2015

Lázár feltámasztásának a történetét olvashattuk az elmúlt napokban, és ma is Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve. A történet Jézus utolsó, földi életében véghezvitt csodáját adja elénk, hihetetlen részletességgel leírva, János apostol tollából. Az utolsó, és egyben a legnagyobb csodát láthatjuk, egy halott feltámasztását, mégpedig egy negyedik napja halott ember feltámasztását. Érdekes módon ez után az evangéliumban még egy csoda van, egy még felfoghatatlanabb csoda leírását olvashatjuk: Jézus feltámadását. Nem véletlen hát, hogy a két feltámadással kapcsolatos történetet együtt szokták láttatni az írásmagyarázók, és Lázár feltámasztására mint közvetlen előjelre tekintenek.

A történetről általában Lázás szemszögéből, és a csoda felől szólunk, nagyon ritkán beszélünk a történet másik két szereplőjéről, Lázár testvéreiről, Máriáról és Mártáról.

Ma, az ő oldalukról vizsgáljuk meg ezt az ismerős történetet, és legyen ez az alkalom egy olyan sorozat kezdete is, amikor a Szentírásból a testvérpár tagjaihoz hasonlóan két, valami okból összetartozó ember lelki arcát igyekszünk vázolni, és általa közelebb kerülni az evangélium örök üzenetéhez!

Mária és Márta Bethániában éltek, testvérükkel, Lázárral együtt. Jézus követői közé tartoztak, de valószínűleg azok közé, akik nem a szó szoros értelmében követték Jézust, azaz mentek vele az úton, mint a tizenkettes tanítványi kör tagjai, hanem lelki értelemben. Ebben is, és sok más egyébben, amire szeretnék visszatérni a mai hívő emberek „elődei”, hisz testben mi sem követhetjük Urunkat, nem mehetünk utána fizikai értelemben, csak lelki úton!

Házuk nyitva volt Jézus előtt, egyfajta „bázis” volt, hely ahol megnyugodhatott, ahol feltöltekezhetett. Elgondolkoztam azon, hogy vajon milyen légköre lehetett ennek a háznak, ahol Jézus megpihent, ahol feltöltekezett? És, elgondolkoztam, és kérlek Ti is tegyétek meg, hogy vajon a mi otthonunk, családunk otthona ilyen hely-e?

Vagy testünk, amelyről azt tanítja az Írás, hogy a bennetek lakozó Szentlélek temploma vajon ilyen hely?

A Lukács 10: 38-42. leír róluk még néhány dolgot, nézzük meg együtt e verseket

Női tanítványok! Nem szokványos a korban, még inkább nem, hogy házigazdaként Jézust, azaz egy mestert, egy rabbit  befogadjanak (Két héttel ezelőtti igehirdetésemben beszéltem arról, hogy Jézus annyiban is újat hozott, hogy benne leomlottak az embereket elválasztó válaszfalak. Ebben a történetben is láthatjuk ezt a csodát!).

Két nő, két különböző ember kerül elénk.

Márta: aktív, cselekvő, tevékeny, izgő-mozgó, a szolgálatban élen járó, gyakorlati ember.

Mária: leül Jézus lábaihoz, és hallgatja. Passzív, inkább zárkózott ember képe rajzolódik elénk, róla írja azt János, hogy azonos a bűnös nővel, aki megkente Jézus lábát.

Első olvasásra igaza van Mártának, hisz házigazdaként ez a feladata. DE, mégsem így van ez. Miért? Jézus szava világít rá: Mária a jó részt választotta. Mi a jó rész? Jézus lábánál ül, és figyel rá. Ebben a hallgatásban gyökerezik a tanítványi lét, az Isten Fiára való odafigyelésben. Mária ezt teszi, és ez elveszthetetlen.

Márta élte pedig az aggodalmaskodásban telik, a megfelelésben, a kötelességérzet mozgatja. DE, szolgál Jézusnak!

Itt és most azonban nem a szolgálat, hanem a hallgatás, a feltöltekezés ideje lenne, amely majd felkészít a szolgálatra

Két lelki arc is keresztül ragyog ezen a képen keresztül:

-         passzív, inkább magába zárkózó, hallgató gyülekezeti tag, hitét nagyon mélyen megélő ember

-         nyitott, a szolgálatban magát kifejező ember képe (melyikben ismerünk inkább magunkra? Melyik áll közelebb hozzánk?)

Ugyanez a két arc kerül egymás mellé Lázár feltámasztásának történetében, csak épp ellenkező előjellel. Márta van jó helyen, Mária pedig magába fordulva. Csodálatosan kiegészíti egymást ez a két testvér! Mária annyira összetörik a gyásztól, hogy nem kíván Jézussal találkozni.

Márta azonban igen: tevékeny, izgő-mozgó, cselekvő hite itt kifejezetten hasznos! Ő hívja el Máriát, és önt lelket belé.

Márta ugyanis a veszteségét, a gyászát Jézussal akarja megbeszélni, benne feloldódni, vigasztalódni, Mária pedig inkább elrejtőzik.

Szeretett testvérek!

Mária és Márta!

Lelki arcok, akikben magunkra ismerhetünk.

MA IS E KÉT CSOPORTBA SOROLHATÓK A KRISZTUS KÖRÜL LÉVŐ EMBEREK, ÍGY MI IS. Magunkra ismerhetünk! És, ne szégyelljük, ha egyik vagy másik lelki alkatban magunkra ismerünk! Ne is nézzük le a másikat, ha a másikban egy más lelki arcot látunk, hanem csodálatos módon kiegészítve egymást szolgáljuk Urunkat!

Szeretném még a Márta és Jézus közti párbeszédre  figyelmetek ráirányítani, amiből még egy nagyon fontos tényt tudhatunk meg erről az asszonyról!

Ez a különleges párbeszéd közel 2000 esztendővel ezelőtt, egy temetőben hangzott el. Márta, gyászolja testvérét, akit hirtelen veszített el, egy gyors lefolyású betegség következtében. A zsidóság számára, ugyanúgy mint minden ember számára  a testvéri kapcsolat az egyik legszorosabb kötődést jelentette: arról tett ugyanis bizonyságot, hogy egy testből és vérből származnak, közös gyökerekkel, hittel rendelkeznek. Lázár ekkor már 4. napja halott, teste már az enyészet minden jelét mutatja. És, Mária ebben a helyzetben, a gyász fájdalma friss még szívében, nagyon szerette azt aki meghalt, ebben a helyzetben vallja meg hitét, a feltámadásba vetett győzedelmes hitet. Tudom, hogy feltámad az én testvérem, az utolsó napon!

Gondoljuk meg mekkora ellentét rejtőzik e képben: testvére halott, ő pedig a feltámadásba vetett hitéről tesz bizonyságot! Egy temetőben, ma úgy is mondhatnánk, egy ravatal, egy nyitott sír mellett!

Hogy képes erre? Mi ad erőt neki? Mi teszi ennyire biztossá a jövőt tekintve? Egyetlen dolog, szeretett testvéreim: Jézus ott van. Csak Jézus jelenlétében tudja kimondani, e mondatot: Tudom, hogy feltámad az én testvérem!

Pénteken, amikor már kezdtem készülni az igehirdetés mai alkalmára, találkoztam gyülekezetünk kántorával, aki megkért, hogy ha ez lehetséges, legyen a mai énekek közt a „Jézus vígasságom” kezdetű ének. Én pedig hálát adtam, hogy az Úr milyen csodásan működik, hogy hangolja össze egy istentiszteleti alkalom részeit, mert ez az ének mintha ráfelelne a  Márta és Jézus közti párbeszédre. Énekelni fogjuk záróénekként, de addig is gondoljuk át az ének kezdő sorait: „Jézus vígasságom, esdekelve várom, áldó szavadat! A te jelenléted, megvidámít, éltet, bátor szívet ad. Légy velem, ó mindenem, nálad nélkül nem is élek, te vagy örök élet!”

Jézus jelenlétében valóban ide juthatunk el, de nélküle meddig?

Jézus jelenléte nélkül csak addig juthatunk el, gyászban, veszteségben, amíg a legtöbb ember, a vádaskodásig – másokat vádolunk – embereket, a tehetetlen orvost, a lelkiismeretlennek hitt nővért, a rossz diagnózist felállító kórházi osztályt – mindenkit, sokszor éppen Istent: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg..” –hangzik a vád szava sokszor ma is, más szavakkal, de azonos tartalommal.

Vagy, eljutunk a lelkiismeretfurdalásig, mit tehettem volna még meg? Beszéltem valakivel, akinek rokona szociális otthonban hunyt el, vádolta magát, ezt mondva, nem tettem meg mindent. Hallgattam elhunyt  alkoholista feleségét, öngyilkos édesanyját, mind-mind magát vádolta!

Jézus jelenlétében azonban szól a bizonyságtétel: Tudom, hogy a halál bár visszafordíthatatlan folyamatnak látszik, mégsem ér véget minden vele!

Szeretett Testvéreim! Ma is csak így lehet, elköltözött szeretteinkre emlékezve, friss vagy régi gyásszal szívünkben vígasztalást szerezni!

Biztos, hogy nehéz elengedni szeretteink kezét a földi valóságra nézve, de  Jézus jelenléte lesz az, amely igazán vígasztal.

Az emberi vigasztalások jók, de nem elégségesek-olyanok ezek, mint amikor az orvos csak a tüneti kezelést végzi el. Jézus a gyökerekig hatol! Jelenléte maga a vigasztalás! És, ha ő azt mondja, hogy lesz feltámadás, akkor bátran hihetünk neki! Reménykedhetünk abban, hogy régen vagy nem annyira régen elköltözött szerettünk ama utolsó napon, amelyről Márta is beszél, a jó oldalon fog állni, azért pedig tehetünk- a kegyelmet elfogadva, hogy majd mi oda kerüljünk! Ámen

Juhász András