2016.

Ezekben a napokban olvassuk a Jelenések könyvét Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve.  A Jelenések könyve az apokaliptika műfajához tartozik. Ez  a görög eredetű szó azt jelenti: fellebbenteni a fátylat. Mint, amikor egy szobrot lelepleznek. Belelátni a titokba, megtudni valamit arról, amiről csak  Isten tud, de valamit elárul nekünk János apostol által. Elárul valamit Isten országáról, ahová jutnak valamennyien, akik Jézust Uruknak és megváltójuknak tartják – hiszem, hogy mi is, ahol Ő az Úr, ahol Isten minden mindenekben.

Mégpedig úgy beszél róla, olyan képek által, amiből érthet a Biblia-olvasó, Ige hallgató ember. Tévúton jár az, (sok szekta ezt teszi sajnos), aki a Jelenések könyvének látomásai, szimbólumai nyomán, megpróbálja kiszámolni a jövőt. Megpróbálja, mint egy fényképet bemutatni a mennyek országát, vagy éppen azt, hogy milyen lesz majd Krisztus visszajövetele, vagy mikor lesz.

„Nem a ti dolgotok tudni az időket” – mondja Krisztus az övéinek, a mennybemenetel előtt: azaz Isten titkai nem a mieink. De a fátyol fellebben egy pillanatra, hogy valamit megsejtsünk, valamit megértsünk abból, amit Isten készít az őt szeretőknek.

És fontos azt is megértenünk, hogy itt ebben a világban, az életünkben itt vannak az előképei a mennyek országának. Itt, ahol a bűn és minden következménye él közöttünk, Isten uralma már ragyog, hogy fényét ránk hintve már most Ő legyen életünk támasza, áldások adója, vigasztalás forrása, reménységünkkel már itt Belékapaszkodjunk.

1. Nagyon beszédes az a kép, amit látunk:. Azt írja János apostol, hogy Isten kiterjeszti sátorát azok felett, akik mellette vannak. Tudnunk kell, hogy e képes beszéd mögött mi áll. Mikor leírták ezt az Igét, mintegy 2000 esztendővel ezelőtt, Izrael népének az életében még nagyon fontos volt a pásztorkodás. A nyájakat több hónapon át  hajtották legelőről legelőre, azon az éghajlaton, ahol sokszor volt szárazság, ahol a nap ereje olykor elviselhetetlen volt, ahol megbecsülték a füves legelőt, mivel sok sivatagos, kősivatagos része volt az országnak.

Az egyetlen menedék a sátor volt. Amely árnyat adott, ahol pihenni lehetett, amely otthont adott a vándorlásban, amely megvédett a vihartól.

Azt mondja János, hogy Isten az ő országában sátrat ad az övéinek. Hajlékot, ahol nem tűz reájuk a nap, sem semmi hőség.

A palesztínaiak jól értették ezt a képet, és értjük mi is: a sátor a menedék, az otthon, az életmentő, életet adó hajlék volt a pusztában. Árnyékába lehetett húzódni, ez védett a nap perzselő tüzétől. Isten országában ilyen örök, ilyen védelmező szeretet várja majd gyermekeit.

De ahogyan mondtam, ebben a földi életben is itt van az előképe ennek az örök sátornak Hiszen mennyi minden perzseli életünket, mennyi minden égeti meg lelkünket fájdalommal!

Ha egy pillanatra magunkba tekintünk, már tudjuk is sorolni, hogy mi égeti a mi lelkünket.

Van akit a magány perzsel, van aki a környezetében élő ember vagy emberek miatt szenved, van akit a gyász súlya alatt roskad össze, mást betegség éget. Van, aki emberek megnemértése miatt, más a szegénység terhe alatt roskadozik.

Isten oltalma nélkül, hogyan lehetne elhordozni mindezt? Pénteken temettem gyülekezetünk egyik drága tagját, aki hosszan tartó súlyos betegségét saját elmondása szerint úgy tudta hordozni, hogy hitt Jézusban, és valóban hozzá tartozott. Hiszem, hogy drága özvegye ugyanígy fogja hordozni a gyász terhét!

Drága nagymamám 26 évig volt rákbeteg, amikor kiderült, az orvosok annyit mondtak neki: „Tessék készülni Juhász néni, két hét, két hónap van hátra.” Ő pedig, minden nap elkérve az erőt 26 évig élt még! Megtapasztalva azt, mit Pál is megtapasztalt: elég néked az én kegyelmem!

A Hozzá szálló, reményt, vigaszt kérő imádságok nélkül, hogyan tudnánk cipelni a terhet? Bizony csak összetörik nélküle az ember.

De az Úr ilyenkor is fölénk vonja szeretetének sátorát, magához hív, magához ölel, és hűs árnyat ad életünk perzselő fájdalmai között.

Meghallgat, elcsendesít, lassan lassan erőt ad, és elindít újra. Fogja a kezünket, hogy támaszunk legyen.

Micsoda ajándéka a hitnek, ha ezt megérezzük! Micsoda ajándék, ha megperzselt sebünkre Ő adja a gyógyírt, ha hűs sátorában lehetünk az élet pusztájában.

Ha érezzük e csodás védelmét életünknek, akkor konkrétan is bepillantást nyerhetünk Isten csodálatos országába. Így pillanthat be a fátyol mögé, hogy milyen lesz az ő kegyelmében, ahol nem szomjúhoznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség.

2. Így folytatódik az Ige: „nem éheznek többé… mert a Bárány… legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket.” Az Izraeli pusztában, nagy kincs volt a forrás, és a zöld mező. Ismert  mindannyiunknak a 23. zsoltár képe, fel is olvastam, amely így szól, hogy „az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.”

Dávid, a zsoltáros vallja meg ezekkel a sorokkal, hogy miként tapasztalja meg Isten szeretetét. Ő volt az, aki élete pusztaságai, szenvedései után füves legelőre és forrásvíz mellé vezette.

Földi vándorlásunk során mi is így megyünk, pusztaságok és zöld mezők, forrásvizek és keserű vizek mellett halad életünk. Szeretem, és nem szeretem napokon, könnyű élethelyzetekben, és embert próbáló napokon.

Itt is csak Krisztus szava lehet a reményünk, aki azt mondta: „Én vagyok a jó pásztor” Aki megkeresi az elveszettet, aki minket füves legelőkre vezet életünk pusztái után.

Követni kell ezt a pásztort, aki életét adta a juhokért. Csak általa találhatjuk meg a kies mezőt a kietlen pusztaság után. Már itt ez életben megízlelhetjük áldott kezének javait, már itt fellebbenti a fátylat, hogy érezzük örök jóságát, hogy hittel hozzá kapcsoljuk életünket, akinek szeretetétől sem halál sem élet, sem magasság sem mélység el nem szakíthat – ahogyan Pál apostol vall erről a Római levélben.

És ahogyan János apostol fellebbenti nekünk a fátylat egy pillanatra, hogy Isten országában a Jó Pásztor várja azokat, „akik jöttek a nagy nyomorúságból”, de immár Isten királyi széke előtt vannak.

Szeretett testvérek! Nyomorúság idején, gyász, betegség idején, elesettségben, munkahelyi konfliktusok idején, életünk pusztájában, életünk perzselő fájdalmai között ezekkel az Igékkel áll mellettünk Istenünk.

Erősít, hogy a bűnnel és nyomorúsággal megterhelt életben is, meglássuk azt a szeretetet, amely örökké velünk lesz majd.

Lássuk meg,  hogy már itt, ebben az árnyékvilágban erős hittel, vigasztalással és reménységgel tudjuk élni napjainkat, kérve, hogy áldását is meglássuk.

Amikor könnyek homályosítják szemünket, legyen szívünkben az Ige, amelyet hallottunk, amely által bepillanthattunk Isten országába: „Mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és letöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.”

Hittel kapaszkodva Istenünk szeretetébe, ez legyen szívünk vigasztalása! Ámen

Juhász András