2015

Szeretett testvéreim!

Miért nem támadt fel Jézus rögtön a halála napján? Vagy ha nem is azonnal, de a rá következő napon? Miért kellett kimaradnia a nagyszombatnak úgy, hogy azon semmilyen szemmel látható üdv-esemény nem történt? Mi a nagyszombat célja? Hol volt Jézus nagyszombaton? Hol volt a halála után?

Erre az utolsó kérdésre a Péter első levelében találunk választ: "A tömlöczben levő lelkeknek is prédikált..." (1Pt 3,19) Hogy ez a mondat mit jelent, az nem egészen egyértelmű. Az apostoli hitvallás pedig azt mondja: "Szálla alá a poklokra." Sokan sokféleképpen gondolkodnak arról, hogy mit jelentenek ezek a mondatok. Egyes teológusok szerint a "szálla alá" csupán azt jelenti, hogy szenvedéseinek legmélyére szállt alá. Mások úgy vélik, hogy a holtak helyére szállt alá, vagyis magyarul: egyszerűen halott volt, vagy azért ment oda, hogy az Ószövetségi szenteket magával vigye a Mennybe. Megint mások úgy gondolják, hogy valóban a Pokolba ment, hogy ott hirdesse a győzelmét. A Szentírás nem ad egyértelmű választ és tanítást erre vonatkozóan, a nagyszombat mégis ott éktelenkedik a két nagy ünnepnap között a maga baljós csendjével és eseménytelenségével. Ez pedig nem lehet véletlen. Ezért én úgy gondolom, hogy nagyszombaton nem is az a lényeges kérdés, hogy mit csinált Jézus, hanem az: Mit csinál az ember.

Ha van olyan, hogy a "bűnbánat napja" akkor az a nagyszombat. A nagypéntek az kevésbé. Nagypénteken mással van tele az ember szíve. A nagypéntek a heves indulatok és felkorbácsolt érrzelmek napja, a bűn és az erőszak tombolásának a napja, amikor az ember döbbenten áll az események előtt, elszörnyedve gondol arra, ami aznap történt akkor. Nagy ünnepek előtt, vagy egyéb úrvacsorás alkalmak előtt talán előfordul sokszor, hogy az ember elsumákolja a bűnbánati alkalmakat, vagy könnyen elintézi egy mondattal az imádságban és nincs meg a valódi, mély, részletes önvizsgálat. Ilyenkor azonban, a húsvéti ünnepek alkalmával az az ember, aki lélekben végigköveti az üdvtörténet eseményeit a gyülekezetével, az nem tudja megtenni, hogy elhagyja, vagy kikerüli ezt a napot. Ma nem történik más, nincs mire emlékezni: csend van, és a csendben számvetés.

Amint említettük, a nagypéntek egy kaotikus, zűrzavaros nap volt, a zaklatott érzelmek és elszabadult indulatok napja. Amikor dühösek vagyunk, és elragadja az embert a hév, akko az ítélőképességét elveszti. A meggondolatlanságban, indulatban születik a legtöbb bűn. Büntetőjogban ennek a kifejezése: "hirtelen felindulásból" elkövetni valamit. Sokszor ha dühös az ember, nem gondolja végig, hogy mi az, amit csinál és ha elveszti a fejét akkor könnyen dönt rosszul.

Júdás vajon végiggondolta, hogy mit tesz, amikor elárulta a Mesterét a harminc pénzért? Számolt minden lehetőséggel? Talán azt sem tudta, hogy árulása kínhalálba küldi Jézust? Nem gondolta végig, hiszen csak utólag eszmél rá, hogy hibát követett el: Visszavitte a pénzt a főpapoknak, mondván: "ártatlan vért árultam el." (Mt 27,4) S nem is bírta elviselni a bűntudatot. A hamis tanúk, akiket a főpapok Jézus ellen állítottak, talán gondolkodtak? Végiggondolták, hogy mit tesznek? Hogy a hazugságaik alapján halálra ítélhetnek egy ártatlan embert? A nép, amely Pilátus háza előtt örjöngve követelte a halálos ítéletet, talán végiggondolta, hogy mit csinál? Vagy csak elragadta őket a csordaszellem, és a tömeglélek? És az sem érdekelte őket, hogy ki az elítélt, csak ki akarták tombolni valakin a vérszomjukat?

És a főpapok meg a vének vajon átgondolták-e a dolgokat? Számoltak-e minden lehetőséggel? Józanul és bölcsen döntöttek, vagy elvakította őket a féltékenység és a düh?

Az Igéből látjuk, hogy nem. Nem gondolták végig. Jézus meghalt. Sikerült kiharcolni a halálos ítéletet, elérték amit akartak, most már elégedettek lehetnének és nyugodtan hátradőlhetnének, de mégsem ezt teszik. Nem tudnak megnyugodni, zaklatottak, mert tudják, hogy ezzel még nincs vége. Félnek a következményektől, mert rájöttek, hogy hibát követtek el. Azt olvassuk: "Másnap, a péntekre következő napon." (Mt 27,62) mennek el Pilátushoz, vagyis az ünnepen! Nagypénteket követően, amikor lehiggadtak a kedélyek és lecsendesült minden, akkor gondolják csak végig, hogy mit tettek, és fejükhöz kapva jönnek rá, hogy nincs még vége. Utólag látják csak be a dolgokat.

Mi is sokszor vagyunk így az életben, hogy dühösen, indulatosan megtesszük a rosszat, azután majd amikor lenyugszik minden, csak akkor vesszük észre, hogy mekkora bajt okoztunk.

Amikor furdal a lelkiismeret, amikor felismerjük, hogy rosszat tettünk, akkor két lehetőség van előttünk. Az egyik, hogy megpróbáljuk elkendőzni, elrejteni a nyomokat. Tudomást sem veszünk arról, hogy rosszat tettünk. Igyekszünk elvarrni a szálakat, hogy elkerüljük a következményeket. Továbbra is ártatlannak mutatjuk magunkat és úgy teszünk, mintha igazunk lenne, majd el is hisszük, hogy igazunk van. Ha ezt az utat választjuk, akkor csak két gond van vele:

1. Az embereket talán el tudjuk hitetni és be tudjuk csapni, de Istent nem. Ő nagyon is jól tudja, hogy mit tettünk.

2. Ha sokszor csinálja ezt az ember, hogy önigazolásával elhallgattatja a lelkiismeretét, akkor előbb-utóbb teljesen megöli azt, és akkor már semmi nem kontrollálja a döntéseiben.

A másik lehetőség, hogy az ember magába néz, megvizsgálja a tetteit és beismeri magának, hogy amit tett, az nem volt helyes. Azután pedig kiáll ezzel a bűnbánattal Isten színe elé, és hibáit őszintén megvallva, kegyelmet remélve szembenéz a következményekkel.

Történetünk szereplői, a főpapok és a vének az első lehetőséget választották. Amikor lehiggadtak a kedélyek pénteket követően, és csillapodott a dühük, akkor gondolták át mit tettek. Bűnbánat helyett azonban elmentek és tettek rá még egy lapáttal. Eltüntetni, lezárni, lepecsételni a sírt, eltemetni oda a bűnt és a bűntudatot, nehogy visszaüssön.

Kedves testvéreim! Előttünk is ez a két lehetőség áll. És erről szól a nagyszombat. Ma este még van időnk végiggondolni életünkben az elrontott dolgokat. Mit választunk? Elrejtjük a nyomokat, elvarrjuk a szálakat és hazudva magunknak és az embereknek úgy teszünk, mintha ártatlanok és tökéletesek lennénk, vagy szembenézünk magunkkal és a tetteinkkel és odaállunk Isten elé. A mai nap legyen a gondolkodásé! Vessünk számot az életünkkel!

Nagyon kényelmetlenül érzem magam, sőt haragszok érte, ha egy prédikáció végén nincs feloldozás. Ha a lelkipásztor azokat a kérdéseket, azt a drámát, amit a beszédében elővezet, nem oldja fel a végén a kegyelem hirdetésével. Amikor erre az alkalomra készültem, mégis azt gondoltam, hogy most nem kellene. Nem kellene a prédikáció végére feloldozás, mert az csak megzavarná a mély és őszinte önvizsgálatot. De amikor végiggondoltam, kénytelen voltam elismerni, hogy ezt nem lehet. Mert minden prédikáció az evangéliumról szól, az evangélium pedig: a kegyelem. Tehát már az önvizsgálatot és a bűnbánatot is lehet a húsvét örömére tekintve végezni! Sőt, úgy kell végezni, hiszen a kegyelemhez vezet minket a bűnbánat.

Utoljára azt kérdezem: Van-e olyan nagy bűn, amivel nem lehet Isten színe elé állni, mert úgysem remélhetünk rá bocsánatot. Nyilván minél nagyobb egy bűn, annál nehezebb felvállalni. A válasz: nincsen olyan nagy bűn. Még a főpapok és a vének is kegyelmet kaptak volna, ha kiállnak és beismerik, hogy helytelenül cselekedtek, hogy irigységükben és dühükben halálba küldtek valakit ártatlanul? Igen! Honnan tudom? Onnan, hogy Jézus maga kér kegyelmet a számukra a kereszten imádságban.

Testvéreim, mindezeket a szívünkben forgatva nézzünk szembe magunkkal! Gondoljuk végig tetteinket, őszintén és mélyen, és utána jöjjünk bizakodva Istenhez a húsvét ünnepén feloldozásért. Ámen.

Dancs Imre