2014.

Két héttel ezelőtt vasárnap kezdtem el Isten lelkét segítségül hívva és várva a hit hőseiről szóló sorozatot, a Zsidó levél alapján. A Zsidó levél 11. része elénk adja a hit példaképeit, megnevezett és névtelen hősöket egyaránt. Az elmúlt két hét három alkalmán három emberről szólhattam már: Noéról, Énókról és Ábrahámról. A mai nap egy névtelen példakép kerül elénk, egy asszony, akit a hit hősei közt tart számon a Szentírás!

 A mai napra Józsué könyvének egy részletét hoztam közétek. A könyv a honfoglalás korába visz el bennünket, amikor a zsidó törzsek behatoltak Kánaán földjére, majd azt hosszú évtizedek alatt birtokukba vették. A honfoglalás egyik első eseménye az, amely most elénk került: Józsué kiküldte kémeit, hogy derítsék fel azt a várost, amely a zsidókkal szembeni ellenállás egyik fő fészke lehet: Jerikót. Azt olvashatjuk, hogy a két kém elment, és egy parázna asszonyhoz mentek be Jerikó városában.

Nagyon érdekes a történetnek már ez a pontja is. Isten választott népének két embere, egy idegen városban szorult helyzetbe kerül, és egy parázna az, aki megmenti őket. Nem egy tisztességes életű ember, nem valaki aki méltóságot visel, nem valaki akire felnéznek, hanem valaki, akit az egész nép, mint szükséges rosszat tűr meg. Isten egy paráznát használ fel, hogy e két férfit – és így népét megszabadítsa. Óriási tanulság ez! Mi ugyanis  hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Isten csak azokat használhatja fel eszközeiül, akik ezt kiérdemelték. Akik igazaknak tartják magukat, akiket igazaknak tart a környezetük.

És ezzel szemben itt van ez a történet, amely történetben agy parázna asszony szerez szabadulást Isten embereinek. Nagyon gyakran mi vagyunk azok, akik bűnös voltunk miatt alkalmatlannak tartjuk magunkat Isten szolgálatára, és nem fogadjuk el a küldetést. Úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltók arra, hogy Ő méltasson minket arra, hogy megszólítson, és feladatot adjon nekünk.

Ez így van, mi is elmondhatnánk a római századossal együtt, hogy „nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj”, vagy Péterrel együtt: „eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok”. Méltatlanok vagyunk, és ő mégis használ bennünket a az ő szolgálatában. Vajon miért? Erre a kérdésre egy szóval lehat válaszolni: kegyelemből. Lelkészekként gyakran átéljük ezt, az úrvacsorai liturgiában: ki vagyok én, hogy Krisztus áldozatáról szóljak? Ki vagyok én, hogy a bűnbocsánatot „közvetítsem”? És annyira megnyugtató kimondani: méltatlan, de elhívott szolga. Ez a kegyelem. Isten nem mond le rólam, nem mond le rólad, úgy ahogy nem mondott le erről a parázna nőről sem. Látott valamit a szíve mélyén, amely mássá tette mint a többi jerikóit. Hogy mit?

A 12. versben megtaláljuk a választ: „Az Úr a ti Istenetek, az Isten fenn az égben, és alant a földön!”.

Ez az asszony már elindult Isten felé. Tudása már volt Istenről, istenfélelme kezdett kialakulni, és bár még élete nem az Isten tiszteletéről szólt, valami már megmozdult benne. Isten pedig ezt is látja. Az elindulást, a felé mozdulást!

Méltatlan, de elhívott szolga. Ne félj tehát méltatlanként sem vállalni küldetésed!

Az asszony egy hazugsággal ugyan, de félrevezeti a két kémet üldöző katonákat, majd elmondja a menekülés egyedüli lehetőségét a kémeknek: a hegyekbe menjenek. Jerikótól kb. 10 km-re kezdődnek a kisebb méretű hegyek. Aki járt már igazi, az ember által még nem igazán megbolygatott hegyekben, az tudja, hogy a hegy tényleg menedék lehet az ember számára. Ott igazán el lehet rejtőzni. Nem véletlen, hogy az emberiség történetében üldözött emberek két fő helyre menekültek mindig: vagy egy nagyvárosba, amely az elidegenedés miatt lehetővé teszi az elrejtőzést, vagy a hegyek közé, amelynek vadsága sokszor visszariasztja az üldözőket. A két férfi is így tett, három napig rejtőztek a hegyek közt.

Ha egy kicsit tovább mennénk, most gondolatban a férfiak útvonalán, eljutnánk egy másik hegyre. Talán nem erőltetett a hasonlat, és engedtessék meg nekem, hogy előhozzam azt: még néhány kilométerrel arrébb van a Golgota hegye. Egy másik hegy, amelyre fokozottan igaz az, amit az asszony mondott a kémeknek: ”a hegyekbe menjetek, hogy rátok ne találjanak az üldözők”. Igen, ahogyan a két férfi számára egykor azok a hegyek jelentettek menedéket, úgy jelent a mi számunkra a Golgota hegye menedéket. Oda futhatunk üldözőink elől: akkor is ha kívülről jön a baj, ha ellenség, rosszakaró szorongat minket, és akkor is, ha magunkban hordozzuk a bajt. Mondhatnám azt is: magunk elől is odamenekülhetünk. A mi életünkben azonban az a probléma, hogy nehéz helyzetekben más magaslatokat, hegyeket ostromlunk, és próbálunk máshol menedéket találni. Próbálunk emberi kapcsolatokban biztonságot lelni, és megnyugodni. Ám, amikor megkapjuk embertársunktól az első rúgásokat, amikor úgy érezzük, hogy a kést a hátunkba szúrták, miközben a  szemünkbe mosolyogtak, akkor rá kell jönnünk, hogy ez a menedék nem óv meg bennünket. Sokan próbálnak a pénz nevű hegyre felkapaszkodva, ott biztonságot lelni. „Ha pénzem lesz…, akkor ez vagy az fog történni, és egy csapásra megoldódnak gondjaim! –halljuk számtalan ember szájából. Aztán amikor van pénze az embernek, akkor rá kell jönnie arra, hogy a pénz sem ad biztonságot. Vannak ismét mások, akik a szenvedélyek hegycsúcsait ostromolják, hogy a magukban lévő nyugtalanságot legyőzzék. Alkohol, és kábítószerek. Milyen menedékhelynek tűnik: itt tényleg nem bánt senki, mondják a szenvedélyek rabjai, legalábbis az elején. Aztán eljön egy pont, és az ember menekülne tovább, de már képtelen rá. Menekülnénk más városba, idegen földre, de magunkat nem hagyhatjuk itthon. Menedékeket keresünk, és közben egyre kétségbeesettebben markoljuk a semmit.

Igénk azonban megmondja a megoldást. A hegyre menj, a Golgota hegyére, akkor is ha pokol erői elől menekülsz, és akkor is ha úgy érzed, magadban hordozod a poklot. Nincs más menedék, ahol igazán megpihenhetne üldözött lelkünk. Nincs más megoldás, csak a Golgota, ahol Krisztus keresztje áll. Ott pedig megvallani: egyedüli menedékem vagy Uram! És akkor megtörténik a csoda. Ahogy egy csodálatos énekünk is mondja, amit mindjárt el fogunk énekelni: „Áldássá lesz ott az átok, megbékéltet a kereszt. El nem múló boldogságod, békességed ott keresd!” Ámen

Juhász András