk, akkor meglátjuk azt, hogy Isten hogyan készít szabadítást  elő számunkra, vagy meglátjuk azt, hogy már meg is szabadított! Megláthatjuk, hogy az a kő bár igen nagy, de vele legyőzhető! Szeretnék végezetül megosztani egy e-mailt, amit a napokban kaptam, és amely nagyszerűen alátámasztja az ige mondanivalóját!

Ha a héját beletesszük egy 2 m × 2,5 m méretű, felül teljesen nyitott ketrecbe, akkor a madár ; annak ellenére, hogy tud repülni, fogoly marad. Ennek az a magyarázata, hogy a héja a röptét mindig egy kb. 3-4 méteres nekifutással kezdi. Megfelelő nagyságú hely hiányában azonban a repülést meg sem kísérli, és egész életében felül nyitott börtönében marad.

A denevér, a levegőben oly' fürgén repülő éjszakai állat nem tud sík felületről elrepülni. A padlón csupán csoszog erre-arra egészen addig, amíg nem talál valami kiemelkedést, ahonnan aztán fel tud szállni méghozzá villámgyorsan.

Egy felül nyitott vizespohárba tett dongó szintén a haláláig ott marad, hacsak ki nem vesszük onnan. Soha nem fog felfelé indulni, ellenben állhatatosan fogja keresni a menekülés lehetőségét alul, a pohár aljának szélén. Olyan kiutat keres, amely nem létezik, ráadásul azzal a
következménnyel, hogy önmagát pusztítja el.

Olykor nemde hasonlítunk a héjához, a denevérhez és a dongóhoz: leszegett fejjel, ugyanakkor reménytelenül küzdünk gondjainkkal, nehézségeinkkel, problémáinkkal, és eszünkbe se jut, hogy Istenre tekintsünk? Pedig ez, a  néha fel sem tett; kérdésre a válasz, a kimenekedés
és a megoldás bármilyen problémánkra: Istenre fölnézni.

A szomorúság hátranéz, az aggodalom körülnéz, a hit viszont: fölfelé néz.!

Drága testvéreim! Emeljük fel hát tekintetünk, és lássuk a hit szemével szabadító Istenünket! Ámen

Juhász András