2015

Néhány héttel ezelőtt, amikor egy vasárnap Jézusnak a gyermekekkel kapcsolatos viselkedéséről szóltam, érintettem ezt a történetet, mint a Lukács evangéliumában található történet paralleljét. Akkor, a történet kapcsán egyetlen dologra tértem ki: hogyan viszonyult Jézus a gyermekekhez, és miben példák hitbeli utunkon a gyermekek. Ma, a történet egy másik részletére szeretnék Isten Szentlelkét segítségül hívva rámutatni, a tanítványok viselkedésére.

Ha az evangéliumokat nézzük, biztos, hogy szinte mindannyiunknak feltűnik, hogy Jézus szinte mindig úton volt. Az a három éves időszak, amelyben küldetését végezte, állandó mozgással járt együtt. Ilyenkor - természetesen, a kor gyakorlatának  megfelelően a tanítványai is vele mentek. Biztos láttatok már Jézus életéről készült filmeket, ahol a rendezők ezt ki is használják: az egyes történéseket gyakran az izraeli területeken utazó tanítványi közösség képe köti össze, vagy választja el. Ezekből a képekből kiderül az is, ami biztosan világos volt eddig is előttetek: Jézus haladt elől, tanítványai pedig kisebb csoportokra oszolva körülötte-mögötte mentek.

Márk, evangéliumában bemutat egy ilyen útonlételt, a tanítványok egy csoportja (nincs megnevezve, hogy ki tartozott ide), lemaradva beszélgetett arról, hogy ki a nagyobb közöttük. ki ér többet, mint a másik, ki kevesebb a másiknál.

Nagynak, nagyobbnak lenni! Mennyire emberi!

Pár éve, egyik unokaöcsémnek azt mondtam: „de aranyos kisfiú vagy”, mire rámnézett és ezt mondta: „NEM, naffiú vagyok!” – beszélni még alig tudott, de már nagyobbnak, nagynak szerette magát láttatni!

Az általános iskolában volt egy ikerpár osztálytársam, akik közül az egyik öt perccel előbb születtet, így ő volt a „Báty”. Ezt természetesen az „öcsi” nem ismerte el. Mi, amikor unatkoztunk, elég volt megkérdezni: most akkor ki az idősebb? Három percen belül ütötték egymást…

Milyen érdekes, hogy a rektor helyettes, bemutatkozáskor a rektor szóra teszi a hangsúlyt, nem a helyettesre, a miniszter pedig elfelejti a szó jelentését, amely nem több és nem kevesebb, mint: szolga!

Az őrmester örül, és nem tiltakozik, ha hadnagy úrnak szólítják, míg megnézhetné magát az a baka, aki őrvezetőnek szólítja…

Nagynak, még nagyobbnak lenni! De, legalábbis látszani, nemtől, életkortól függetlenül! Mennyire emberi!

Ravasz László nagyon találóan így írt erről: "Az embernek maga igenlése majdnem olyan ösztönös törekvése, mint az önnfenntartás. Ezért a becsvágy éppen olyan erős emberi érzés, mint az éhség vagy  a szerelem. A becsvágy mérkőzést keres, hogy célját elérje!"

A tanítványok pedig meg is mérkőznek egymással: ahogyan az ilyen természetű kérdések tárgyalásakor lenni szokott, a beszélgetés szóváltásba-veszekedésbe torkollt.

Magam elé tudom képzelni, ahogy a nagyhangú Péter, vagy éppen a Mennydörgés fiai – Jakab és János, akik máskor is kerültek ehhez hasonló, rangkérdést előhozó helyzetbe, egyre vörösebb fejjel, egyre hangosabban mondták a magukét, dicsérték magukat.

Amikor azonban elérték úticéljukat, akkor Jézus megszólította követőit: Miről vitatkoztatok az úton? A tanítványok pedig elszégyellték magukat, hiszen nagyon jól tudták, hogy az általuk útközben tanúsított viselkedés mennyire méltatlan Krisztus követőihez.

Egy kicsit úgy próbáljuk ezt elképzelni, mint amikor egy társaságban együtt vagyunk, beszélgetünk-valami nem illő dologról, és ekkor valaki betoppanva rákérdez beszélgetésünk témájára.

Mi szokott ilyenkor lenni a válasz? Ugyanaz, mint a tanítványoké: nagy hallgatás, esetleg vörös fülekkel kiegészítve.

Mert mit gondoltak a tanítványok? Azt, hogy beszélgetésük nem jut Jézus fülébe, hisz valószínűleg gondosan ügyeltek arra, hogy hallótávolságon kívül legyenek. Csak, az furcsa, hogy ekkor már látták, ismerték Jézus hatalmát, mint aki a néma lelket kiűzte, a siketet meggyógyította, a az ötezer és a négyezer embert megvendégelte, a vaknak visszaadta látását, a tengeren járt, Jairus leányát feltámasztotta! Láthatták Őt korlátlan Úrnak, és tényleg azt gondolhatták, hogy Jézus nem hallja pusmogásukat?

Ezen túl, úgy gondolták, hogy vannak olyan kérdések, amelyeket majd ők megbeszélnek egymás között, leosztják a lapokat egymásnak, Jézust pedig kihagyják az egészből.

Jézus mégis meghallotta szavaikat.

Mennyire kínos, mennyire kellemetlen ez, gondoljunk bele! Jézussal járnak egy úton, a legbelső kör tagjai, hallgatják hónapok óta Jézust, láthatták személyében az önmagát megüresítő Istent, aki szolgai formát vett fel, és ők a hatalomról, emberi nagyságról beszélgetnek, sőt vitatkoznak! Ha, vesszük a fáradtságot, és otthon fellapozzuk a történet szövegkörnyezetét, akkor a közvetlenül ezt megelőző történet a következő címet viseli: Jézus másodszor szól haláláról és feltámadásáról. Azaz, Jézus arról beszél, idézem a Szentírást, hogy. „az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik őt”- Mindez arra mutat, hogy Jézus ugyanezen az úton arról beszél, hogy szenvedni fog, kínhalált fog halni, amelynek semmi köze az emberi dicsőséghez, és e közben tanítványai arról vitáznak, ki a nagyobb a követők közt!

És, mennyire kínos, hogy Jézus mindezt meg is hallotta!

Hogy mennyire kínos mindez, azt hiszem, hogy magunk is tudhatjuk. Tudhatjuk, hiszen velünk is megtörténik ez drága testvérek, nap, mint nap.

Járunk az úton, Jézus nyomában-Jézussal, és mégis mennyire nem látszik meg mindez olyan sokszor rajtunk!

Mennyiszer fordul elő velünk az, hogy úgy cselekszünk, szólunk, gondolunk, hogy eszünkbe sem jut az, hogy Jézus mindezt hallhatja!

Eszünkbe sem jut az, hogy ott van mellettünk! Eszünkbe sem jut az, hogy életünknek erről vagy arról a területéről ezzel tulajdonképpen ki akarjuk őt zárni.

Eszünkbe sem jut az, hogy tőlünk is megkérdezi:

Miről beszélgettetek az úton?

Mit tettetek az úton?

Sőt: Miről gondolkoztatok az úton?

Választ pedig nem vár rá, hiszen ismer bennünket, csak szembesíteni akar bennünket saját tetteinkkel, szavainkkal, gondolatainkkal.

Megkérdezheti egy nap végén, egy tettünk után, bármikor. Bár, az is előfordulhat  hogy elmaradnak az ilyen kis számonkérések. Mégis, úgy kell élnünk, mintha minden nap megkérdezné tőlünk-mivel egy számonkérést, az utolsót, a végsőt nem lehet megúszni, ott pedig válaszolnunk is kell majd arra a kérdésre, hogy mit tettünk, szóltunk, gondoltunk az életünk útján, életünk során.

Gyermekkorunkban pedig tanítottak erre minket: néhány hónapja mondta el valaki, hogy a számukra Isten mindig nagy szemű volt. Nagy szemmel képzelték el, hiszen mindent lát.  Mindent tud. Vagy biztos ismert előttetek a klasszikus versike: "Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!"

Ha most megkérdezné: Miről beszélgettél a legjobb barátoddal/barátnőddel, férjeddel, feleségeddel, gyermekeddel az elmúlt napokban-az úton, vajon mit válaszolnál? Mocskoltunk-piszkoltunk valakit egy kicsit, a háta mögött beszéltünk, lenéztünk valakit, vagy tiszta lelkiismerettel válaszolhatnánk?

Ha most megkérdezné, hogy a legutóbbi munkád során milyen vélemények-gondolatok fogalmazódtak meg benned a főnököddel, munkatársaddal kapcsolatban, vajon tiszta lenne-e a lelkiismeretünk, vagy égő fülekkel lapítanánk, mint a tanítványok?

Ha most megkérdezné, hogy a legutóbbi baráti társaságban, amelyben részt vettél, hogy engedted el magad, hogy viselkedtél? Gondoltál-e arra, hogy ott is jelen van, vajon mi lenne a válasz?

Ha munkavégzésed, tanulásod minőségére kérdezne rá, ha a családoddal való kapcsolatodat firtatná, vajon hogy válaszolnánk?

Ha vágyaidra kérdezne rá, és azok mozgatórugóira, vajon le kellene, hogy süsd a szemed?

Mert drága testvérek,  velünk is megtörténik az, ami a tanítványokkal: úgy járunk utunkon, mintha nem járna velünk Jézus, úgy követjük, hogy közben valójában teljesen másfelé megyünk!

Adja meg nekünk a mi élő Istenünk, hogy mint a tanítványok, úgy mis is meg tudjuk hallani a kijózanító kérdést: Miről beszélgettek, gondolkoztok, mit tesztek életutatokon? Ámen

Juhász András