2015

Szeretett Testvéreim!

Ez a történet a Betesda tavánál játszódik, ami Jeruzsálemtől északra feküdt, a város északi bejáratához, a Juh kapuhoz közel. Két része volt ennek a tónak: az északi és a déli medence, melyeket négy oszlopcsarnok vett körül; az ötödik pedig elválasztotta a két medencét egymástól.

Ezeket a medencéket azért építették, hogy az ott lévő időszakos forrás vizét felfogják benne. Olyan hely volt ez, ahol időnként csodálatos gyógyulások mentek végbe. Egyesek ezeket a gyógyulásokat azzal magyarázzák, hogy gyógyvizű volt ez a forrás, mely időről időre feltört, és felkavarodott a víz. Mások Istennek tulajdonítják az ott történt gyógyulásokat.

Úgy gondolom, hogy nem is a gyógyulások mikéntje a lényeges, hanem az, hogy ezen a helyen, - amit a kegyelem házának neveztek, hisz a Bethesda ezt jelenti – itt rengeteg reménytelen helyzetben élő beteg ember várta a csodát, a gyógyulást – sokszor éveken keresztül, teljesen eredménytelenül.

Így volt ez ennek a 38 éve beteg embernek az esetében is. Mit lehet róla tudni? Nem sokat. Még a nevét sem. János csak így említi, „egy ember”. Annyit tudhatunk még róla, hogy 38 éve volt beteg, és valószínűleg valamilyen mozgásszervi baja lehetett – ki tudja még hány egyéb betegség mellett – de az biztos, hogy amikor a víz felkavarodott, sosem ért oda elsőként, mindig valaki más előzte meg őt is, és még rengeteg reménytelen társát.

Nagy dolog ez Testvérek! 38 évnyi betegség… Rengeteg idő! És mekkora teher lehet ez az állandó betegség! Van, aki csupán 1-2 hétig beteg, de az is mennyire megviseli az embert! Milyen rossz, mikor elhagy az erőnk, és olyan lassan telnek a percek… Vagy ha kórházban vagyunk, mennyire nyomasztó tud lenni az is… Ez az ember pedig 38 éve hordozza betegsége minden nyűgét-baját.

Egy arctalan, névtelen valaki a betegek sokaságában. Egy ember, akinek már valószínűleg remény sincs a szívében, hogy valaha meggyógyul.

Jézus pedig odamegy ehhez az elesett emberhez. Ahhoz, akiről már valószínűleg mindenki lemondott, akit talán észre sem vett már senki, aki nem kellett senkinek. Ehhez az emberhez megy oda Jézus. Ő nem közömbös iránta, Ő odamegy ahhoz, aki talán a legelesettebb volt az összes beteg közül.

Milyen nagy bíztatás már ez is Testvérek! Lehet, hogy már senki nem tud, vagy nem is akar segíteni; lehet, hogy a környezetünk már lemondott rólunk; lehet, hogy talán már észre sem vesznek minket – Jézusnak mi akkor is fontosak vagyunk! Ő nem megy el mellettünk közönnyel, Neki van terve a mi számunkra is!

Lehet, hogy ez a terv kezdetben talán furcsa lesz, vagy érthetetlen. De Ő megáll mellettünk, és segíteni akar, és tud is.

Mit tesz tehát Jézus? Azt kérdezi ettől az embertől, hogy: „Akarsz-e meggyógyulni?” Látszólag ez a kérdés teljesen értelmetlen – persze csak ha egy egészséges ember fejével gondolkodunk, és ha nem látjuk meg, hogy pusztán ez az egy kérdés milyen mély tartalommal bír. Mert ugye, ha nem gondolunk bele, akkor rávágjuk a választ, hogy: hát persze, hogy meg akar gyógyulni, micsoda kérdés ez?!

Van egy kedves kollégám, aki egy idősek otthonának volt a lelkésze egy évig. Ő mesélte, hogy ezek a lakók, akik idősen, betegen és talán család nélkül voltak, legtöbbjük azt felelné, sőt egyesek azt is felelték: „Én már csak meg akarok halni!”

Adott élethelyzetben nagyon is érthető ez a válasz! Érthető, hogy a testi-lelki nyomorúság, az elhagyatottság érzése, a reménytelenség mennyire el tudja venni az ember életkedvét – még akkor is, ha esetleg lenne mód a gyógyulásra. Az sem lett volna csoda, ha ez az ember, akiről ma olvastunk, azt felelte volna, hogy: ’én már csak meg akarok halni’.

Ehelyett mit mond ez az ember? Kitérő választ ad: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Nincs emberem. Ennek a beteg embernek a válaszában ott a vágy a segítségre – talán azt remélte, hogy Jézus – akit fel sem ismert – talán majd beemeli a medencébe. De ott a reménytelenség, az elhagyatottság panasza is: nincs emberem.

Isten sokszor másképpen segít, mint azt mi emberi ésszel elképzeljük. Lehet ez egy nehéz próba, vagy újabb kihívás; vagy lehet, hogy emberi közvetítőt használ Isten, és kapunk egy őszinte mondatot, ami felráz, és rádöbbent a megoldásra.

Sokszor oly módon segít, amit mi nem is gondoltunk volna. De amíg mi is csak az emberi lehetőségeinkkel számolunk, amíg csak azt látjuk, hogy mi nincs - (pl. nincs emberem, azaz nincs aki szeressen, aki segítsen, aki megértsen, aki elűzze a magányom) - addig csak a csüggedés, vagy a fásult beletörődés marad nekünk.

Sokszor mi is olyanok vagyunk, mint a betesdai betegek: csak várjuk a csodát, vagy már nem is várjuk, csak megszoktuk helyzetünket. És nem is jut eszünkbe, hogy van Valaki, aki segíthet.

Az is lehet, hogy valaki nem is akarja a változást, a gyógyulást, mert fél az azzal járó kellemetlenségektől. Ez az ember is mondhatta volna, hogy ő inkább marad így, ebben az állapotban, mert inkább eltengődik az alamizsnán, minthogy újra dolgoznia kelljen. Ilyen is biztosan van. Az ember vágyik sok mindenre, csak épp az azzal járó felelősséget nem akarja felvállalni.

Nem elég vágyni a változásra, hanem akarni is kell, de úgy, hogy ’vállalom a felelősséget’, vagy az ’esetleges kellemetlenségeket’ is. Hát a Krisztus-követés is ilyen! Nem következmények nélküli. Vágyhatok én az Isten országára, az örök életre, hogy jobbítsa meg az életemet, ha közben nem akarok változni. Ha közben nem fogadom el, amit az Isten mond nekem; ha képtelen vagyok szembenézni önmagammal és meglátni, hogy mi az, amit el kell hagynom, vagy amin változtatnom kell. Mert Krisztust követni sokszor nagyon küzdelmes és nehéz – mikor az óemberünk, régi, Isten nélküli természetünk vissza-vissza tér, és követeli a jussát.

Vajon mi vállaljuk-e Krisztus követésének a következményeit? Jézus nem ok nélkül mondja azt, hogy: „aki én utánam akar jönni, az vegye fel a maga keresztjét, és kövessen engem.”

Ő már ezt értünk megtette. Ő már felvállalta a nekünk nyújtott segítség és szabadítás keresztjét, annak minden következményét – annak minden fájdalmát, megaláztatását, véres verítékét.

Szeretett Testvérek! Amíg nincs meg bennünk a hajlandóság a változásra; amíg nem adjuk kezébe az irányítást, addig Ő nem fog ránk erőltetni semmit. Akaratunk ellenére nem gyógyít meg, nem üdvözít. Nekünk is akarnunk kell, hogy segítsen, mert nem fogja megtenni helyettünk az első lépést – de segít abban. Ő már régen elvégzett mindent annak érdekében, hogy megszülethessen bennünk az elhatározás: én akarom, hogy Jézus engem megsegítsen.

Ebben a beteg emberben ott volt a változás utáni vágy, és Jézusnak ez elég volt: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Emberünk pedig azonnal meggyógyult.

Ma is ez a kérdés, hogy akarsz-e meggyógyulni? Ne a körülményeinket okoljuk, ne a saját képtelenségünkre hivatkozzunk. A kérdés nem az, hogy tudsz-e, hanem, hogy akarsz-e meggyógyulni, akarsz-e megváltozni? A változás nem rajtunk múlik – jobban mondva annyiban függ tőlünk, hogy el akarjuk-e fogadni Krisztus segítségét. Megbecsüljük-e ezt a lehetőséget, ami a legnagyobb ajándék?

Ő ma hozzánk is szól: kelj fel a reménytelenségből, az önsajnálatból, az önzőségből, az ítélkezésből – mindabból, ami megnyomorítja a te, vagy éppen környezeted életét, lelkét. Ha be tudod ismerni, hogy nem tudsz magadon segíteni, és mások sem, hanem csak egyedül Jézus; és ha akarod is, hogy segítsen, akkor Ő képes minden nyomorúságból, minden lelki próbából megszabadítani.

Nála már kész a szabadítás, nála már kész a kegyelem, nekünk annyi a dolgunk, hogy hittel rábízzuk magunkat az Ő féltő szeretetére. Adja az Úr, hogy meg tudjuk tenni a hitnek ezt a bátor elhatározását, hogy ’én akarom, hogy Jézus vegye a kezébe életemet, és Ő szabadítson meg engem’. Ámen.

Lovász Adrienn