2015

A mai alkalommal egy olyan történetet hoztam közétek, amely történet alapján gyakran tesznek bizonyságot Adventben. Hogy miért? Azért, mert e történet központi mondanivalója a várakozás köré épül, míg az Advent egyik központi gondolata ugyanúgy a várakozás.

Várakozás! Mennyi tartalom van e szó mögött! Ha felidézzük életünk nagy várakozásait, akkor tudni fogjuk, hogy pozitív és negatív előjelű várakozások egyaránt voltak már életünkben!

Talán a legszebb várakozás, amikor egy gyermek születésére várunk, aki a mi vérünk, és Isten egyik legnagyobb ajándéka a földi életben! De, ugyanilyen megszentelt várakozás az, amikor messzire került szerettünket, szeretteinket várjuk haza, vajon most is mennyien tesznek így, gyülekezetünk tagjai közül is? Várták a gyermekek az éppen ma érkező Mikulást, jó volt látni a kipirult arcokat, a várakozásban a gyermekek kereső tekintetét.

És, vannak nehéz várakozásaink. Amikor az embert visszahívják egy tüdőszűrés után, és van négy nap a következő vizsgálatig, amikor a szövettani eredményre vár a beteg, ilyenkor hol reménykedve, hol rettegve várja az idő múlását.

Vannak hétköznapi várakozások, amelyeket észre sem veszünk, csak ha figyelmeztetnek rá. Várunk a gépkocsit vezetve a piros lámpánál, és ha nem írja ki a lámpa, hogy még hány másodperc múlva lesz zöld, szinte észre sem vesszük, annyira megszokott, annyira hétköznapi a várakozásunk. Várunk buszra, villamosra, a boltban a pénztár előtt, a gyermekre-unokára az iskola előtt. Várunk arra, hogy aki hívott, visszahívjon, ha nem tudta felvenni a telefont. A legtöbb esetben észre sem vesszük, hogy tulajdonképpen várakozunk, annyira hozzászoktunk a várakozáshoz, annyira életünk részét képezi mindez. De vajon, a Krisztus várása, visszavárása ugyanennyire az életünk szerves része? Nem döbbenünk-e rá egy-egy ádventben arra, hogy megint eltelt 48 hét az évből, és nem úgy éltük napjainkat, ahogyan azt a tavalyi adventban megfogadtuk, Krisztust várva, rá tekintve, mindig készen arra, hogy Ő visszatér hozzánk?

Lelkésztovábbképzés volt az elmúlt héten, ott hallottam a lelkésztestvérektől sok értékes gondolatot, ezek közül egy nagyon megragadott. Dietrich Bonhoeffer, az evangélikus egyház mártírja, Hitler börtönében a következőképpen írt az adventről:

„A börtöncellában való várakozás egyébként nagy mértékben hasonlatos az Adventhez: az ember csak várakozik, reménykedik, hol ezzel, hol azzal foglalkozik (végső soron csupa mellékes dologgal), az ajtó pedig zárva van, s csakis kívülről nyitható.„. Ez a gondolat számomra most mindennél tisztábban mutatja az adventi várakozás lényegét: várjuk Krisztust, de érkezést nem tudjuk befolyásolni, várjuk, de siettetni nem tudjuk, egy dolog biztos csupán, hogy egyszer eljön! Ő nyit ránk ajtót! És, ezért van szükség az állandó készenlétre!

Erről szól a felolvasott példázat is, a Krisztus várásról, és a várakozás nehézségéről, a sokszor reménytelennek tűnő várakozásról!

A tíz szűz példázata olyan példázat, amelyet minden akkor élt ember érthetett, nekünk azonban magyaráznunk kell, az eltérő szokások, és a nagy időbeli távolság miatt is!  A kor gyakorlata szerint a vőlegény mindig ünnepélyesen vonult a házasságkötést követő lakomára. Elé mentek a lányos házból, a menyasszony megbízásából, és várták őt. A történetben is erről van szó, 10 szűz megy a vőlegény elé. Öt szűzről megjegyzi a Szentírás, hogy balga volt, ötről pedig, hogy okos. Érdemes egy kicsit megállni a balga, vagy ahogy Károlynál olvassuk a bolond kifejezésnél. A szó jelentett ostobát, de lelki értelemben van egy átvitt jelentése a görög szónak, mégpedig a bizalmatlan. Az okos szót is több módon lehet visszaadni a görög szó alapján: belátó, értelmes. Ez a szó a lelki értelemben az újszövetségben a hit, a bizalom és a hűség fogalmával kapcsolódik össze. Hogy miben nyilvánult meg balgaságuk-okosságuk? Az öt balga szűz nem vitt magával lámpásukba tartalék olajat, míg a másik ötnél volt tartalék olaj. Az öt okos tehát készült, felkészült, a várakozás esetleges nehézségeire is, míg a másik öt nem tette meg ugyanezt. Az első öt szeme előtt mindig ott lebegett az, hogy a vőlegény megérkezik, és a várakozáshoz hozzátartozik a fény is, míg a másik öt csak egy bizonyos időre elegendő olajat vitt magával. Hogy miért történt meg mindez? Nem tudjuk. Mégis azt kell mondanunk, hogy öt szűz, akinek feladata volt a vőlegény várása, nem volt felkészülve, míg másik öt előrelátóan felkészült, és a nehézségeket is szem előtt tartva kész volt a vőlegény fogadására. És itt, ebben a történetben első renden a készen létel a fontos. Mindig készen lenni, ahogy megfogalmazza az utolsó verse is az egységnek: "Vigyázzatok tehát, mert sem a napot sem az órát nem tudjátok!" A mindig készenlétel tehát az első, amire Igénk ma figyelmeztet bennünket. A bizalom Isten iránt, amely megvolt az okos szüzekben, akik bíztak abban, hogy a vőlegény el fog jönni! Mert, az, hogy késik a vőlegény, nem jelenti azt, hogy nem jön el. A példázatból kiderül az is, hogy a vőlegény egyszer mégis megérkezett. Az, tehát, hogy Krisztus visszatérése a mi emberi mértékeink szerint késik, ismétlem, hogy csak a mi emberi mértékeink szerint késik, nem jelenti azt, hogy nem fog visszajönni. Visszajön, dicsőségben és hatalommal, uralkodni fog az egész teremtett mindenségen, ítélni fog élőket és holtakat.

2. Kiderül e történetből az is, hogy vannak az Adventnek, a várakozásnak nehézségei. Az a bizonyos olaj olyan gyakran elfogy a mi életünk lámpásából is. Elfogy a kitartás, a lelkesedés, az erő, és elcsüggedünk a várakozásban. Nem véletlenül ír erről így Ézsaiás: „Elfáradnak az ifjak, meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is!”

Az olaj, számtalan ok miatt fogyhat el.

Vannak külső okok, mint például a világ lehúzó hatása, amely miatt elfogy a lelki olaj lámpásainkból. Nem világítunk tovább, hiszen körülöttünk más sem teszi ezt! Nem élünk Krisztusban, mert mások sem benne gyökereznek.

Elfogy,  akkor is, amikor az ember nem látja értelmét a kitartásnak, a szolgálatnak, mert nem látjuk eredményét, nincs kézzel megfogható következmény, sem dicsérő szó! Hányan bele tudnak ebbe fáradni, fásulni, a család szintjén, egészen hétköznapi élethelyzetekben – ahol a férj nem kap jó szót egy végighajtott küzdelmes nap után, a feleség otthoni munkáját észre sem veszi a férj, a gyermekre pedig senkinek nincs ideje! A nagymama csak teher, ha jó szándékkal, szeretettel is megy a menye vagy veje gorombán tartja távol.

Ugyanez jellemez sok munkahelyet: semmi nem lényeg, csak a teljesítmény, és lélekölővé válik a munka, robottá, elismerés és dicséret, pozitív motiváció nélkül!

És, ez jellemez bennünket sokszor lelki életünkben, hogy hirdetjük az Igét szavakkal, életünkkel, és olyan mintha a falnak beszélnénk! Nincs válasz rá, nincs visszajelzés…

Elfogyhat akkor is, amikor az ember látja a hihetetlen lelki igényeket, és látja ereje végességét, amikor látjuk az éhes szájakat lelki és testi értelemben, és érezzük a nagy számok törvénye miatt saját tehetetlenségünket! Van megoldás? Lehet a lámpásba újra olajat tenni? Az előbb idézett Ézsaiási szakaszt szeretném folytatni: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasmadár, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”

Mit jelent ez? Azt, hogy Isten végtelen erőforrás az Őt követőknek! És ennek az erőforrásnak centruma Jézus Krisztus! Ha vele rendezett a kapcsolatunk, akkor a várakozás nehézségei közt is rá emeljük tekintetünket, és belőle, tőle erőt merítünk!

3. Az egyéni felelősség kérdése is előkerül a példázatból. 5 szűz gondoskodott magáról, 5 nem, és a döntő pillanatban, amikor számon kéretik az olaj, mert szükség van rá, akkor nem tudnak máshoz fordulni, mert azok nem tudnak adni nekik.

Drága Testvérek! Földi életünk során mindig vannak mellettünk olyan emberek, vagy éppen mi vagyunk azok, akiknek van olajuk bőven, akik világítanak! Amíg tart a ma, addig tudunk belőle adni, vagy tudunk másoktól kapni, épülni, erősödni mások hite által.

De, amikor a vőlegény eljön, akkor velem kapcsolatban nem az érdekli majd, hogy a szomszédnak van-e olaja, hanem, hogy nekem van-e. Nem tartatunk meg más olaja által, csak a saját magunk által összegyűjtött olaj az, amely megtart! Ez pedig az Úrba vetett bizodalom, a belé vetett személyes hit! Jézus egyszeri és tökéletes áldozatának elfogadása, annak nagyszerű következménye a mi életünkre az az olaj, amely mécseseinket táplálja! Más hite nem használ nekünk, úgy, hogy megtartson, imádkozhat más értünk, de amíg magunkért nem borulunk le, bűnbánattal Isten elé, addig hasznos az ugyan, de olyan, csak, mintha egy apa mástól, és nem a fiától tudná, hogy baja van gyermekének! Más Bibliaolvasása által én nem épülök, ha én nem olvasom a Szentírást! Rendkívül fontos tehát a mi saját személyes hitünk, cselekvésünk, amivel engedelmesen válaszolok Isten Jézusban megjelent kegyelmére, mert ha nem, akkor, ahogy Ravasz László szépen megfogalmazza a „helyrehozhatatlan hátrány acélfalába ütközünk”.

Vigyázzunk tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjuk! Ámen

Juhász András