2015

Szeretett Testvéreim!

Bizonyára elmondtam valamelyik gyülekezeti alkalmon, hogy van egy különleges élményem a szüleimről, amely nem csak különleges, de kicsit vicces is. Amikor elolvastam ezt az Igét, azonnal ez a kedves kis történet jutott eszembe!

Amikor ún. felnőtt dolgokról beszélgettek drága szüleim, és hallottam szavaikat, persze kérdeztem őket, hogy miről is van szó pontosan, - hogy megértsem a párbeszédet, ekkor azt mondták nekem: „Te még kicsi vagy, gyermek vagy, ez nem tartozik rád!” Amikor közeledett a gyermeknap, és finoman jeleztem drága szüleimnek, hogy ünnep van, és én vagyok az ünnepelt, általában az a válasz érkezett: „Te már nagy vagy, nem vagy már gyerek!” Kicsit összezavarodtam. Akkor gyerek vagyok még, vagy felnőtt?

Sokszor kívánjuk azt, hogy bárcsak visszamehetnénk a gondtalan gyermekkorba, és szeretnénk ismételten átélni, hogy nincs más dolgunk, mint jól érezni magunkat, és játszani. Amikor szinte minden nap döntéseket kell meghoznunk felelősséggel, és kismillió probléma és gond nehezedik a vállunkra, szeretnénk inkább gyermekek lenni. És amikor gyermekek voltunk, mit is kívántunk? De jó lenne már felnőni, és azt tenni, amit a nagyok! Olyan kecsegtető és izgalmas volt gyerekszemmel a felnőtt lét, hogy alig vártuk, hogy végre ránk is felnőttként tekintsenek. Micsoda ellentét!

A Zsidókhoz írt levél valami hasonlót ír. Szól az Ige: „…olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre.” Kialakult gyülekezetnek íródnak eme sorok; olyan hívőknek, akik újonnan adták át életüket Krisztusnak, és kívánkoznak a gyülekezet közösségébe, az Ige közelségébe. Akkor miért szól a feddés, hogy úgy viselkednek, mintha tejre lenne szükségük?

Tudjuk jól, hogy a csecsemő, amint meglátja a napvilágot, éltető tejre van szüksége, amely táplálja, és amely szervesen része, inkább előfeltétele a kisgyermek fejlődéséhez. Az anyatej tartalmazza mindazt a tápanyagot, és vitaminokat, amelyek nem mesterségesen előállítottak, és amelyek tökéletes táplálékot biztosítanak a kisgyermeknek. Vajon miért kapja a gyülekezet a feddést? Úgy viselkednek, mint a gyermekek?

Nos, a válasz egy határozott IGEN! A felnőtt lét felelősséggel jár, és bármilyen lépés vagy döntés után vállalni kell a felelősséget. Addig, amíg az ember kiskorú a hitben, még csak kóstolgatja azt a táplálékot, amely éltet és életre vezet: ez az Isten Igéje. Amíg még nem köteleztük el magunkat Krisztusnak, addig sok mindent talán felelőtlenül és mindenféle körültekintés nélkül cselekedtünk. Azonban a hitben járásnak eljön az a szintje, amikor bizony minden tettünknek tudatosnak kell lennie, és ami a legfontosabb: Istennek tetsző kell, hogy legyen.

Milyen nehéz ez, szeretett Testvérek! Addig, amíg egyedül jártunk életünk útján, esetleg a lelkiismeretünkben bízhattunk, de nem feltétlenül őrlődtünk azon, hogy amit teszünk az jó, vagy nem.

Azonban eljött a döntés ideje. Eljött az az idő, amikor szívünk is megérezte, hogy milyen szívszorító, de mégis boldog érzés szembesülni Krisztus értünk is megtörtént kereszthalálával és feltámadásával! Eljött az alkalom, amikor megfogalmazódott bennünk, hogy Jézus Krisztus az én személyes Megváltóm is; és az én bűneimet is eltörölte; és még engem is annyira szeretett, hogy képes volt feláldozni az életét, hogy engem örök életre vigyen!

Ez az a kiindulási pont, amikor nőni kezd az ember. Ez az a pont, amikor már nem mindegy, hogy hogyan élem az életemet, mert nekem fontos, hogy az én Szabadító Istenem gyönyörködhessen az életemben.

Kedves Testvérek, ez mind szép és jó, de amikor a kísértés ideje ránk köszönt, és amikor minden napi gondjainkba belefáradunk, akkor is eszünkbe jut, hogy annak idején mi meghoztunk egy döntést? Egy döntést, ami az Élet és Halál Ura mellett hangzott el! Egy döntést, amely kihúzott minket a bűnből, a gyalázatból, és megmentett minket az örök haláltól!

Sokszor elkényelmesedünk, és megnyugszunk ott, hogy elmegyünk az istentiszteletre, és olvassuk a Szentírást. Mindez fontos tényezője a keresztyén hívő embernek, de itt még nincs vége. Talán ezeket nevezi a levél tejnek. Olyan tejnek, amire egy csecsemőnek van szüksége! De mi felnőttünk! Mi Krisztust akarjuk szolgálni! Nem merülhet ki ennyiben hívő életünk…

Mi lehet az a „kemény eledel”, amiről olvastunk az imént? Nem más, mint a gyakorlat. Eljárok az istentiszteletre, de nem csak szokásból; nem csak kíváncsiságból; nem csak azért, hogy megnézzem ki milyen ruhában érkezett. Azért, mert adatott a hirdetett Ige ajándéka, és olyan csodálatosan működik a Szentlélek, hogy képes ugyanazon Ige által, mindenkihez azt szólni, amire épp szüksége van! Vagy: olvasom a Szentírást, de nem csak megszokásból; nem csupán azért, hogy a teológia doktora legyek, és nem csak azért, mert az alapműveltséghez hozzá tartozik. Azért, mert az írott Ige képes engem, mint bűnös és gyarló embert megszólítani, és az üzenet által vezetni. Egyiket a gyülekezet közösségében éljük át; a másikat az Istennel való csendességünkben.

És most jön a folytatás! Alkalmazni mindazt, amit tanultunk és megértettünk az Igéből a hétköznapjainkban is! Akkor is, amikor legszívesebben kiabálnánk egyik szerettünkkel. Akkor is, amikor igazságtalannak érezzük életünk alakulását. Akkor is, amikor azzal küzdünk, hogy nem megy a megbocsátás. Akkor is, amikor gondterheltségünk már az egekig ér…

Valaki akkor válik felnőtté keresztyénségében, ha mindezek ellenére Isten szolgája tud maradni. Alázattal, imádságos szívvel, és mindenek előtt hittel! De sokszor kétségbeesünk a kihívások idején! De sokszor őrizgetjük vádjainkat konfliktusok idején! De sokszor tartjuk különbnek magunkat a többi embernél!

Szeretett Testvéreim, van egy rossz hírem: az életünk nehézségeiben és küzdelmeiben mi sem vagyunk különbek, mint a nem hívők. A küszködéseinkben pedig nem csupán mi személy szerint viselkedünk gyerekkorúként, hanem nagyon sokszor a többi megtért ember is. Nem attól vagyunk győztesek, mert azok vagyunk, akik. Hanem attól győzedelmeskedhetünk, hogy azzá válunk, akivé Isten akar formálni minket! Ehhez viszont nekünk is alá kell vetnünk magunkat, és tenni kell érte. Tegyünk érte úgy, hogy alávetjük mindenünket Isten hatalma alá. Megalázzuk magunkat, és akarunk Neki engedelmeskedni, és megcselekedni mindazt, amire Ő hívott el minket!

„Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú.” Milyen igaz! Ha megmaradunk keresztyénségünk küszöbén, soha nem léphetünk be abba a mennyei terembe, ahol angyali szózat hangzik. Soha nem lehetünk győztesek. Ha nekünk elégnek bizonyul a „látszat” fenntartása, akkor soha nem nyerhetjük el az „igazság koronáját”! „A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasabbak a jó és a rossz megkülönböztetésére.”

Ha a gyermeket iskolás koráig, vagy középiskoláig tejjel táplálnánk, nem tudna tovább fejlődni, talán teljesen leépülne szervezete. Ahogy növekszik, egyre inkább képes lesz megenni, megemészteni szilárdabb és gazdagabb táplálékot is, ami erőt ad neki, és amely elősegíti fejlődését.

Amíg az ember kiskorú a hitben, elég neki a gyülekezeti közösség és a csendes tanulmányozása az Igének, de ahogy telik az idő, keményebb eledelre kell váltani. Hogy miért? Mert az a frissen megtért szív le fog épülni! Azért, mert csökken a teherbírása, és képtelen lesz elhordozni a terheket! Szükség van arra, hogy az elméletet átvigyük a gyakorlatba, és meg is éljük mindazt, amit hallottunk és olvastunk.

Szeretett Testvéreim, vajon mi most minek érezzük magunkat? Gyermeknek, aki megelégszik a tápláló anyatejjel, és megáll a küszöbön? Vagy felnőttnek, akinek a kemény eledelre van szüksége, mert tudja: csak így maradhat életben?

Legyünk csendben, itt Isten színe előtt, és mondjuk el Neki, hogy mi a szívünk vágya! Ámen.

Lovász Adrienn