2015

Karácsonyt ünneplő Gyülekezet!

Szép ünnep a karácsony! Olyan dinamikus, csodás, fényes és pompás! Szeretek gyönyörködni a városi és a házi dekorációkban; szeretem a gyertya fényét; szeretem, hogy mindenki olyan fürge és lelkes annak érdekében, hogy szép karácsonya legyen.

Szép ünnep a karácsony, mert munkaszünet és téli szünet révén együtt lehet a család; finom ételeket lehet kóstolni és ajándékoknak örülni!

Szép ünnep a karácsony, de mielőtt körül néznénk napjainkban, nézzünk körül a Bibliában és a történelemben is: milyen ünnep volt az első karácsony?

Én nem látom szépnek. Inkább tűnik borúsnak először, amikor azzal szembesülünk, hogy egy várandós édesanyát senki nem fogad be. Kicsit ridegnek is tűnik, mert az az újszülött nem kiságyba, játékok közé került, hanem az állatok etetőjébe. Talán, ami különleges az első karácsonyban ez: „…az Úr angyala megjelent nekik –mármint a pásztoroknak- körülragyogta őket az Úr dicsősége…” (Lk 2, 9). „És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent…” (Lk 2, 13).

Milyen csodás látvány lehetett az angyalok sokasága, amint megjelentek pár egyszerű embernek, és csilingelő hangon Istent magasztalták! Elképzelem a csillámporos hátteret, a csillagok ragyogását és az angyalok erősen fénylő ruháját… Na, ez már szép látvány! Ez már különleges az első karácsonykor!

Kicsit eltolódtak a hangsúlyok az ünnepen. Túl sok minden és mindenki kerül a középpontba a napokban is. Én most nem is ezt szeretném kiemelni! Mondok mást: ezen a karácsonyon például az fogalmazódott meg bennem, hogy borzasztó érzés az, ha egy számomra idegen helyre megyek, és nem fogadnak szívesen. Elszomorodom, ha nem kívánatos személy vagyok és csalódást érzek, mert a másik fél nem tud, vagy nem akar el-és befogadni.

Ez az érzés kicsit frusztráló a varázslatos karácsony ünnepén… Pedig nem véletlenül jutott mindez eszembe! A Szentírás egyik legszomorúbb versét olvastam az előbb, melyet most ismétlek: „…saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (Jn 1, 11). Nem szeretném máris a felnőtt Krisztus szenvedő útját ismertetni, mely szenvedés végpontja a Golgota hegye volt… Sokkal inkább kérem, hogy emlékezzünk arra, amikor a napkeleti bölcsek az újszülött Messiást keresték, és Heródes a csecsemő Krisztust kerestette és kivégeztetett minden 2 éven alatti kisfiút! Az első karácsonyhoz ez is hozzátartozik! Alig születik meg a Megváltó, máris menekülnie kell szüleivel, hogy életben maradhasson!

Sötétség borult akkor azokra a családokra, akik áldozatai lettek ennek a könyörtelen rendeletnek! Sötétség borult lélekben Máriára és Józsefre is, mert féltették a kisdedet. Sötétség borult elméjükre mindazoknak, akik láthatták, hallhatták az Üdvözítőt, mégis elfordultak Tőle!

Hangsúlyozom a sötétséget, mert a karácsony üzenete ez is: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (Jn 1, 9). Ez a világosság fényt ad. A fény mutatja az utat. Ez a világosság melengeti az emberi szíveket.

Kívülről tudjuk már mindnyájan a karácsonyi történetet, legyen szó Máriáról, Józsefről, a napkeleti bölcsekről vagy a pásztorokról. De valaha beazonosítottuk magunkat valamelyik szereplő helyébe?

Mi mindnyájan egyszerű emberek vagyunk. Keressük a boldogulás útját; keressük a tartós boldogságot, s amíg mindezeket nem találjuk, próbálunk ideig-óráig tartó megoldásokat találni aktuális problémáinkra. Változó, hogy kinek mi jelenti a tartós boldogságot, mindenesetre mindenki nyitott a csodákra és örül a felejthetetlen pillanatoknak.

A pásztorok jutnak eszembe. Mintha mi is pásztorok volnánk, akik szegényen és dolgukat végezve ott botorkálnak a pusztában. A pusztában, ahol sokszor minden monoton; időnként unalmas vagy túl fájdalmas. Bolyongunk a pusztában, és titkon vágyunk valami magasztos történésre: boldogságunk forrásának megtalálására.

Olyan könnyen semmivé lesz a munka, ha nem becsülnek meg minket! Oly hamar belefáradunk a családi idill fenntartásába, ha mi magunk is folyton kritizálunk! Oly fárasztó egy-egy nap túlélése, ha már reggel is megfáradva indulunk el… A pásztorok is várták az angyalt, aki végül beragyogja az életüket. 

Mi mit várunk vajon az élettől? Vagy magunktól? Vagy esetleg Istentől…? Milyen elvárásaink vannak a jövőre nézve? Ahogy az angyal beragyogta a pásztorok éjszakáját, cseppet sem mondható monotonnak vagy unalmasnak… Az az angyal szavaival újra élesztette a reménységet az emberekben! „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2, 11).

Vajon mi meg tudjuk fogalmazni, hogy mi hiányzik az életünkből? Párkapcsolat, házastárs, gyermek, unoka, barát, vagy Valaki más? Lehet más is… csak ki kell mondani!

Sokan vagyunk, akiknek Istenre van szükségünk: mert szükségünk van egy Barátra, Aki mindent tud rólunk, mégis szeret. Szükségünk van egy Testvérre, Aki osztozik velünk mindazon, ami az Övé. Szükségünk van Vigasztalóra, Aki úgy vigasztal, ahogy ember arra nem képes. Szükségünk van egy olyan Valakire, Aki mindig velünk van: bátorít, ha kell; erőt ad, ha rászorulunk; és szeret akkor is, ha épp elrontottunk valamit!

Szeretett Testvéreim! Mindez lehet egy ember az életünkben, csak arról meg ne feledkezzünk, hogy az emberek nem élnek örökké! Nem tudjuk, hogy mi meddig élünk, és azt sem, hogy drága szeretteinknek meddig örülhetünk itt, e földi életben…! Jézus Krisztus azonban tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, s mivel Ő feltámadott a halálból, Ő ma is élő Úr. Ő mondta: „…íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28, 20b).

Ha már arról elmélkedünk, hogy vajon mi kik lehetnénk a karácsonyi történetben, valljuk meg őszintén: mi vagyunk a napkeleti bölcsek is, akik értelmüket és szellemük legjavát megmozgatva keresik az Urat! Várjuk, hogy a legegyszerűbb jászolhoz megérkezhessünk, és letehessük értelmünk, lelkünk és minden erőnk kincseit!

Sokszor sötétség borul a mi elménkre, lelkünkre is, és arról ábrándozunk, hogy legyen már végre világosság! Történjen már végre valami, hogy az beragyoghassa könnyűnek nem mondható életünket!

Ha valaki keres, talál is. Ma, ahogyan emlékezünk a jászolra, Máriára, Józsefre, a pásztorokra vagy a napkeleti bölcsekre, találhatunk Valakit. Valaki, aki beragyoghatja az életünket. Valakit, aki utat mutat nekünk életünk sötét utcáin. Valakit, akiről azt írja János: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt…” (Jn 1, 9-10).

Nem lehet Krisztus a világosságunk, ha számunkra csak a kis Jézuska marad! Nem lehet életünk fényforrása, ha nem tudjuk Őt befogadni teljes valójában! Nem lehet Ő a világosság, ha semmit meg nem teszünk annak érdekében, hogy ne maradjunk gondjaink sötétségében!

Szeretett Testvéreim! Ebben a karácsonyi történetben nekünk is helyünk van. Azért, mert a kis Jézus értünk született, hogy Ő maga válhasson nem csak a világ Világosságává, hanem személyes Világosságunkká! Helyünk van benne, mert hétköznapjainkban is, ünnepnapokon is a boldogulásunk módját keressük, ami nem működhet anélkül, hogy ne tekintenénk Üdvözítőnkre, aki az örök boldogságunkat szerezte meg kereszthalálával!

S mi történik, azokkal, akik befogadták az Úr Jézust? „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazokat, akik hisznek az ő nevében…” (Jn 1, 12).

Erről van szó! Szép ünnep a karácsony, mert életünk nem marad sötétségben! Szép ünnep a karácsony, mert az Üdvözítő megszületése beragyogja életünk minden napját! Szép ünnep a karácsony, mert nekünk is helyünk van a karácsonyi történetben az által, hogy mindez ÉRETTÜNK történt, hogy örök boldogságunk, örök életünk legyen!

Szeretett Testvéreim! Ha nem érezzük jól magunkat olyan helyen, ahol nem látnak szívesen; ha rosszul esik, ha nem fogadnak el vagy nem fogadnak be minket, gondoljunk az Úr Jézusra! S ha átéljük a karácsony mai pompás és díszes értelmezése mellett, hogy az első karácsony milyen mostoha körülmények között történt, és mégis milyen csodálatos ragyogással hatott az emberek életére, akkor tudunk igazán örvendezni az ünnepen!

Kívánom, hogy így az ünnep végéhez közeledve, mi is hálaadással a szívünkben érkezzünk vissza a hétköznapokba, úgy, ahogy azt a pásztorok tették: „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik.” (Lk 2, 20). Ámen.

Lovász Adrienn