2015

Isten egyik csodálatos titka az, ahogy mi emberek a világra jövünk. Kifürkészhetetlen bölcs végzéséből, egy édesanya méhében kezdődik az életünk, és ezzel egy olyan kapcsolat veszi kezdetét édesanya és gyermeke közt, amely a legtöbb esetben széttéphetetlen kötelék, bár tegyük hozzá rögtön, a bűn ezt a kapcsolatot is megronthatja, és tudunk olyan eseteket mindannyian, hogy meg is rontja! Mégis, ha lehet ilyet mondani, minden emberi kapcsolat közt ez a legerősebb, legmélyebb!

Az ötödik parancsolat a szülők tiszteletét helyezi elénk. Általánosságaiban e parancsolat alapján megállapíthatjuk, hogy Isten mit vár el tőlünk szüleink iránt, akiktől földi értelemben kaptuk életünket. Életünk minden napján, de anyák napján különösen jó ezt tudatosítani magunkban!

Ravasz László azt mondta, hogy érdemes továbbgondolni a parancsolatot, és még két anya, az anyaföld, és az anyaszentegyház szeretetéről szólni.

Ma, minden keresztyén „anyjáról” az anyaszentegyházról szeretnék szólni, amely beszéd annál is aktuálisabb, hogy a e hónap végén  pünkösd napján az egyház születésnapját is ünnepeljük.

Tiszteld, és szeresd az anyaszentegyházat!

A kérdés nem az, hogy ezt meg kell tennünk, a kérdés inkább a hogyan? Mi módon?

Hogy szerethetjük az egyházat?

Három oldalról érdemes a kérdést megközelíteni: szeretjük a Főt-azt, akire  minden épül, Krisztust, szeretjük tagjait, azaz a felebarátainkat – külön-külön, és azt a szervezeti formát-közösséget, gyülekezetet, amelybe vagy beleszülettünk vagy mi választottunk magunknak.

1. Szeretni Jézust! Ebben gyökerezik tulajdonképpen az egyház szeretete. A szeretetről tudjuk, hogy az nem passzivitást jelent. Aktív cselekvésben nyilvánul meg. Jézus szeretete is ilyen. Nem csak elmondom, hogy mennyire szeretem az én Uramat, hanem teszek is azért, hogy ez látható legyen, kézzelfogható legyen életemben. Figyelek rá, ebből a reá figyelésből fakad az, hogy vezetést kapok életemben, és ezt a vezetést elfogadom, hiszen tudom, hogy rosszat nem akar nekem. Az imádságon keresztül, a napi egyéni csendességen keresztül, a Szentírás olvasásán keresztül állandó, és élő kapcsolatom van vele. Dicsőítem Őt, magasztalom és áldom. Elismerem azt, hogy az életem királya.

2. Szeretni a felebarátot! Ha Jézust szeretem, akkor ez megvalósítható. Egyébként nem. Jézus egy nagyon kemény példázatban rámutat, hogy e két dolog szét nem választható. A példázat, az utolsó ítéletről szóló példázat. E példázat alapján azt mondja Jézus, hogy az utolsó ítéletkor majd azok az emberek megítéltetnek, akik a legkisebb embertársban nem látták meg Őt. Ugye emlékszünk? Éhes voltam, és nem adtatok ennem, szomjas voltam, és nem adtatok innom, beteg voltam és nem látogattatok meg… Test szerint nem Ő volt kórházban, börtönben, éhezett, vagy szomjazott, hanem a mellettem élő szenvedett hiányt, és én nem láttam meg benne Őt…

- Az első mód tehát ebben az igében van rögzítve: szolgáló élet a gyülekezet javára, a tagjain keresztül. Látogathatjuk betegeinket, magányos testvéreinket, öregjeinket, támogathatjuk anyagilag vagy akár két kezünk munkájával rosszabbul álló testvéreinket, vagy azt, aki rászorul.

- De, másként is szerethetjük az egyházat tagjain keresztül: gondoljunk a szeretetszolgálaton, a diakónián kívül, amely elsőrenden a test szolgálatát jelenti, a lelki igények kielégítésére is. Imádkozzunk testvéreinkért, hordozzuk őket könyörgéseinkben. Hívjuk őket istentiszteleti alkalmainkra!

- Mindez a felelősségünkre világít rá:  felelősek vagyunk a testvérünkért, a velünk egy utcában lakó gyülekezeti tagért, a velünk egy padban ülő testvér lelkéért is! Felelősek vagyunk azért, hogy hogyan érzi magát gyülekezetünkben. Ezért pedig sokat tehetünk! Nem kell nagy dolgokra gondolnunk: néha elég egy biztató mosoly, egy bátorító hívogatás, egy erősítő szó, egy jól megfogalmazott kérdés. Néha elég egy kabátot rásegíteni a másikra, egy énekeskönyvet a kezébe adni. Merjünk nyitni a másik ember felé! Istennek adok hálát, hogy sok ilyen példát látok e közösségben! Elmondtam már, hogy álmom egy olyan gyülekezet, amely egyszerre képes nyitásra-azaz vonzó, és egyszerre képes arra, hogy megtartsa tagjait, azaz befogadó. Mindez rajtunk, tagjain fordul meg.

3. Az, hogy szeretem egyházam, gyülekezetem, nem jelent elvakult szeretetet azonban. Tudok hibáiról, fogyatkozásairól, gyengeségeiről. Tudom azt is, hogy ezen hibáknak fogyatkozásoknak egy oka van, ezen azonban változtatni nem lehet: emberek alkotják. Kegyelmet nyert, vagy kegyelemre áhítozó bűnös emberek.

Komoly kérdés, hogy mit tegyek akkor, ha a hibákkal találkozok? A válasz nem könnyű. Előbb utóbb, mint ahogy felnőttünk és a szüleinkkel kapcsolatban az első csalódásokat átéltük, először éreztük meg gyermeki szívünkben szüleinkkel kapcsolatban, hogy ők sem tökéletesek, úgy megtörténhet ez az anyaszentegyházzal kapcsolatban is. Mit tegyünk ilyenkor?

Úgy gondolom, hogy beszélni kell az ilyen kérdéseinkről. Szólni kell róla, nyíltan, őszintén. Elmondani, amit tapasztaltunk, a Biblia fényébe állítani meglátásainkat, és megoldást keresni. Együtt! Nem a szőnyeg alá söpörve a problémákat, hanem megoldva azokat. Imádságos szívvel az Úrhoz fordulva, azt az ígéretet szem előtt tartva, hogy az egyházon a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni.

Nem megoldás az tehát, ha a csalódások hatására hátat fordítok. Az élet egyetlen területén sem! Belül maradva lehet változtatni. Ha elmegyünk, az olyan mintha anyát cserélnénk! Beteg anyánkat pedig nem meggyógyítani akarnánk, hanem az ablakon kidobnánk.

Sokan azt mondják, ez rendben van, de nem kaptam semmit, azért megyek el. Ilyen esetekben tegyük fel kellő alázattal, szeretettel a kérdést: és te mit adtál?

De legelőször magunknak. Vajon én mit adtam?

Úgy szerethetjük hitelesen az anyaszentegyházat, ha cselekvő életünkkel szolgálatunkat betöltjük. Ámen

Juhász András