2015

Szeretett Testvéreim!

Sokszor elhangzott már a szószékről: mi emberek folyamatosan úton vagyunk. Az utak lehetnek göröngyösek és akadállyal teli utak, és lehetnek virágokkal díszített, akadálymentes utak. A mai délelőttön az elindulásról és a megérkezésről szólnék.

Az a tény, hogy folyton úton vagyunk, az először is azt jelenti, hogy folyamatosan mozgásban van az ember. Ebből következik, hogy szinte sosem unatkozunk; mindig történik valami; mindig van, aminek örülhetünk, vagy ami miatt szomorkodhatunk. Azonban az úton létel azt is jelenti, hogy van egy kiindulópontunk, és lennie kell egy érkezési célnak is.

Pontosan ez különbözteti meg az utast a csavargótól; a zarándokot a vándortól. A csavargónak, és vándornak nincs konkrét célja. Csupa esetleges és véletlenszerű, hogy az adott pillanatban hol van. Ezzel ellentétben a zarándok mindig tudja, hogy útban van a cél felé. A csavargót a lába viszi előre, de úti célját nem tudja. Ezzel ellentétben a zarándok, ha nem is tudja, hova fog következőleg lépni, és milyen az út előtte, azt biztosan tudja, hogy hova fog megérkezni.

Ábrahám számára ez a kettő volt biztos: a kiindulási pont és a megérkezés helye, azaz a célpont. Úr-Kaszdimból indult el, és Kánaánba tartott. A két pont között azonban rejtve volt előtte az út…

Ábrahám elhívási történetét olvastam fel pár perccel ezelőtt, melyben Isten azt mondja Ábrahámnak: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” (1Móz 11, 1).

Kánaán földjének a Szentírásban nem csupán történeti, hanem jelképes jelentése is van. Ez az Ószövetség népének az otthona, hazája, ahol szabadon élhet, ahol Isten vezeti és oltalmazza övéit. A békesség és a győzelem földje.

Kánaán földje számunkra is jelkép: az Isten Országát szimbolizálja. Ez a föld jelenti a Krisztusban élő emberek szabad, boldog állapotát, az Ő oltalma és vezetése alatt való életet, a diadalmas és győzelmes életet!

Amikor szól az Ige, halljuk vagy olvassuk a Krisztusról tett bizonyságtételeket; amikor összegyűlünk Istent tisztelni és magasztalni, azért történik, hogy mi még itt, e földi életben meghalljuk Krisztus életre hívó, személyesen hozzánk szóló szavát, és még itt e földön elinduljunk Kánaán felé.

Először azt olvassuk, hogy Isten szól: „Menj el földedről…!” (1. v.), majd azt látjuk, Ábrahám cselekszik: „Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki…” (4. v.). Erre mondja mai textusunk: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.” (Zsid 11, 8).

Szeretett Testvéreim! Két fő pontja van minden életnek: ahonnan kiindul, és ahová meg kell érkeznie. Az, hogy közben milyen fordulatok, milyen események, örömök vagy bánatok érik az embert, másodlagos kérdéssé válnak. De csak akkor válhatnak másodlagos kérdéssé, ha az illető tudja, hogy hova fog azon az úton megérkezni!

Olyan ez, mintha mindnyájunk életéről beszélnék kicsit! Igenis nekünk, akik ma itt vagyunk az Isten házában, fontos, hogy milyen állomásaink vannak, hiszen bizonyos történések szárnyalással a magasba röpítenek, bizonyos események pedig hihetetlen sebességgel a mélységbe löknek minket. Igenis fontos nekünk, hogy hogyan telnek napjaink, és meghatározó, hogy mennyit tudtunk tenni azért, hogy célunkhoz közelebb kerülhessünk.

Azonban ha ez a cél én-központú, és öncélú, elért állomásaink bizony elterelik figyelmünket megérkezésünk pontjától. Eluralnak minket félelmeink, szorongásaink, szenvedélyeink, vagy örömeink, sikereink, elismeréseink, és annyira ezek lesznek hatással ránk, hogy rejtve marad előlünk az a végcél, ahova el akarunk jutni…

Ha a terveim csak rólam szólnak, és arról, hogy hogyan tudnék jobban érvényesülni a magánéletemben, munkámban, emberi kapcsolataimban, akkor megfeledkezem arról, aki engem csodálatosan megalkotott, és aki védelmezné életemet, ha hagynám Neki…

Ha a keresztyén ember megérkezésének célja Kánaán, az azt jelenti, hogy elfogadja Istentől azt a diadalmas és győzelmes életet, melyet Ő kínál övéinek. Ha Kánaán az én végcélom, akkor lehetek egyik nap vidám, másik nap szomorú; egyik nap hálás, másik nap elégedetlen, közben tudom, hogy Isten valamiért adja nekem a könnyebb és küzdelmes napokat azért, hogy hitben erősödjek, szívemben felbátorodjak és végül arra a csodálatos életre emelkedjem, melyet Ő készített el nekem Krisztusban!

Ábrahám hit által engedelmeskedett, de azt is olvassuk, hogy elindult, nem tudva, hova megy. Annyit tudott csupán, hogy Isten áldást ígért neki, hisz ezt mondta: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.” (1Móz 12, 2). Minden bizonytalan volt körülötte, mégis szíve felbátorodott, mert Isten volt vele!

Mindnyájunk életének van egy iránya. Mindnyájunk élete tart valamerre. Az irányt általában mi magunk szabjuk meg azzal, hogy meghozunk egy döntést. Ez a döntés lehet öncélú, amikor csak én vagyok a fontos; lehet befolyásolt, amikor valaki hatással van rám, és egész életemre; és lehet határozatlan, amikor fogalmam sincs, hogy mi a döntésem, hiszen ahogy lesz, úgy lesz.

Vajon ki van hatással döntéseimre? Ki az, aki vagy ami felé haladok? Vajon jó irányban van az életem?

Én csak azt tudom, hogy az Isten követése is egy döntés. Az Istennek felajánlott élet is egy döntés, még pedig az én döntésem! Az engedelmesség is az én döntésem. Ha egy gyermek szót fogad szüleinek, az is egy döntés; ha rosszalkodik és rendetlenkedik, az is egy döntés.

Ha valaki igei alkalmakra jár, az ő döntése. Ha valaki az istentisztelet után otthon folytatja Isten magasztalását Biblia olvasással, énekléssel, imádsággal, az is az ő döntése. Ez esetben tudjuk, hogy az ilyen élet merre mutat: Isten felé.

Nagyon sokszor nem látjuk, hogy bizonyos események miért történnek az életünkben. Válás, szakítás, gyermektelenség, pénz nélküliség, betegség… Azonban az Istent szeretők még ezekben a nehéz időszakokban is vallják, és érzik: hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Rm 8, 28). Sokszor azt sem tudjuk merre tart az életünk; nem tudjuk, hogy mi lesz az újabb fordulat. Ilyenkor van szükség arra, hogy engedelmeskedjünk Istennek, figyeljünk az Ő szavára, ahogy Ábrahám is tette. Ilyenkor kell ismét megfogalmaznom: mi az én végső célom. Pillanatnyi sikerek, elismerések? Befolyásos kapcsolatok? Óriási vagyon? Kapcsolat, melyben függni tudok mástól, és így nem kell saját döntéseket hozni?

Minden zarándokútnak van egy kritikus pontja, amely az egyik legveszélyesebb pont egy keresztyén ember életében. Az, hogy az úton kicsit megáll, és elidőzik. Bár elindulok Úr-Kaszdimból, és Kánaán felé tartok, de megállok kicsit Háránban. Ez az, amikor szembesülök régi és új életemmel; Háránnal és Kánaánnal; bálványokkal és Krisztussal; a világgal és Isten Országával; a bűneimmel és annak lehetőségével, hogy engedelmeskedhetek Istennek.

Ez az a pont, amikor elakadok. Az a másik irány sokkal csábítóbb; sokkal többet ad, aminek látszatja is van; látható, kézzel fogható, amit kínál.

Történetünk szerint mindenki elindul Úr-Kaszdimból, és elindultak Kánaánba, de csak Háránig jutottak, ahol mindnyájan le is telepedtek, de már nem mindnyájan értek tovább és értek el a zarándokút céljához. Azt olvastuk, hogy Ábrahám apja, Táré Háránban halt meg. Ő már nem érkezett meg az Ígéret Földjére…

Könnyen úgy járhat az, aki letelepszik a cél előtt; aki halogatja döntését és nem engedelmeskedik a hívásnak, hogy félbe szakad az élete; megreked egy ponton és úgy érzi, nincs tovább…

            De hogyan szól a folytatás? „Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki… és el is érkeztek Kánaán földjére.” (1Móz 12, 4a és 5b). Számunkra éppúgy, mint Ábrahám számára, az Isten Országába, a győzelem és nyugalom állapotába való megérkezés feltétele a teljes engedelmesség Isten akaratával szemben! Ennek az engedelmességnek az első lépése rendszerint szakítást jelent valamivel. Ábrahámnak a hazájával, gyermekkora emlékeivel, az atyai házzal kellett szakítania, hogy aztán szabadon mehessen tovább Kánaán felé. Mindenkinek azzal kell szakítania, ami a szívét lekötve tartja, ami megkötözöttséget jelent a számára!

Mindnyájan tudjuk, hogy mi az, ami megkötöz minket. Mi az, ami akadályt jelent számunkra. Mi az, amit hátra kell hagynunk, mely által előrébb jutunk, a cél felé…

Szeretett Testvéreim! Egyetlen titka van a Kánaánba való megérkezésnek: a készség az otthagyásra. Ha halogatom; ha búcsúzkodom; ha késlekedem, akkor soha nem tudok elszakadni!

Legyen ez a mai délelőtt alkalom arra, hogy önvizsgálatot tartunk. Nézzük meg: honnan indultam; hová tartok; milyen irányt követek; hol akadtam el?!

Vizsgáljuk meg a földet, ahonnan jövünk: az örömök, csodaszép emlékek, gyász földjét; tekintsünk pillanatnyi állomásunkra: a boldogság, kiegyensúlyozottság, aggodalmak, egyedüllét, szenvedések állomására; de engedelmességgel és szívbéli odaadással induljunk tovább a végcél, Kánaán felé!

Induljunk el Krisztus felé, az Ő akaratának engedve, hogy gyengeségeinkben Ő legyen a mi erőnk; betegségünkben Ő legyen Áldott Orvosunk; tanácstalanságunkban Ő legyen, Aki bölcsességet ad; nyugtalanságunkban Ő váljon a Békesség Fejedelmévé! És végül, életünk végén, Kánaánba érkezve, Ő legyen az, aki vár ránk! Ő, aki nekünk ajándékozta Magában az örök életet! Ámen!

Lovász Adrienn