2015

Kedves Testvérek!

Az aggodalmaskodásról azt szoktuk mondani, hogy utólag felesleges, előre meg nem érdemes aggódni, míg nem biztos a dolog. Jézus előre tekintett, kereszthalála előtti élete utolsó eseményeire tekintett és nem aggodalmaskodott, pedig nem csak megsejtette a történéseket, hanem tudta, hogy ki mikor mit fog tenni. Ezt azonban Jézus nem használta ki és nem élt vele senki kárára, sem a maga javára. Mi képesek volnánk rá? Ezt a csodát is megtanulhatjuk az Úr Jézustól ebből a szakaszból.

„Íme, közel van, aki engem elárul”. Ezt mondta Jézus, a felolvasott igeszakasz eseményei történtek. Ahogy olvassuk a Nagyheti eseményeket, minden bizonnyal nem csak én érzem azt, hogy szörnyű lehetett előre tudni minden eseményt, a legszörnyűbb részleteivel együtt. Rendkívüli szomorúság ülhetett a Megváltó szívén, amikor a Getsemáné kertben imádkozott. Csak itt olvasunk arról, hogy szomorú volt, és a közeli jövendő ismerete komolyan megterhelte a lelkét, könyörgésig megterhelte. De vajon mióta tudta, hogy mit fog tenni Péter, mit fog tenni Júdás? Mi, ha tudjuk, mit terveznek velünk kapcsolatosan, vagy mi fog történni velünk, nem mindig tudjuk elmosolyogni a véleményünket. Néhány napja már biztosan tudta Jézus ezeket az eseményeket, hiszen megjövendölte, mintegy elárulta nekik, a többi tanítvány füle hallatára. Tudta előre. Mi valószínűleg nem tudnánk szemébe nézni, nem szólnánk hozzá, elkerülnénk messziről azt az embert, akiről megsejtjük, hogy ilyen aljas dologra készül velünk szemben. De Jézus nem így tett, hanem együtt evett velük ünnepi vacsorát, felemelve a kenyeret és a poharat, kijelentette, hogy értük is fog történni az ő halála, áldozata. Sőt, a lábukat megmosta, szolgai cselekményt és szerepet vállalt, és ki is mutatta, hogy a vezető akkor igazán méltó a vezetettek szeretetére és bizalmára, ha tudja szolgálni is őket.

Igénkben szívbemarkoló megjegyzések bújnak meg. Az egyik: „megjelent Júdás, egy a tizenkettő közül”. Júdásnak meg kellett tennie, amit megtett, ebben mind egyetértünk, de hihetetlen, ahogy szembe nézünk a ténnyel, hogy a Megváltó legközelebbi tanítványai közül az egyik árulja el. Ismerünk történeteket, hogy családon belül is történnek hasonló dolgok, testvér testvérre támad, nem tud megbízni férj a feleségben, és azok is mind annyira szörnyűek, mint ez a kép: egy a tizenkettő közül elárulja Mesterét. Egy tanár sem vár ilyet kedves tanítványától, egy lelkész sem értheti meg gyülekezete fogyatkozását, egy orvos sem foghatja föl páciensei bizalmatlanságát, egyszerűen nincs ezekre magyarázat. Júdás annyira közel volt hozzá, annyi mindent látott, tapasztalt, átélt, olyan hálás lehetne, olyan buzgó hívő lehetne, olyan szeretetteljes lehetne! De a kísértés mindig készen van: „kísért öntelt világod: jöjj, engem jobban szeress!” – énekeljük. És Júdás ment. Ne értsék félre a Testvérek, nem hibáztatom Júdást, hiszen az legalábbis olyan hiábavalóság volna, mint az aggodalmaskodás. Ám Júdás tettét, jellemét, esetét több szempontból is megláthatjuk ma, a bennünket körülvevő világban. Mert mindenki képes szembefordulni azzal, ami mellett éveken keresztül kiállt. Megszületik egy felismerés, tévesen vagy nagyon is szükségesen; megérik, vagy hirtelen következik be a fordulat. Minden esetre egy ilyen drasztikus szembefordulást mindenképpen meg kell előzzön keresztyén ember életében az, amit Júdás biztosan nem tett meg. Imádkozzunk, kérjük az Urat, hogy az a fordulat szükséges-e? Mindennapi életem, hitéletem, családom, környezetem nem károsul-e ennek a fordulatnak a következményében? Mit eredményez, azaz: mit hoz és mit visz ez a fordulat? Jó-e, hasznos-e? Csak nekem jó vagy mások számára is?

Júdás ezeket a kérdéseket minden bizonnyal nem tette föl, tette következményének felismerése későn érik meg benne. Tudjuk Máté evangéliuma 27. fejezetéből, hogy Júdás, miután felismerte tettét, vissza akarta adni a harminc ezüstpénzt a zsidóknak, amit Jézus átadásáért kapott. Azt mondta, hogy ártatlan embert árult el. A zsidók azonban nem foglalkoztak vele, lelkének terhével magára hagyták, majd miután a pénzt a templomba hajította, elment és végzett magával. A pénzből az idegeneknek vettek temetőhelyet, amit Vérmezőnek hívnak ma is.

Júdás, a fegyveres sokaság kíséretében odalépett Jézushoz és köszöntötte, valamint megcsókolta. Ez is egy szívbemarkoló jelenet, hiszen a szokás az volt, hogy a tanítvány a rabbiját csókkal köszöntötte, és most is így történt, ám ez a csók a fegyveres emberek jelenlétében nem egy egyszerű üdvözlés volt. Nem szolgálta egy esetleges ellenállás ravasz kivédését sem, egyetlen funkciója az volt, hogy előzetes megbeszélés alapján a megcsókolt személyt kell a fegyveres sokaság képviselőinek elfogni. Ezek szerint azok nem ismerték Jézust, de kimentek elfogni. Ebből is látszik, mennyire komoly és könnyen manipulálható egyének vettek részt az elfogásban. Júdás megcsókolta a Mestert, és ez azért is szívbemarkoló, mert egy csók nem erre való. Olyan igét találunk itt, amely egy intenzív jelentéssel bíró igealak, tehát annak leírására használták, amikor öleléssel kapcsolódó heves üdvözlés történt, csókkal. Tulajdonképpen Júdás úgy szaladt oda Jézushoz, mint aki régen nem találkozott vele, de hiányzott neki és boldog, hogy végre láthatja, vele lehet. Legalábbis ezt fejezi ki az ige, amit itt látunk, de jelen esetben egész mást jelent. Az ellenkezőjét jelenti, amit a Példabeszédek 27,6 olyan találóan megfogalmazott: „Jó szándékúak a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködőnek a csókja”. Ez valóban csalárd volt, hazug, hihetetlen csalódást okozó. Vajon a mi szívünk nem szokott ilyen csalárd dolgokra vezetni? Bizony, Júdásnak ezen tettét szintén felismerhetjük, láthatjuk hétköznapjainkban. Mert sok cselekedet vesz körül bennünket ma is, amik annyira igazak, mint Júdás csókja. Amelyekre azt mondjuk, mint Júdás csókjára: az nem arra való! Az a pénz nem arra való! Az a hatalom nem arra való! Az az erő nem arra való! Az a tehetség nem arra való! – és még sorolhatnánk. Júdás csókja az ellenkezőjét jelentette, mint aminek látszott, és ez olyan sokszor megtörténik ma is: az ellenkezője van a háttérben, mint aminek látszik. Nem az, aminek látszik, mint a tűzszünet és békekötés bejelentése, miközben még ropognak a fegyverek. De kit akarunk becsapni? Magunkat? Istent? Hiábavalóság, csalárd dolog. A keresztyén ember életében nem kaphat helyet.

A keresztyén ember ez ellen is imádsággal kell, hogy védekezzen. S az ÚR rámutat életünk csalárdságaira, megfékezi hirtelen fordulatot tervező életünket, ráébredhetünk, hogy Vele járva életünk útját, nem cselekedhetünk Júdás módjára, meghamisítva a látszatot. A mostani nagycsütörtök feladata legyen ez, vizsgáljuk meg magunkat, valljuk meg és bánjuk meg bűneinket, úgy lépjünk az Úr asztala, a kegyelem asztala elé. Ámen.

Matosné Bokor Anikó