2015

Néhány évvel ezelőtt temettem valakit, aki nem tartozott a gyülekezethez, hanem „csak halálában lett” reformátussá. Párttitkárként és munkásőrként dolgozott a rendszerváltozás előtt. Hatalmas volt a gondom, hogy mit is mondhatnék az Ő sírja mellett, különösen az után, hogy családjával való beszélgetés után kiderült, hogy az első és utolsó találkozása az egyházzal keresztelésekor történt. Nyilvánvalóan nem beszélhettem alapvető keresztyén igazságokról, nem vigasztalhattam a családot a feltámadás reménységével, a Krisztusban elnyerhető örök élet reménységével, ellenben láttam a gyászolókon, hogy mennyire szerethető volt számukra elköltözött kedvesük, és mennyire fáj a veszteség. Ekkor kaptam arra nézve világos vezetést, hogy a ravatal mellett arról beszéljek, hogy ez az ember Isten ajándéka volt családja, hozzátartozói számára, és Őt mint Isten ajándékát , próbálják visszaadni az Úrnak, és hálát adni azért, hogy Isten éppen nekik ajándékozta Őt. Végezetül feltettem a hozzátartozóknak azt a kérdést, hogy mi akik most itt állunk, a mi hozzátartozóink számára vajon Isten ajándékai vagyunk-e, áldást hordozó emberek, vagy átkot hordozunk.

Hogy miért mondtam el most mindezt? Azért, mert véleményem szerint e történetben is, amit csütörtökön olvashattunk a bibliaolvasó kalauz vezetését követve valami hasonlóról van szó.

József életének egy szakaszán bekerült Isten ajándékaként egy számára idegen közösségbe, és abba a közösségbe szinte vitte Isten áldását. Áldást hordozott mások számára.

Érdemes megállni és elgondolkozni egy pillanatra: József egyik pillanatban még a szeretett, a kedvenc gyermek, a másik pillanatban egy rabszolga. Egyik pillanatban még minden az övé, a következő percben pedig szabadon már a saját életével sem rendelkezik. Mit tett ebben a helyzetben?

 József alakját két fontos jellemvonással rajzolja meg a Szentíró ebben a néhány versben. Az egyik az, hogy az Úr vele volt, és ennek eredményeként minden sikerült neki, bármihez is fogott.

A másik vonás az, hogy megbízható és becsületes volt, és ez a legfontosabb dolog, ami a sáfároktól megkívántatik. Egy egészen más József képét láthatjuk itt, mint amilyennek az eddigi történetekből láthattuk: nem beszél felelőtlenül, nem vádaskodik, nem álmodozik, és nem hord rossz híreket senkinek, senkiről, nem bosszantja környezetét. Teljes erejével arra törekszik, hogy ott tegye magát hasznossá, ahol éppen van.

Érdemes e ponton egy kicsit magunkba néznünk: vajon mi a veszedelemben hogy cselekszünk? Mit teszünk akkor, ha eljönnek a nem várt és a nem szeretett dolgok, ha egyik pillanatról a másikra biztosnak vélt, hitt dolgok eltűnnek a mi életünkből?  Azt hiszem, hogy sok mindent teszünk, de a Józsefi cselekvés távol van tőlünk: általában kétségbe esünk, és meghajlunk a történések előtt, és a kétségbeesésünk, és az abból fakadó reménytelenség minden erőt kivesz belőlünk. Pedig e történetből azt is megtanulhatjuk, hogy a nehéz helyzetekből is van továbblépési lehetőség, még akkor is, ha erre emberi mértékkel nézve nincs is lehetőség. Nincs lehetetlen helyzet, amit eleve fel kellene adnunk, a mi feladatunk tehát a küzdelem, az Istenre figyelve, a szelíd kitartás, és becsületes munka, helytállás a reménytelen helyzetekben is.

Ezen kívül, és ez szintén megtanulható József példájából, Isten ezekkel a helyzetekkel formálni akar minket. Józsefnek szüksége volt erre a formálásra, hogy elkényeztetett és kivételezést élvező gyermekből komoly férfiúvá, Isten emberévé legyen. Sokszor éppen szenvedéssel formál a Mester, mert a szelíd, a csendes hangot nem halljuk, vagy nem akarjuk hallani.

Isten pedig megáldja Józsefet. Józseffel volt az Úr, ezt olvashattuk, és minden dolga jó szerencsével ment véghez, olyannyira, hogy arra gazdája Potifár is felfigyelt. Egyszerű szolgából háza felügyelőjévé tette, és nem véletlenül jegyzi meg a Szentíró: József Potifár házában lakott.

Teljesen szokatlan ez a megbecsülés egy rabszolgával szemben, abban a korban, amikor a rabszolgát szinte csak beszélő szerszámnak tekintették.

A Bibliából  egy kicsit talán nehezen érthető kép kerül elénk: Isten áldása József és rajta keresztül  Potifár életében abban mutatkozott meg, hogy Isten mindent eredményessé tett, amihez József hozzáfogott. Szinte minden értékké vált a kezében, és gazdája általa gazdagodott.

Az Ószövetség szemlélete szerint ugyanis minden: egészség, szépség vagyon, rang, gazdagság Isten ajándéka, Isten áldásának kézzelfogható bizonyítéka. Jó példa erre a gondolkozásra Jób könyve, ahol Jób az őt ért szörnyű katasztrófák után így szól: "Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve! (Jób 1;21.). Az ókori ember minden jót Isten ajándékaként, áldásaként fogadott el, és nem csoda az, ha Potifár anyagi gyarapodását az Isten által megáldott Józsefben látta.

Ám nemcsak így, anyagi módon lehet valaki Isten áldásának hordozója az Őt körülvevő világban:

A Szentírás számos példát ad elénk: 

Illés próféta az éhség miatt Sareptába egy özvegy házába menekül, aki épp meghalni készül fiával együtt, ám Illésért az Úr az egész éhség ideje alatt kenyérrel megáldja ezt az özvegyet és gyermekét. Illés e helyzetben nyilvánvalóan áldást hordozott. 

Ábrahám, áldások hordozójaként egy nagy nép atyja lett, és ez az áldás öröklődött fiaira és azok fiaira.

Noé nyilvánvalóan áldást hordozó élete és hite családjának a megmenekülését jelentette, valamint velük minden földi állat megtartatását az új kezdetre. És, az Isten ellen lázadó emberiségét is!

Pál apostol fogolyként Rómába utazik, amikor hajója szörnyű viharba kerül, és az elsüllyedés fenyegeti. Ám a hajó utasai Pálért, aki Isten áldását hordozza: megtartatnak. Pál e helyzetben nyilvánvalóan Isten áldását hordozta a környezete számára.

De talán mindez leginkább Krisztus Jézus földi életén figyelhető meg: Krisztus áldást hordozott, amiből az Ő környezete mindig-állandóan részesedett. Betegek gyógyultak meg környezetében, halottakat támasztott fel, poklosokat tisztított, és vakoknak adta vissza a látás lehetőségét, és ami még ezeknél is fontosabb, bűnöket bocsátott meg, és lerontotta a kárhozat erejét. Isten Őérette, az Ő áldást hordozó élete miatt nekünk sem tulajdonít bűnt. Általa és benne lehet áldások hordozójává életünk!

Szeretett testvéreim! Úgy vélem, hogy a mi feladatunk is ez: Áldást hozó, áldást hordozó emberré lenni szeretteink, családtagjaink, barátaink, gyülekezetünk számára. Ahogy Szent-Györgyi Albert szépen megfogalmazta: „Feladatunk a teremtés parányi, reánk eső zugát szebbé tenni, és betölteni fénnyel.” Feladatunk nemcsak magunkért, de a környezetünkért is élni. Feladatunk Isten áldásait közvetíteni mások felé, azok felé is, akik vágynak erre, és azok felé is, akik nem kívánják ezt.

Vajon mi közvetítjük ezt az áldást?

Egyáltalán hordozunk áldást?

Ugyanis a Krisztust hordozó ember  mindig áldásokat hordozó ember! A mi feladatunk e világban áldást hordozó életté lenni!

De mit jelent ez itt és most? Nem feltétlenül azt jelenti, hogyha Krisztussal jársz, akkor Isten áldása úgy mutatkozik meg életedben, hogy gazdag leszel. Sőt. Szegény emberként lehet csak igazán világítani, áldást hordozni! Nem feltétlenül azt jelenti az áldás hordozása, hogy teérted emberek menekülnek meg a haláltól, hogy Isten valaki életét miattad, vagy általad menti meg, bár ez a csoda is előfordulhat a mi életünkben. De azt mindenképp jelenti az isteni áldás hordozása, hogy családjainkba, közösségeinkbe Isteni ajándékként békesség, szeretet, egyetértés költözhet. Általunk. Az által, amit Istentől kapunk, és amit továbbadunk! Ez a mi felelősségünk munkahelyeken, családunkban szeretteink között, iskolapadban, vagy az életnek bármely területén, ahová a mi Istenünk állított minket. Vajon életünkkel áldást, vagy átkot hordozunk?  Gondolkozzunk el ezen, az Úr asztalához járulva, és fohászkodjunk az ismert ének szavaival: „Tégy Uram engem áldássá!” Adja meg Isten, hogy áldások hordozóiként embertársaink javára és az Ő nevének dicsőségére éljünk. Amen

Juhász András