2015

A mai estén tovább kísérhetjük Jézus, és a samaritánus asszony találkozásának történetét. A Brazil testvérek által kiadott vezérfonal mára a rész 11. versét írja elő alapigeként, amely így szól: „Az asszony így szólt hozzá: Uram merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet?” Olvasgatva, ízlelgetve ezek a szavakat, majd megnézve a vers kontextusát, különleges érzés kerített először hatalmába. Először nem is igen tudtam megfogalmazni, majd lassan körvonalazódni kezdett bennem: Jézus az asszonnyal való találkozás történetének kezdetén annyira emberi!

És, drága testvéreim, ez nagyon fontos tény, nem is hinnénk, nem is gondolnánk  első hallásra, hogy mennyire fontos tény! Az első 11 versben néhány nagyon érdekes kifejezést olvashatunk, amit nem nagyon szoktunk Jézussal kapcsolatban figyelembe venni! Az első, így szól: „Jézus az úttól elfáradva leült a forrásnál.” A második: a tanítványok mentek be a városba, hogy ennivalót szerezzenek, a harmadik mondat pedig az idei ökumenikus imahét alapigéjévé tett mondat, amikor Jézus így szól az asszonyhoz: „Adj innom!”

Ugye mennyire emberi? Jézus elfárad, annyira, hogy nem tart a tanítványokkal a városba, hanem leül a kútnál. Megszomjazik, annyira, hogy egy asszony segítségére szorul! Éhes, szomjas, fáradt! Mintha csak mi lennénk, egy fárasztó nap után! Miért jelent sokat ez a tény? Miért örültem annak, amikor meg tudtam magamnak fogalmazni a különleges érzést szívemben? Azért, mert az első karácsonyon földre született Isten Fia ennyire valóságosan emberré lett! Éhes volt, szomjas volt, fáradt volt!

Tovább menve, más történetekre tekintve, például Lázár feltámasztására nézve teljesen emberi reakciói voltak a gyászban, sírt barátja miatt, a gyászolókat látva. Sírt Jeruzsálem felett!

Amikor a nagyhét történéseiben pedig szenvedése kezd kicsúcsosodni, akkor fáj neki lelkileg tanítványainak viselkedése, a halál ténye ellen mint minden ember, ösztönszerűen tiltakozik, a Gecsemáné kertben imádkozva, majd pedig embertelen kínokat áll ki, amikor a kereszten szenved!

Nem csak egy látszatest, ahogy népszerű tévtanítások előadták szenved a kereszten, hanem egy valóságos emberi test, az ember Jézus függ ég és föld közt!

Ezt a tökéletes emberré lételt, amit így fogalmaz meg a dogmatika: valóságos emberré lett, aki hozzánk mindenben hasonlatos, kivéve a bűnt, a csodálatos közös hitvallásunk az Apostoli Hitvallás így adja vissza: született Szűz Máriától, szenvedett, megfeszítették,meghalt, eltemették.

Miért van hatalmas jelentősége Jézus emberré lételének, ember voltának? Azért, mert ember volta a mi megváltásunk egyik bizonyítéka! Ha a váltságtanban elmélyülünk, akkor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy Isten, aki szerető jó Atyánk, egyben igazságos Urunk is. Aki a bűnt utálja, gyűlöli, ellenben a bűnös embert szereti! Nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és élete legyen! Igazsága a bűn után büntetést kívánna, szeretete azonban nem akarja az embert büntetését hiszen, a büntetésbe belepusztulnánk. Mit tegyen? Hogy igazsága és szeretete se szenvedjen csorbát? Emlékezzünk most a János 3:16-ra, ez a kulcs: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Azaz, Isten Fia emberré lett, azért, hogy helyünkre lépjen, Isten büntetése őt sújtsa, önként vállalta ezt, elhagyva a menny dicsőségét! De, mivel ártatlanul sújtja Őt Isten büntetése, ezért érdemei ránk, az övéire szállnak. Hogy folytatódik János evangéliumának idézett verse? Hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!

Drága testvéreim! Ezért fontos hát Jézus emberi természete, de nagyon kevés lenne, ha csak ember lenne, hiszen akkor bűnös lenne, és érdemei nem lévén a megváltás nem ment volna végbe! Ugyanennyire fontos Jézus másik természete, az isteni természet, amiről szintén beszél az apostoli hitvallás. Erre utal már, a fogantatott Szentlélektől hittétel is, de feltámadott, felment a mennybe, és az, hogy onnét várjuk, hogy eljöjjön, mint bíró, az utolsó ítéletre! Erre mutat rá, a történet folytatása is, ahol belelát az asszony lelkébe, életébe, ahol az asszony, és végül sokan a városból Úrnak és Krisztusnak vallják őt! Jézus csodálatos kettős természete, az isteni és emberi megjelenik ebben a történetben, hol az egyik, hol a másik természet kerül elő, ahogy a dogmatika megfogalmazza: mert benne az isteni és emberi szétválaszthatatlanul és összeelegyíthetetlenül van jelen! ez pedig értünk van, ami megváltásunkért, örök életünkért! Legyen hát végtelenül hálás a szívünk, hogy vannak olyan bibliai szakaszok, ahol ennyire emberként látjuk a mi Urunkat!

De, térjünk vissza történethez!

Nagyon érdekes élethelyzet, amit magunk előtt láthatunk! Nem is tudom, hogy van-e még a Bibliában hasonló! Jézus segítségre szorul, ráadásul egy idegen, egy asszony segítségére, ahogy arra az asszony is rámutat, amikor azt mondja, nincs vödröd és a kút is túl mély! Szüksége volt az asszony segítségére!

Ugye ez is ismerős, drága testvérek?

Időről-időre életünk nagy ügyeiben, vagy kis történéseiben valakinek a segítségére szorulunk, és az élet rendje szerint időről-időre lesznek olyanok, akik ránk szorulnak! Ha csak az emberi életet nézzük, egy kisgyermek szüleire szorul, azok szeretetére, gondoskodására, felnőve, aztán a szüleiről gondoskodhat, és gyermekeiről, majd pedig ismét ő szorul gondoskodásra, ahogy idősebb lesz, a szerettei részéről.

Sokan sajnos úgy gondolják, egyedül is boldogulnak, sajnos köztük sok keresztyén ember is így gondolkodik, és játssza a „magányos harcos” szerepét. Ennek oka lehet csalódás, vagy a saját erő, tehetség energia, anyagi javak túlértékelése is. Az, hogy Jézus rászorul valaki gondoskodására, arra mutat rá, hogy mindannyian rászorulunk valakire! Magunk erejéből, tehetségéből, szorgalmából nem boldogulunk!

Nagyon érdekes, hogy amikor Pál apostol a kegyelmi ajándékokról beszél, az első korinthusi levélben, akkor nem mondja azt, hogy egy keresztyén ember minden kegyelmi ajándékot megkaphat, és a magányos keresztyén szuperhős prototípusát adja elénk, hanem arról tanít, hogy mások a kegyelmi ajándékok, ki ezt kapott, ki azt a Lélektől, és ezeket az ajándékokat egymás javára, egymást kiegészítve kell használnunk, Isten dicsőségére. Azaz, egymásra utaltak a keresztyének, amint arról akkor tanít az apostol, amikor az egyházat, mint Krisztus testét láttatja, ahol mindenkinek feladata van, küldetése, a Krisztus fősége alatt!

És, valóban, ha őszintén magunkba nézünk, láthatjuk lelki és fizikai erőnk végességét, és azt is, hogy kik azok, akik mellénk állnak, és fizikai vagy lelki értelemben segítségünkre vannak, és ki az akin nekünk kell segítenünk!

De vajon mit jelent ez a keresztyén felekezetek vonatkozásában? Úgy gondolom azt, hogy nem csak egy keresztyén felekezeten belül, de azon kívül is, a testvéregyházak részéről, azok tagjai részéről is szükségünk van segítségre! Mindannyiunknak! Szükséges, hogy egymás mellé álljunk, és segítsük egymást, hogy merjünk kérni, és tanulni is egymástól, ahogy Jézus is segítséget kért az asszonytól!

El kell mondjak nektek  egy példát. Egy nagyon szomorú történetet. Számomra az ökumenikus imahét idén múlt csütörtökön kezdődött el. Temettem, egy hét napot élt kisgyermeket, egy katolikus lelkésztestvérrel közösen. A pici szüleinek egyike református, másik a katolikus volt, a gyermek kereszteletlenül hunyt el. A szülők mindkét felekezethez fordultak, és egy olyan szertartást végeztünk el, amely szertartás az ökumené fogalmai szerint nem is létezik. A temetés előtt találkoztam lelkésztestvéremmel, és telve voltam feszültséggel, szomorúsággal és kérdéssel hiszen ilyen kis gyermeket nem temettem még. Látva azonban az idősebb testvér magabiztosságát, megnyugodtam, és együtt, egymást segítve el tudtuk látni eddigi életünk egyik legnehezebb szolgálatát.

Csak így lehet, drága testvérek, egymásra támaszkodva, a másiktól segítséget kérve, és elfogadva, a másiknak segíteni a víz merésében, ha Ő szorul erre rá! Merjünk segítséget kérni, és legyünk nyitottak arra, ha felekezetünk, vagy más felekezet tagja, gyülekezete szorul arra, hogy mi segítsünk. Ámen

Juhász András