2015

Kedves Testvérek!

Időnként talán elgondolkodunk azon, hogy mitől függ bizonyos emberek jóindulata. Akár egy várakozással, ücsörgéssel eltöltött nap valamelyik orvosi rendelő várójában, esetleg egy hivatalban, vagy bárhol, ahol valahogy nem akar elérkezni a mi időnk, hogy valaki jóindulattal legyen felénk és bekövetkezzen, amire várunk. A Szentírásban különös dolgot olvastunk, hiszen az Úr jóindulatot ébresztett az egyiptomiakban az izraeliek iránt, és ékszereket, komoly értékeket, és még ruhákat is adtak nekik. Különös, hogy a jómódú őslakosok a rabszolga nép felé tesz ilyen komoly gesztust, holott a Szentírás által festett társadalmi kép alapján erre egyáltalán nem lehetett számítani, hogy az egyiptomiak ruhákat és ékszereket adjanak oda – jóindulatból. Isten támasztotta ezt a jóindulatot, mert tudta, hogy ezekre a dolgokra, amiket jóindulattal odaadnak, szüksége lesz az izraelieknek. Az emberek jóindulata egyáltalán nem független Isten tervétől.

Izrael népének életében az egyik legfontosabb momentum eseménye van előttünk. A tizedik csapás, amellyel Isten azért sújtja Egyiptomot, és kizárólag őket, hogy elengedjék a rabszolgák seregét. Ez a csapás jellegzetes, hiszen Isten tudta, hogy erre a kemény lépésre igenis szükség van, mert ez a csapás hozza a fordulatot. A fáraó kemény szíve ekkor változik meg, de az összes egyiptomi, aki gyászolta elsőszülöttjét, felismeri, hogy a rabszolgák Istene milyen hatalmas és erős Úr, ha ez is hatalmában áll, hogy életükre törjön. Így hát inkább ellenkezés nélkül elbocsátja a fáraó a népet.

Borzalmas belegondolni is. Minden egyiptomi háznál volt halott. A jajveszékelés, amely éveken, évtizedeken keresztül az izraeliek ajkáról hangzott az ég felé, most az egyiptomiak otthonaiból hangzik. Azt gondoljuk talán időnként – kissé túlozva az egyiptomiakkal szembeni indulatunkkal – megérdemelték, hiszen a fáraó olyan sokáig nem engedte el, sőt, kegyetlenül kínozta őket, életükre tört, most jól visszakapja. Az Úrnak célja volt ezzel a csapással, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Sokaknak a véget jelentette, ugyanakkor másoknak valami fontos dolog kezdetét. Véget jelentett az egyiptomi elsőszülöttek életének, de az izraeliek Egyiptomban töltött szenvedéseinek is a végét jelentette, sőt, a fáraó konokságának is a végét jelentette – egy időre. Mi kezdődött el? Izrael szabadsága, kivonulása és megmenekülése a pusztító angyaltól, valamint a rabszolganép önálló néppé válása. A családfők, nemzetségfők vezetőkké formálódása, gazdasági, kulturális és minden egyéb szempontból önállóvá vált Izrael népe, amikor elhagyták Egyiptomot, a rabságot, elnyomást, a vályogvetést, a sártaposást. Elgondolkodhattak végre azon, mihez is értenek még ezen kívül, elkezdtek megismerkedni a szabadság fogalmával, ami – mint tudjuk a pusztai vándorlás történetének zúgolódásaiból – nem ment zökkenőmentesen.

Milyen különös, hogy pont az elsőszülöttek életére tört a pusztító angyal! Nem csak Izrael életben volt jelen az, hogy az elsőszülöttek szerepe kiemelkedő volt. Tudjuk, hogy Izrael népe életében Isten magáénak hívott és kért minden elsőszülöttet, embert és állatot is. Ami megnyitotta anyja méhét, azt az Úrnak kellett szentelni. Az elsőszülött előjogokat kapott: atyai áldást, az örökségből kétszeres részt, különös megbecsülésben részesült. Isten ítéletének számított az elsőszülött halála, életben maradása pedig Isten különös kegyelmének megnyilvánulása.

Az Úr megparancsolta Izrael népe számára, hogy hogyan és miért fogyasszák el az első páska bárányt és hogy erre emlékezzenek minden évben, és a történetét, az ünnep, és e vacsora eredetét mindig mondják el utódaiknak, áldva az Urat, aki kihozta őket a rabszolgaság házából. A hibátlan bárányt vagy kecskét előző este vágták le, szigorúan egészben nyárson kellett megsütni és keserű füvekkel, kovásztalan kenyérrel, állva, felövezett derékkal kellett elfogyasztani, maradék nélkül. A vérét pedig az ajtófélfára és a szemöldökfára kenték. Amikor a pusztító angyal azt meglátta, elkerülte azt a házat, és az elsőszülött élete megmaradt. A zsidóság máig üli a páskavacsorát Niszán hónap 14-én, amely az életmentő cselekedet, a szabadságot adó kivonulás, a fáraó és az egyiptomi emberek jóindulatának megszületése miatt nagyon fontos ünnep. A Krisztus hívők máshogy gondolnak a páska ünnepére. A mi hitünk szerint a páskabárány maga Jézus Krisztus. Ahogy az izraelieknek Egyiptomban az elsőszülötteik életét jelentette a páskabárány vérének jelenléte az ajtófélfán és a szemöldökfán, úgy a mi számunkra is az életet, az örök életet, valamint bűneinkből való megváltást jelenti Krisztusnak, mint Isten Bárányának a golgotai kereszten értünk kiontott vére. A mi ajtófélfánk és a mi szemöldökfánk nem más, mint a szívünk, ami nem beszennyeződik Jézus vérével, hanem éppen a tisztulást hozza el bűneinkből és az örök üdvösséget, az örök életet jelenti számunkra hit által. A vér jel, ahogy jel volt Egyiptomban, jel most is, ha az Jézus vére és üdvösség-hit kapcsolódik hozzá. Számunkra nem az egyiptomiak és a fáraó jóindulatát hozta el ez az áldozat, hanem a Hatalmas és Igazságos Isten végtelen kegyelmét és hozzánk való jóindulatát. Ez a jóindulat, Krisztus áldozata nem fizikális rabszolgaságból ment meg bennünket, hanem bűneink rabságából, a halál és kárhozat miatt való félelem rabságából ment meg, és tesz szabaddá, üdvözít. Mi nem évenként ünnepeljük meg szabadulásunkat, hanem tulajdonképpen minden olyan alkalomkor, amikor részesülünk az úrvacsora sákramentumában. Mi kezdődik el számunkra Krisztus szabadítása révén? Egy olyan élet, amelyben máshogyan tekintünk magunkra és másokra is. Magunkat megszabadítottnak, Isten gyermekének és különösen értékes teremtménynek látjuk, míg másokra tudunk úgy tekinteni, mint akikért a Krisztus meghalt és feltámadott. Ezt fogjuk hallani az úrvacsoravétel utáni liturgiában.

Kedves Testvéreim! Azon a bizonyos éjszakán bebizonyosodott, hogy Egyiptom minden istene tehetetlen az Úr előtt, és ezt a fáraó is kénytelen volt beismerni egyszer s mindenkorra. Az élet, a trónörökös elvesztése akkora trauma volt a számára, hogy dühvel vegyülő rettegés fogta el és szinte elüldözte Mózest és Áront az izraeliekkel együtt az országból. A tizedik csapás megtanította a fáraót arra, hogy Isten hatalmas Úr, egyedüli hatalom élet és halál felett, tőle függ minden jóindulat, ezért kérte Áront és Mózest, hogy kérjenek rá is áldást az Úr előtt. Kérjék rá is az Úr jóindulatát! Mert végiggondolta: ha ő is meghalna, meg egy-két hivatalos személy, összeomolna a birodalom, lázadások kezdődhetnek, vége az ország hatalmának. Minden Istentől függ, akaratától, tervétől, jóindulatától. Ezt be kellett látnia a fáraónak, ezt megtanulta, ezért kéri, szinte könyörög: kérjetek áldást rám is. Szeretjük és Imádjuk Istent, akinek jóindulatában és rólunk való gondviselésében békés szívvel és nyugodt lélekkel megbízunk. Legyen számunkra is ünnep és mindig megújító alkalom az úrvacsora sákramentumában való részesülés és üdvözítő jóindulatában való örömteli megkapaszkodás. Ámen.

Matosné Bokor Anikó
kórházlelkész