2014.
Nem tudom, hogy mit éreztetek, amikor olvastam e sorokat. Amikor életemben először hallottam e szavakat, őszintén megdöbbentettek. Tele életerővel, tervekkel, szerelmesen, végzős gimisként teljesen másnak láttam a világot, mint amilyennek itt ábrázolva van. Mondjuk ki bátran: az itt látható, az itt vázolt világkép egyáltalán nem vonzó. Amikor az ember olvassa, vagy hallgatja, úgy érzi, hogy a szavak maguk alá temetik őt, nem érzi és nem látja az élet értelmét, és nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy hogy lehet a Biblia része ez az egység?
Hiszen ez a rész nem épít, hanem rombol, nem felemel, hanem a kétségbeesésébe hajt! Mit mondhat számunkra mégis? Mi az, az ok, ami miatt mégis helye van e könyvnek a Bibliában?
Induljunk el több úton, és vizsgáljuk meg e verseket, Isten vezetését kérve és várva!
1. Minden hiábavalóság- írta a prédikátor. Ez a gondolat adja meg az egész könyv alaphangját. Az első részben még csak felvázolja a problémát, nagy vonalakban beszél róla, a többi egységben azonban aprópénzre váltja azokat. Nincs új a napa alatt, azaz minden változatlan, van a napoknak egy rendje, az életnek egy ritmusa, a természetnek törvénye. Semmi izgalom, semmi érdekfeszítő dolog, minden ugyanaz. Akár a múltba tekintünk, akár a jövőbe, nem látunk értelmet abban! Adjunk most igazat a prédikátornak, és nézzük meg hogy ha ilyen a világunk, akkor arra hogy lehet igaz az Úr szava, amely a teremtésben elhangzott: „Látá Isten, hogy amit teremtett, az jó:” Az egész részre rányomja bélyegét az, hogy a bűn nyomorúsága alatt nyög ez a világ, de az események, a történések mögött meglátható a rend, az isteni jó rend. Reggel és este, a szelek járása, a vizek zúgása – és bár a nemzedékek váltották egymást a földön, az mégis ugyanolyan maradt. Mit jelent ez? Azt, hogy a teremtés beszél Istenről! Beszél arról, hogy Isten állandó törvényszerűségeit elrejtette a teremtett világban, elrejtette a természetben, és azok, a bűn minden rontása ellenére benne vannak világunkban, nem igaz tehát, hogy Isten magára hagyta volna teremtményeit. Nem igaz, hogy a gondviselés nem működik. Nem igaz, hogy mindegy számára az, hogy hogyan élnek teremtményei!
2. Nem tudom, hogy feltűnt-e nektek az első és második versben kétszer is előforduló bevezetés: a „prédikátor beszédei”, és a „mondja a prédikátor”.
Első olvasásra talán semmi furcsát nem is találunk benne, ám ha összehasonlítjuk más bibliai könyvek, tanító könyvek, prófétai könyvek kezdetével, akkor egy megdöbbentő tényt láthatunk meg. Mert, hogy is kezdődik a legtöbb bibliai könyv? Isten szólt valakihez, és az illető Isten beszédeit adta tovább! Itt azonban miről van szó? A prédikátor beszédeiről. A prédikátor gondolatairól, a prédikátor bölcsességéről! Önálló kútfőről! Nem azt mondja, hogy Istentől ezt vagy azt a kijelentést kaptam, hanem arról beszél, hogy én, egy ember, az emberiség része, saját erőmből, saját eszemből, saját értelmi képességeimből ennyi értelmet láttam az életnek, azaz semmit.
Döbbenetes ez az őszinteség, mert nem tesz mást a prédikátor, mint, hogy elismeri azt, hogy Isten nélkül sem célja, sem értelme nincs az egész életnek. Isten nélkül csak egy rutin vegetálás az egész, egy folyton ismétlődő rndszer, amiben nem lehet értelmet találni, noha az ember minden idegszálával próbál értelmet keresni az életben. Mi következik akkor ebből? Az, hogy aki Isten nélkül próbálja az élet értelmét keresni, az nem fog eredményt elérni! Aki saját erejéből, tehetségéből, eszéből keresi az élet értelmét, annak keze csak üres levegőt markol. Egyedül, saját kútfőből csak idáig juthat el, vagy mondom egy kicsit másképp: egyedül, saját kútfőből csak idáig juthatunk el! Álljunk meg e gondolatnál egy pillanatra, és nézzünk magunkba!
Mennyiszer fordul elő velünk egy-egy nehéz, vagy egyszerűen kilátástalannak tűnő élethelyzetben, hogy úgy érezzük, nincs értelme az egésznek!
Mennyiszer nem tudunk egyről a kettőre jutni saját problémáink megoldásában, csak pörgünk magunk körül, kapkodva és csapkodva!
Mennyiszer tűnik a múlt fényében értelmetlennek a jelen és a jövő!
Mennyiszer szenvedünk a tehetetlenség, és a belefáradás érzésétől!
Szeretett testvéreim! Vajon az ilyen élethelyzeteknek nem az az oka, hogy mi is, a prédikátorhoz hasonlóan csak e világi megoldásokban gondolkodunk? Hogy a saját eszünket, értelmünket, probléma-megoldó képességünket használjuk kizárólag? Nem az a bajunk, hogy csak magunkra számítunk és magunkban bízunk? Így pedig borítékolható a bukás, az elesés, a depresszió, a csüggedés, a reménytelenség, a „nincs értelme semminek” életérzés.
A prédikátor rájön erre! Amikor már minden útat végigjár, amikor már minden lehetőségről, életstílusról, szemléletről, és értékről bebizonyosodik, hogy mindez hiábavalóság, eljut - igaz a könyv végére – a megoldást rejtő gondolatsorhoz: „Mindezt hallva a végső tanulság ez: „Féld Istent és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az!”
Mit jelent mindez? Azt, hogy az Istennel való harmonikus és mély kapcsolatban az emberileg kizárólag hiábavalónak tűnő világban új értelmet nyernek a történések, az események, és maga az emberi élet is. Értelmet nyer a mi életünk is, amely felszabadít bennünket csüggedésünkből, és reménytelenségünkből. Ami egyedül lehetetlen – értelmet találni életünknek – az Vele, a mi Urunkkal elérhető valóság. Így legyen, Ámen!