2015

Szeretett Testvéreim!

Gyakran előfordul mindnyájunkkal, hogy hamar megítélünk embereket. Nem saját meggyőződésből és saját tapasztalatból, hanem mások véleménye által. Ez nem jó. Hála Istennek, többen azt is átélhettük azonban, hogy egy beszélgetés vagy találkozás megváltoztatta korábbi negatív véleményünket! Ilyenkor az ember megszégyenül! Eszembe jut a jakabi Ige: „De ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett?” (4, 12 b). Ki vagyok én? És ki az a másik ember, aki felett ok nélkül pálcát török a feje felett?

Mai Igénk egy olyan eseménysort tár elénk, amely Pál beszédének a következménye. Annak a következménye, hogy Pál bizonyságot tesz az élő Krisztusról! Elmondja, hogy Jézus az Isten Egyszülött Fia, aki Megváltotta ezt a világot! Elmondja, hogy ő maga is találkozott Krisztussal, akivel azóta napi kapcsolata van. Hát ezek azok a történések, melyeknek komoly következményei lesznek.

Pált a jeruzsálemi templomból hurcolják ki az Ázsiából való zsidók, mert megvádolják azzal, hogy a nép, a törvény és a szent hely ellen tanít mindenkit. Pál beszédet intézhet a néphez, de nem engedik befejezni azt. Amire a sokaság felkapja a fejét, az az, hogy Pál azt állítja, hogy Isten küldte el őt a pogányok közé. A zsidók erre felháborodtak, és egyre hevesebben küzdöttek saját méltóságukért, mint magáért a törvényért. Mintha nem is a közösség egysége lenne a fontos, hanem saját méltóságuk.

Nem akarják tovább hallgatni: szíjakkal kötik le, hogy vallatni tudják. A vad indulat és türelmetlenség jelei mutatkoznak. Az ordítozó, dühöngő tömeg az apostol megkövezésére készül. Ki ez az ember, aki előáll a maga igazával, és kioktatja a népet?

A szomorú az, hogy ők csupán neveltetésük alapján tartoznak Isten népéhez, nem értik annak az embernek az útját, aki Isten kijelentése alapján, szívében lett Isten gyermeke. Pál beszél megtéréséről, Istennel való kapcsolatáról, de az ott lévő zsidók csak fülükkel hallanak, Pál mondanivalója szívükig már nem ér el!

Eszembe jutott a teológián az az óra, amikor beszélgettünk a népi vallásosságról. Tisztáztuk annak fogalmát, és beszélgettünk annak formáiról. Ez a fogalom jelenti azt, hogy valaki „megörökli” a szülőktől, vagy nagyszülőktől a vallást, a vallásos cselekedeteket, de igazából se tapasztalata, sem ismerete nincs a Megváltó Krisztusról.

Mondhatnám úgy, hogy manapság a vallás nem divat. Az élő hitű keresztyéneken túl, vannak, akik valóban csupán öröklik a vallásosságot, és vannak, olyanok is, akik egyáltalán nem foglalkoznak vele. Nagyon nehéz a népi vallásosság árnyékából kikerülni, és azt élő hitű kapcsolattá tenni.

Az a nagy veszélye ugyanis ennek a jelenségnek, hogy könnyen belefeledkezünk a rutinba: reggel-este imádkozni kell, – mert ezt láttam az ősöktől. Evés előtt-után imádkozni kell, – mert a nagyszülők is így csinálták. Istentiszteleti alkalmakra járni kell, - mert a szülők is rendszeresen eljártak. És még lehetne a sort folytatni, de azt gondolom, hogy így is megértettük a lényeget!

Nem az a cél, hogy mutassunk valamit a világnak, az embereknek! Nem is az, hogy a vallásos hagyományt fenntartsuk! Még csak az sem, hogy őseinket ily módon tiszteljük! Az a cél, hogy Istennel alakítsunk ki élő kapcsolatot, saját megtapasztalásunk alapján. Nem csak az számít, amit mutatunk keresztyénségünkből, - bár a hitelesség szempontjából nem elhanyagolható, - hanem elsősorban az a lángoló szeretet Isten iránt, amely ösztönöz minket arra, hogy tovább adjuk másoknak is!

Szeretett Testvéreim! Hogy félreértés ne essék: nem azért szükséges erről beszélni, mert esetleg emberi gyarlóságomtól fogva hiteltelennek látom a Testvéreket! Azért fontos erről beszélni, mert ez egy kitűnő alkalom arra, hogy az Ige fényében átgondoljuk azt, hogy vajon mit lát otthon a család saját keresztyénségünkből, és bíztatás is egyben, hogy bátran lépjünk elő hitünkkel, Istennel való kapcsolatunkkal, hogy az utódoknak ne csak egy szép hagyomány, hanem életérzés lehessen!

A nép, aki most Pál fölött ítélkezik, vallásos nevelésben részesült. Mégsem érti meg, amit Pál szívükre helyezett. Az apostol számára a hite már egy életérzés volt, amelyet nem látott, nem utánoz senkitől, nem örökölte senkitől, egyszerűen átélte az Istennel való találkozást, és a Tőle érkező szabadulást!

Ezzel szemben a nép megszokta a vallási szokásokat, foggal-körömmel ragaszkodtak a törvényhez, és minden olyan jelenség, amely kizökkentette őket a vallásos megszokásból, úgy gondolták: bizony ítéletre méltó!

A történet folytatásában az ezredes tisztán akar látni, ezért korbáccsal vallatni kezdik Pált. Ezen a ponton azonban történik valami: Pál római jogára hivatkozik. Az apostol itt nem érvényesülni akar, nem menteni akarja életét, hanem egyszerűen szolgálni szeretne. Tudja jól, hogy neki még feladata van, és még hirdetnie kell az evangéliumot! Nem személyes érdekeit, hanem küldetése szempontjait tartja szem előtt.

Nincsenek tisztában származásával – holott nagyon sokat jelentett a római polgárjog. Akkor, abban az időben nem volt nagyobb bűn, mint megsérteni a római polgár szabadságát.

Vádolják, hogy tanít a nép, a törvény, és a szent hely ellen, de nincsenek annak sem tudatában, hogy valóban Pál mit, és hogyan értett és Kinek a küldetésére cselekedett. Elítélték, és megítélték, mert ő nem hozzájuk tartozott; mert új dolgokat tanított; és mert nem akarták megismerni Pál életét és hivatását, csak egy adott szituációt méregettek kritikus szemükkel. Származása közben tisztázódik, és az „ezredes is megijedt”, hogy római polgárt kötöztetett meg.

Milyen érdekes Pál magatartása! Ő nem védekezik, hanem bizonyságot tesz; nem menekülni, hanem szolgálni akar még sokáig. Nem testi épsége és szabadsága a fontos, hanem hogy azért engedjék el, hogy általa terjedjen tovább az evangélium!

És milyen érdekes a nép magatartása is! Merőben ellentétes az apostol viselkedésével! Önös céljuk, saját érdekük vezette őket, hogy megítéljenek egy embert anélkül, hogy ismernék a körülményeit.

De jó lenne, ha mi is annyira buzgók és lelkesek, elszántak és szolgálatra készek lennénk, mint Pál! De jó lenne, ha önös céljainkat elfelednénk, és bölcsen tudnánk véleményt alkotni valakiről, vagy valamiről! Mert sokszor járunk így mi is!

Milyen gyakran akadunk fent valakinek a furcsa megjelenésén, beszédén, vagy épp cselekedetein, anélkül, hogy tudnánk, mi van a háttérben! Hányszor hagyja el szánkat rosszindulatú megjegyzés, alaptalan vád, vagy gúnyos jelző! Általában mi alkotunk elhamarkodott véleményt a másikról, de nem jut eszünkbe az, hogy bizony nekünk is vannak vádolható szavaink, tetteink!

Azt gondolom, hogy ez a mai eseménysor valóban üzenni akar nekünk, és figyelmeztetni mindannyiunkat! Szükségünk van a figyelmeztetésekre, mert ember létünkre hajlamosak vagyunk megfeledkezni olyan dolgokról, melyek valóban fontosak.

Legyen áldott az az Isten, aki nap mint nap üzen nekünk azért, hogy formáljon minket, hogy kegyelme által alkalmasakká legyünk az Ő szolgálatára, és az Ő Országának építésére már itt, e földi világban! Ámen.

Lovász Adrienn