2015

Az elmúlt napokban, a Reformáció hetének alkalmain egy izgalmas tematika alapján szóltak az igehirdetések. Bibliai reformátorokról szóltak az igehirdetések. Gedeonról, aki a bálvány istenekkel szakítva hozott reformációt, a nép életében, Sámuelről, az utolsó bíróról, Illésről, a lánglelkű prófétáról, akinek szavai örökérvényűen figyelmeztetik minden kor hívő emberét: „Meddig sántikáltok még kétfelé?”. Keresztelő Jánosról, az Útkészítőről, a szavaiban és életében egyaránt Jézusra mutató reformátorról, és Pál apostolról, aki megértve Jézus küldetésének lényegét a pogányok apostolaként hoz paradigmaváltást, az addig bezárkózó keresztyénségbe.

Ma, Jósiás királyról, Júda országának igazi reformátoráról, és az ő reformációjáról szeretnék szólni, keresve a régen élt király történetének üzenetét a számunkra, mintegy folytatva reformációs kitekintésünket. Jósiás, Kre 639-609-ig uralkodott, uralkodásának legnevezetesebb eseménye a templom és a kultusz megtisztítása, amelyet uralkodásának 18. évében kezdett el.

 Jósiás unokája Manassénak, és gyermeke Ámónnak, Izrael két legistentelenebb uralkodójának, akik még az emberáldozattól sem riadtak vissza, és mégis másként élt. Az Úr útján járt, olvashatjuk róla a Királyok és a Krónika könyvében egyaránt. Olvashattunk róla e napokban, a Bibliaolvasó Kalauz vezetésével, és tanulhatunk tettei, élete alapján. Jósiás talán a legtökéletesebb cáfolata az emberi bölcsességnek, „hogy nem esik messze az alma a fájától”

 Mit jelent az, hogy Jósiás más volt mint az amit otthon látott? Azt, hogy nem vagyunk determináltak. Sorsunk nincs őseink, atyáink kezében, hanem Isten kezében van, és mi vagyunk a felelősek mindenért, amit teszünk, vagy amit elmulasztunk. Pedig Izrael másként gondolkodott: még évszázadokkal később is énekelték, vallották, hogy az "Atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott bele: ", azaz az atyák bűne miatt bünteti Isten az ártatlan fiakat.  Ezékiel meg is intette a népet. Nem lehet a felelősséget elmismásolni. Minden ember felelős. Legalább a maga sorsáért, és vannak olyanok, akik más sorsáért is.

Jósiás, nem csak magáért, közvetlen környezetéért, de egy  népért is felelős volt. Királyként a saját véreiért. Óriási volt az ő felelőssége, és a rendelkezésére álló módszerekkel, ha kellett szelíden, ha kellett vasakarattal és vaskézzel küzdött népéért, hogy őket a jó úton tartsa

Anyagilag is kész volt áldozni Isten ügyéért: uralkodása alatt elkezdődött a Templom évszázadok óta pusztuló épületének renoválása. Elkezdődött, és egy döbbenetes dolognak lehetünk tanúi: a munkások megtalálták a törvény könyvét, azaz, a Szentírás egy részét. Egy olyan részt, amelyet elfeledtek, amelyet elrejtett valaki, vagy azért, hogy védje, vagy azért, hogy elpusztítsa. Gondoljunk ebbe bele! Egy templomban elvész a Biblia! Egy templomban, amelynek éppen a Bibliában megfogalmazott isteni kijelentésre kellene épülnie! Ha a templomban a Biblia tekercse elveszett, akkor gondoljunk bele abba, hogy a Templomon kívül milyen élete lehetett Isten népének? Mielőtt azonban túlzottan elszörnyednénk, jó, ha tudatosul bennünk valami. Sajnos, a Biblia ma is, gyülekezeteinkben, templomainkban, egyéni életünk szintjén is gyakran eltűnik.

- Eltűnik, akkor, amikor  CSAK azért megyünk Isten házába, hogy lelkünknek kedves, azt cirógató beszédet halljunk, - de mást kapunk, esetleg minket elítélő, nekünk tükröt tartó szavakat – és ezt képtelenek vagyunk elfogadni.

- Eltűnik akkor, amikor a Szentírás hatása már a templom ajtajában nem érezhető rajtunk, amikor az istentisztelet után ugyanott folytatjuk, ahol előtte elkezdtük. Amikor kimenve az ajtón már nem Isten igéje foglalkoztat, hanem egy jó pletyka, vagy egyszerűen ahelyett, hogy hazavinnénk Isten beszédét otthonainkba, az otthon minden gondját hozzuk el elménkben, és nem hagyjuk, hogy Isten Igéje szóljon.

- Eltűnik akkor, amikor nem szánunk időt arra, hogy elmélyülten tanulmányozzuk a Szentírást, csak futva, szaladva, alig megállva, nem is igazán elcsendesedve olvassuk.

- Eltűnik, amikor bibliaolvasásunk napi rutinná silányul, amikor úgy érezzük, hogy nem szólít meg minket az ige, hogy már mindent tudunk belőle, akár szó szerint is. Ilyenkor nekünk is szükségünk van arra, hogy újra „megtaláljuk a Szentírást”. Lelki értelemben leporoljuk, és felnyissuk. Ez azonban nem megy másként, csak úgy, ha  szövetségünket Istennel megújítjuk.

A mai alkalommal erről szeretnék még beszélni, hogy a megtalált Törvénykönyv alapján Jósiás  is elkezdte  a szövetség megújítását.

Ha Izrael életét nézzük, azt láthatjuk, hogy az Úr kezdettől fogva kiválasztotta Ábrahámot, és az ő utódait, és szövetséget kötött velük. Ábrahám utódai , a zsidó nép pedig minden lehetséges alkalommal felrúgta ezt a szövetséget, hátat fordított az Úrnak, fellázadt ellene, megszegte a Törvényt. Az Úr soha nem rúgta fel a szövetséget, mindig a nép tette ezt.

A királyság korában gyakorlatilag Salamontól kezdődően folyamatos volt a Szövetség meggyalázása: idegen kultuszok tisztelete, az Úr helyett, áldozóhalmok építése, és azokon áldozat bemutatása a jeruzsálemi kultusz helyett.

Jósiás, meghallva a prófétai szót, rájön arra, hogy a nép élete jelentősen eltért a Szövetségtől. Ezért érzi azt, hogy szükség van a szövetség megújítására. Megújítja a szövetséget. Elmondja azt is, a népnek, hogy aki eltér a Szövetségtől, és nem keresi az  Urat teljes szívvel és teljes lélekkel, annak meg kell halnia.

Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért tért el mindig Izrael, amikor az Úr annyi jóval ajándékozta meg mindig az Ő népét, elgondolkoztam, és nem értettem lázadásaik okát. Aztán rájöttem, hogy mi is ugyanígy élünk: az új szövetség részeseiként, hiszen Jézus áldozata által Isten kiterjesztette ránk is az Ő szövetségét, mi is a szövetségestársai vagyunk Istennek – mi is állandóan felrúgjuk ezt a szövetséget, hátat fordítunk Urunknak, és bűneinkkel keserítjük Őt. Nekünk is szükségünk lenne tehát a szövetség megújítására. Szükségünk lenne arra, megtérésünk után is, hogy folyamatosan és józanul vizsgálva életünket meglássuk azt, hogy mely pontokon térünk el Istentől, a szövetségtől. És, ha eltértünk, akkor előttünk van a lehetősége annak, hogy megújítsuk a Vele kötött szövetséget.

 De hogyan tehetjük meg ezt? Hogyan újíthatjuk meg Istennel kötött szövetségünket? Luther Márton  azt mondta, hogy az ember élete naponkénti újjászületés: naponként meg kellene térnünk bűneinkből, naponként megbánva azokat! Ez nem azt jelenti, hogy egy megtérés nem elég. Ez azt jelenti, hogy a megtérése után az ember nem jut azonnal a mennybe, előtte van még az életéből több-kevesebb idő. Ezalatt az idő alatt – mivel nem vagyunk tökéletesek – követünk el bűnöket. Naponként. Ha a megtérést a fürdéshez hasonlítjuk, amikor az ember teljesen megtisztul, akkor a naponkénti megtérés a lábmosáshoz hasonlítható. Elmondtam már, mert számomra nagyon szemléletes példa, de most megismétlem, hogy rögzüljön mindannyiunkban: Biztosan előfordult már veletek az, hogy, nyáron már megfürödtetek, de még ezt-vagy azt megcsináltátok, és lábatok még bepiszkolódott: ilyenkor mit tesz az ember? megmossa ismét a haját is? Nem, csak a lábát. Ilyen a naponkénti megtérés is, amit nevezhetnénk a szövetség naponkénti megújításának is. Az ember újra és újra bűnbánatot gyakorolva, az Isten kegyelmébe ajánlja magát. Imádságban, az Isten előtt alázattal leborulva.

Van a Szövetség megújításának egy másik módja is, és ez a mód, az Úrvacsora. Bűneim bocsánatáról, Isten fiának áldozatáról, és arról hogy én is a Szövetség részese vagyok, tesz bizonyságot az Úri Szent Vacsora sákramentuma. Ezért hirdette azt Kálvin János, hogy az Úrvacsorát minden vasárnap ki kell osztani. Minden alkalommal lehetőséget kell arra biztosítani, hogy az ember megújíthassa a Szövetséget.

Így, ilyen imádságos szívvel készüljünk a megterített Úrasztalához, éljünk a kegyelem e felkínált királyi lehetőségével! Újítsuk meg szövetségünket Urunkkal! Ámen

Juhász András