2015

Tegnap előtt kezdtük el olvasni Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve Józsué könyvét, amely olyan szoros szerkezetbeli egységet mutat Mózes könyveivel, hogy sokan Mózes 6. könyvének is nevezik. Józsué, Izrael népének Mózes utáni vezetője. Ő az, aki az Ígéret Földjére bevezeti Isten választott népét. Vele kezdődik meg a honfoglalás, amely azonban nem zárul le olyan gyorsan, mint hinnénk, mert a honfoglalás záróaktusa Jeruzsálem elfoglalása már Dávid nevéhez fűződik, ezért is nevezik a fővárost Dávid városának.

Józsué neve eredetileg Hósea volt. E név jelentése szabadító. Mózes azonban másként hívta az Efraim törzséből származó Nún fiát: Józsuénak nevezte el, amely név kicsit ugyan, de mást jelent: az Úr a szabadító!  Láthatjuk, hogy egy beszédes nevet hordozó ember az, aki ebben a korban vezeti a népet, és hozza el nekik a pusztai vándorlásból való szabadulást. Mindez ugyanis azt jelenti, hogy nem embertől van a szabadítás, hanem egyedül Isten a szabadító, az ember csak engedelmes eszköz lehet! Izrael népének pedig ezt mindig szem előtt kell tartania, hogy nehogy egy nem kívánt irányba menjenek el, a szomszéd népek gyakorlatát követve, ahol a vezetőket, királyokat és fáraókat istenítették.

Józsuét már Mózes negyedik könyvéből ismerjük. Mózes 12 előkelő férfit küld ki, hogy kémleljék ki Izraelt. A 12 kém visszatérésekor beszámol a látottakról, a csodás földről, a folyókról, gyönyörű szőlőkről és ligetekről, de a 12 kémből 10 azt mondja: reménytelen vállalkozás elfoglalni ezt a területet, mert hatalmas méretű emberek lakják, és megerősített városokban él a nép. Ketten azonban, Józsué és Kaleb, bár nem hallgatják el a nehézségeket, de kijelentik, hogy Isten segítségével legyőzhetik a legyőzhetetlent. Józsué tulajdonképpen már itt megmutatja hitét, és Istenbe vetett reménységét.

A felolvasott történetben a nép vezetőjeként pedig már ő küld ki kémeket, hogy azt a várost, amely az ellenállás fő fészke volt, Jerikót kikémleljék.

Tavaly, amikor a Hit hőseiről szóltam egy sorozatban köztetek, beszéltem erről a történetről. A Szentírás ugyanis a hit hősei közt tartja számon a történet egyik szereplőjét, a parázna Ráhábot!

Elmondtam akkor, hogy Isten választott népének két embere, egy idegen városban szorult helyzetbe kerül, és egy parázna az, aki megmenti őket. Nem egy tisztességes életű ember, nem valaki aki méltóságot visel, nem valaki akire felnéznek, hanem valaki, akit az egész nép, mint szükséges rosszat tűr meg. Isten egy paráznát használ fel, hogy e két férfit – és így népét megszabadítsa. Óriási tanulság ez! Mi ugyanis hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Isten csak azokat használhatja fel eszközeiül, akik ezt kiérdemelték. Akik igazaknak tartják magukat, akiket igazaknak tart a környezetük.

És ezzel szemben itt van ez a történet, amely történetben agy parázna asszony szerez szabadulást Isten embereinek.

Elmondtam, hogy nagyon gyakran mi vagyunk azok, akik bűnös voltunk miatt alkalmatlannak tartjuk magunkat Isten szolgálatára, és nem fogadjuk el a küldetést. Úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltók arra, hogy Ő méltasson minket arra, hogy megszólítson, és feladatot adjon nekünk. vagy éppen, másokat mi látunk alkalmatlannak arra, hogy Istent szolgálják, mert bűnös életűnek látjuk őket.

Isten azonban  nem mond le rólam, nem mond le rólad, úgy ahogy nem mondott le erről a parázna nőről sem. Látott valamit a szíve mélyén, amely mássá tette mint a többi jerikóit. Hogy mit?

A 12. versben megtaláljuk a választ: „Az Úr a ti Istenetek, az Isten fenn az égben, és alant a földön!”.

Ez az asszony már elindult Isten felé. Tudása már volt Istenről, istenfélelme kezdett kialakulni, és bár még élete nem az Isten tiszteletéről szólt, valami már megmozdult benne. Isten pedig ezt is látja. Az elindulást, a felé mozdulást!

Elmondtam azt is, hogy a kémeket a hegyek felé küldi, hogy ott rejtőzzenek el, ott nem találnak rájuk az üldözők, és beszéltem arról, hogy a közelben van egy hegy, a Golgota hegye, amely Istenben való menedékünk helye, ahol valóban Istenben nyugodhat meg a mi üldözött lelkünk!

Most pedig, a történetnek egy olyan pontja érintett meg, amire eddig soha nem gondoltam. Egy olyan momentum, amit tavaly éppen csak megemlítettem, egy félmondatban. Az asszony, hogy menti meg a kémeket? Egy hazugsággal! Félrevezeti az üldözőket, úgy, hogy nem mond igazat! Ezen gondolkodtam el, hogy lehet, hogy ez az asszony, aki nyilvánvalóan Isten ügyét munkálja, hazugsággal teszi azt! Lehet, hogy mégis igaz lenne az emberi bölcselkedés, hogy a cél szentesíti az eszközt? És, mindegy milyen eszközökkel, csak elérjük a jó célt? És ebbe a hazugság is belefér?

Nem, testvéreim, ez nem így van! De, akkor hogy értsük a parázna Ráháb történetét, különös tekintettel a hazugságra? Vizsgáljuk meg az igazmondást, és a hazugságot Isten igéjének tükrében!

I. Tudjuk, hogy mekkora bűn a hazugság. Talán ez az a cselekedetünk, amely a leginkább mérgezi az emberi kapcsolatokat. Talán a viccet is ismeritek, hogy melyek a hazugság fokozatai: füllentés, kis hazugság, ordas hazugság, statisztika.

De komolyra fordítva a szót, hazugságaink három irányba terjednek, és általában mi vagyunk azok, akiket mentenek, fényeznek, szebbé-jobbá tesznek!

1. A leggyakrabban magunkat csapjuk be. Az evangélikus Promise együttes egy számában így énekel: „Magunkról, magunknak nagyokat hazudunk…” . Ideig-óráig ez a viselkedés működőképes, de egy idő után összeomlunk az önbecsapás következtében.

2. Van olyan, amikor környezetünknek hazudunk, azt igyekszünk becsapni. Szebb-jobb képet festünk magunkról, mint akik vagyunk valójában. Ez is működik egy ideig, de a lufi egy idő után kipukkad. Nem véletlenül írta ezt Fehér Gábor református író a „Semmibe ívelő hidak” című regényében: „Mert egyetlen bűn van, a hazugság, a többi ennek álorcás változata csupán!”

3. És van olyan, hogy Istent igyekszünk becsapni. Míg az első két esetben ideig-óráig van esélyünk – legalábbis magunkkal vagy környezetünkkel szemben, addig ebben az esetben semmi esélyünk sincs! Gondoljunk Áháb példájára: a reá váró isteni ítélet elől más ruhába öltözve menekül. Kit akart becsapni? Az ellenségeit? Talán igen, de még inkább Istent. Az ítélet viszont nem késik. Istent nem lehet becsapni!

Igyekezzünk, amíg nem késő szakítani hazugságainkkal, amelyek egyre mélyebbre, egyre reménytelenebb helyzetekbe taszítanak minket. Igyekezzünk szakítani velük, még ha a korszellem mást is diktál, ha felelős politikusok, vezetők hazugságaikra építkeznek, vagy büszkék azokra. Mi ne tegyünk így!

Igazat mondani! Jézus is felszólítja erre követőit: a ti igenetek legyen igen, és a ti nemetek legyen nem! Ami ezen felül van, az az ördögtől van. De vajon az igazmondás nem válhat vajon bálvánnyá életünkben? Talán mindannyian ismerünk olyan embereket, akik törekszenek arra, hogy igazat mondjanak, minden áron. Még akkor is, ha ezzel embereken gázolnak át. Mindenek felett való értékké válik számukra az igazság.

Abszolút érték vajon az igazság? És egyáltalán mi az igazság? Nem szeretném most ezen utóbbi kérdést megválaszolni, mert pontosan tudjuk, hogy mennyire más egy-egy ember igazsága a másik ember igazságánál! Most inkább azon elmélkedjünk el, hogy vajon érdemes-e körömszakadtáig ragaszkodnunk vélt vagy valós igazságainkhoz, az igazmondáshoz.

Egy példát hozok fel, ami könnyebben érthetővé teszi a kérdést: Nagyapám, a testvérének férje, lelkészként szolgáltak egy kisvárosban a második világégés poklában. Hozzájuk fordult gyakran segítségért Balla Péter, az ismert zeneszerző, népdalgyűjtő, édesanyám keresztapja, akkor, amikor üldözött zsidókat kellett elbújtatni, számukra keresztlevelet hamisítani, anyakönyveket átírni. Sokan nem tették, hiszen milyen alávaló dolog meghamisítani az egyházi anyakönyvet, hazudni valakiről, hogy keresztyén, közben pedig nem az. Több mint 200 ember köszönheti nekik életüket, főként Balla Péternek, aki utaztatta is az üldözötteket, és csempészte is őket, de a keze alá papírokat készítő két lelkésznek is!

Ki cselekedett helyesen? Aki igazat mondott, és igazmondásával közvetve ugyan, de halált okozott, vagy az aki hazudott, csalt, de életet mentett?

Komoly etikai kérdés, hiszen Isten két parancsa került e történelmi helyzetben látszólag szembe egymással: az élet védelme, és a hazugság. Mi a megoldás? Így is vétkezik az ember és úgy is?

Bármennyire is nehéznek tűnik, a dilemma feloldható.

Egy szó az amely feloldja, és ez a szeretet! Hogy tanít bennünket Jézus? A legfontosabb parancsolat a szeretet parancsa! Hogy szól máshol az Írás? Minden dolgotok szeretetben menjen véghez! Minden dolgunknak, így igazmondásunknak is a szeretetre nézve kell történnie. Mert mi is az igazság szeretet nélkül? Ugye meg tudjuk fogalmazni: könyörtelenség, kíméletlenség, amely akár testi, de sok esetben lelki halált okoz! Ha nincs bennünk szeretet, még az oly magasztos értékek is elsilányodnak, mint az igazság! Értéküket vesztik, semmivé lesznek. Ugye emlékeztek a Szeretet himnuszára, ahol ugyanezt, csak más szavakkal adja vissza az apostol: vallásos teljesítmények, áldozatok, értékeink semmit nem érnek, ha nincs bennünk szeretet! Ezt tartsuk szem előtt, mert ez tart bennünket még e nehéz kérdésben is jó úton. Ráháb hazugsága életet mentett, nem magáért hazudott, hanem a szeretet parancsára tekintve!

Egy másik történet is eszembe jut, amely inkább hétköznapi, nem annyira rendkívüli, mint a nagyapám története, de megvilágítja ugyanúgy a szeretet parancsának fontosságát! Andris fiam egyszer (na jó többször) beírással jött haza az iskolából. Ez alkalommal a házirend súlyos megsértéséért írtak be ellenőrzőjébe. Ugyanis, egy gyermek rosszul lett, ő segítette fel, vitte fel az iskola nővéréhez, és közben becsengettek. Becsengetés után pedig a házirend értelmében a tanulóknak a tanteremben kell tartózkodniuk. A tanár  habozás nélkül, hiába mondta Andris, hogy mi történt, elvette ellenőrzőjét és beírt. Én pedig nem írtam alá, majd bementem az iskolába, és elmondtam a pedagógusnak, hogy tegnap jutalomból cukrászdába vittem fiam, mert megtanulta, amire tanítottam: a szeretet parancsát, amely minden emberi rendelkezést, és minden házirendet felülír!

Fordítsuk meg végezetül a szeretet és az igazság példáját! Ha az igazmondásunknak a szeretetre nézve kell történnie, akkor szeretetünknek pedig az igazmondásra-igazságra tekintve kell megvalósulnia! Ha ez nem így van, szeretetünk csak majomszeretet. Éljünk tehát e lehetőséggel: szeressünk az igazságra tekintve, és mondjunk igazat, ragaszkodjunk az igazsághoz a szeretet szavát meghallva. Így legyen, Ámen

Juhász András