2015

Ha Pál apostolra, mint bibliai reformátorra gondolunk, akkor első helyen kell, hogy álljon az Efézusbeliekhez írott üzenete, amelyik a reformáció egyik meghatározó igéjévé is vált; "kegyelemből van üdvösséget hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." 

Az az eltorzult egyházi tanítás, és gyakorlat, amely miatt szükség volt a reformációra, - a helyes "vissza formálódásra,"- különösen az üdvösség és megigazulás sarkalatos kérdéseiben mutatott megtévesztő, hamis utat a középkor emberének.

Ez az eltévelyedés, a gyakorlatban aztán úgy torzult tovább, hogy pénzért hatalomért és más ajándékokért árusították búcsú-, és bűnbocsátó cédulákon az üdvösséget, az Isten csodálatos kegyelmi ajándékát.

Íly módon miután a reformátorok maguk is többek között ehhez a Páli igéhez nyúltak vissza, csupán ezen az egyetlen szálon is, joggal tekinthetjük Pál apostolt is reformátornak, - Bibliai reformátornak,- mint ahogyan a 16.-17. századi kései utódait is.

Sola Scriptura

Sola fide

Solus Christus

Sola Gratia

Soli Deo gloria

Az öt sola, öt latin kifejezés, összefoglalják a reformátorok hitét, rámutatnak az alapokra, amelyek a keresztyén élet és hit gyakorlásában alapvetőek. (A sola szó jelentése latinul: egyedül, kizárólag.)

Sola Scriptura

Az egyedül a Szentírás elve szerint a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava, a keresztény tanítás egyetlen forrása. Ez az isteni szó mindenki számára hozzáférhető, azaz mindenki számára érthető a Szentírás és az egyben önmagát magyarázza.

Sola fide

Az egyedül hit által . A hit általi megigazulás és a Krisztusban való hit általi üdvözülés ma is a protestáns kereszténység központi tana.

Sola Gratia

Az egyedül kegyelemből elv arra vonatkozik, hogy az üdvözülés csak és kizárólag kegyelem által lehetséges, tekintet nélkül az ember bármilyen jó cselekedetére vagy érdemére.

Solus Christus

Az egyedül Krisztus elv azt jelenti, hogy egyedül Krisztus a közvetítő Isten és az ember között, és így senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás.

Soli Deo gloria

Az egyedül Istené a dicsőség elv alapján minden dicsőség egyedül Istennek jár, mivel a megváltás kizárólag az Ő akarata és tette által ment végbe: nemcsak Jézus mindenre elégséges bűnhődése a mi bűneinkért a kereszten az Ő munkája, hanem az is, ha mi hiszünk Jézusnak ebben a tettében, és ezt a hitet is az ember szívében a Szentlélek hozza létre.

Ennek az öt alapvető reformátori tételnek külön – külön mindegyikét lehetne Pál apostol életéhez, tanításaihoz kapcsolni, de most álljon előttünk csak a Solus Christus, az egyedül Krisztus, ami azt jelenti, hogy egyedül Krisztus a közvetítő, Isten és az ember között, és így senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás, csak rajta keresztül, és Ő általa.

Pál apostol tanításai között találunk egy személyes bizonyságtételt arra vonatkozóan, hogy az ő életében, igehirdetői szolgálatában, hogyan valósul meg a Krisztusról szóló bizonyságtétel, miként ismerhető fel az Úr Jézus Krisztus megismertetésére való törekvése, és, hogy ebben a törekvésben miként rajzolódik ki az a prioritás, amely különböző emberi szempontokat háta mögé utasítva, éri el, hogy Krisztus legyen, csak Ő lehessen mindenkor és mindenekben az első.

A Korintusiakhoz írott első levél első fejezetében így ír erről az apostol:

„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan botránkozás, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje, és az Isten bölcsessége.”           (I.Kor. 1:18, 22-24.)

Pál apostol nagyon jól látta azokat az elvárásokat, amiket kora hallgatósága vele szemben is támasztott. Ismerte gondolataikat, látta, hogy melyek azok a témák, amikről szívesen hallottak volna, és tudta, hogy mi áll gondolkodásuk középpontjában, mi foglalkoztatja gondolataikat, és, hogy mi-mindent tartottak fontosabbnak annál, amit Pál hirdetett nekik.

Mindezek az elvárások azonban nem akadályozták meg az apostolt abban, hogy azt az értéket, azokat a kincseket adja tovább a rábízottaknak, amelyeket ő maga is az Úr Jézus Krisztusban megismerhetett, és amiket Őbenne kapott. 

A hallgatóság részéről sajátságos elvárásokat látunk, ezek mögött egyéni igényeket, amelyekben az ember a boldogságát, életének kiteljesedését reméli, és ezek között ritkán jelenik meg az Isten igéje iránti vágy és szomjúság. Pedig ebben, a Krisztusról szóló ismeretben van az élet, és a szabadság.

Pál apostol, mint egy gondos szülő, nem a gyerekek kívánságai és óhajai szerint cselekszik, hanem a maga meggyőződése szerint – a-tekintetben, hogy ő mit tart fontosnak, mi az értékes és tápláló eledel a gyermek számára, szemben a gyerekek által vágyott, és kívánt, sokszor ártalmas, és káros édességekkel, és különféle nyalánkságokkal.

Ezekre a kívánságokra nézve azt kell látnunk, hogy ezek az emberi élet felszínén mozognak. Olyan érdekességek és lehetőségek, amelyek a „könnyed szórakozás” tárgykörébe sorolhatóak, és nem az emberi élet alapvető igényeit és szükségleteit hordják magukban.

 Pál apostol, mint nemzeti különbözőségeket sorolja föl ezeket a jellemzőket, bemutatva a zsidók és a görögök életvitelére, gondolkodására olyan jól illő sajátosságokat.

De ne hagyjuk megtéveszteni magunkat a mi ellenségünktől, mert nem görögökről és zsidókról van szó, régi korok különös szokásait bemutató ismeretterjesztésről, - amit mi kellő távolságból, érdeklődéssel szemlélhetünk, - hanem rólunk van szó!

A Szentírás olvasásakor ez mindig fontos szempont kell, legyen előttünk, hogy mindig rólunk van szó.

Ez az ige is ránk mutat, most is rólunk van szó. Azokról a kifogásokról, amik mögé mi bújunk, valahányszor Isten, igéjén keresztül a szabadító Krisztus jön elénk, és mi kerülni akarjuk a találkozást.

Rólunk van szó, és azokról az elvárásokról, amiket mi támasztunk az igehirdetővel, a közösséggel szemben. Rólunk van szó, és a mi kritikus, és elutasító magatartásunkról, amellyel mint egy páncélt vonunk magunk köré az Isten igéjével szemben, hogy zavartalanul merülhessünk el a magunk kis világában, saját igazságunkban, és bölcsességünkben tetszelegve, visszaverve minden változtatást akaró szándékot, és kimozdítani akaró erőt, mert úgy, gondoljuk, hogy jó nekünk úgy, ahogy vagyunk. Bárcsak mások is ilyenek lennének, gondoljuk…

Ez a megkeményedett több évtizede alvó keresztyénnek látszó hitélet azonban nem Krisztus felé visz, hanem hamis, veszélyes irányokba sodor.

Tudjuk-e kellőképpen értékelni, amikor Isten az igehirdető lelkész szolgálata által kemény szavakkal szólít meg bennünket? Áldásnak tartjuk-e, amikor rávilágít lagymatag életünkre és elmarasztaló, fájó szavaival megítél, és kimozdítani akar jónak hitt, azonban mégis sok nyomorúságot magában rejtő életünkből? Hálásak vagyunk, hogy kiemelni törekszik abból a veszélyes állapotunkból, ami már-már elnyelni kíván bennünket? Értékeljük azt a Pál apostoli szolgálatot, amely nem a mi szájízünk szerint beszél, hanem javunkra, érdekünkben ráz fel minket, hogy változni, változtatni tudjunk, amíg nem késő.

Az az alapvető kérdés, hogy mit akarunk? Mit szeretnénk? Miben látjuk létünk értelmét? Milyen szinten akarunk változni, milyen mélyen él bennünk a bűntől való szabadulás a gyógyulás utáni vágy? Látjuk-e egyáltalán betegségünket? Érezzük-e azt a fájdalmat, amit a bennünk meglapuló gyilkos kór okoz? Komolyan vesszük a tüneteket, igyekszünk orvost találni? Vagy elhitet a mi ellenségünk, hogy „nincs semmi baj.” „Minden jó úgy, ahogy van.”

Elaltatjuk magunkat szép regényekkel, romantikus filmekkel? Világot látni vágyunk, és utazunk, természeti és épített csodákban gyönyörködve? Hogyan odázzuk el a bensőnkben égetően szükségessé vált reformációt? Munkával, terveinket, elgondolásainkat lázasan megvalósítani akaró igyekezettel akarunk elfutni a problémáink elől?

Tudatos, vagy tudatalatti a menekülésünk? Mit tudunk minderről? Érdekel bennünket, foglalkozunk vele? Vagy különböző felszínes szórakozásokkal altatjuk el magunkat, hogy ne nyomasszon a véres valóság?

Mit szeretünk hallgatni, nézni politikát, sportot, szappanoperákat? Érdekes és meghökkentő videókat káprázatos látnivalókat az interneten?

Vagy felismertük, hogy Krisztusra van szükségünk? Vágyunk rá? Keressük Őt? Akkor is, ha másoknak nem kell, mert botránkozásnak és bolondságnak tartják?

Felismertük, hogy a mi számunkra az Isten erejére van szükségünk? Hogy csak az Ő bölcsességében lehetünk igazán bölcsek, akik helyesen tudjuk élni a mindennapjainkat?

Felismertük, hogy a keresztről szóló beszédben, az Úr Jézusról, - mégpedig mint megfeszítettről - szóló bizonyságtételben találjuk meg mindazt, ami az életünkben változást, reformációt tud hozni?

A reformáció egy jelentős történelmi esemény, amelyre évről évre ünnepségeken emlékezünk. Hálát adunk, és áldjuk Istent, hogy nem engedte elveszni az előttünk járó nemzedékek megtévesztett emberét, hanem felrázta őket az ige előtérbe helyezésével.

A reformáció ünneplése azonban nem csupán egy régen történt eseményre való háládatos visszaemlékezés, hanem egy olyan folyamat, amely máig ható, és az életünket megváltoztatni akaró, betegségeinkből meggyógyító Isteni erőt képvisel. Ehhez azonban szükséges a magunk akarata is, az az elszánás, hogy az igazi gyógyulást akarva - és nem információkra és szenzációkra szomjazva – törekedünk arra, hogy az egész életünk állandó megújulás, állandó, folyamatos reformáció lehessen. Ámen. 

Sztupkai Mihály
metodista lelkipásztor