2014.

Néhány nap múlva fogjuk Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve olvasni az Újszövetség legszebb példázatát.

3, egy témára épülő példázat található Lukács evangéliumának 15. részében, az elveszett juh, az elveszett drachma, és a Tékozló fiú példázata, vagy ahogy másként szoktuk megfogalmazni: az elveszett fiú példázata. Mindhárom példázatnak központja az elveszés, az eltűnés. Illetve mindhárom példázatnak a mondanivalója a megtalálás, és a megtalálás felett érzett öröm is, valamint az, hogy Isten mennyire határtalanul szereti az embert. Mennyire mindent megtesz az emberért, azaz értünk. És, mennyire nincs előtte lehetetlen, ha el szeretne érni valakit.

A történetet általában magyarázzuk addig a pontig, amíg a fiú hazatér. Az atyai háztól eltávozó, tékozlóról, az ő visszatéréséről szól a prédikációk, bizonyságtételek nagy része, ami rendben is van, hiszen az ember tékozló, elveszett fiú, aki a Mennyei Atyától elfordul. A visszatalálás az emberi élet tulajdonképpeni legfontosabb eseménye, hiszen ezen áll vagy bukik az üdvösség. Kevesebb szó esik azonban a példázat végéről, a másik fiú viselkedéséről. Ma, a példázat végéről szeretnék szólni, a második fiúról, és ha Isten engedi, akkor a reánk következő héten a kisebbik fiút is megismerhetjük.

Ha a történet végét nézzük, kibővíthetjük az elveszettek számát kettőre, és nevezhetjük a példázatot az elveszett fiúk példázatának. Hogy miért?

Mert a másik fiú is elveszett. Ott van ugyan az atyai háznál, de mentalitását tekintve ő sem fiú, inkább béres, aki otthon marad testben, nem tudjuk miért, de szívében távol van az atyától. Az ő szívében a testvére iránt nem szeretet, hanem megvetés, lenézés, gyűlölet ég.

Ott van az atyával, állandó közösségben, nem lázadt fel, látszólag, és ha csak a példázat elejét olvassuk, minden rendben van vele. Dolgozik, jelene van, nem fordít hátat a szülői háznak. Mi a gond hát vele?

Ha csak egyetlen mondatát nézzük a példázatnak, amelyről ma szeretnék köztetek szólni, választ kapunk erre a kérdésre. A mondat így szól: „Amikor megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút” – szól a nagyobbik testvér akkor, amikor öccse visszatérésén kellene örülnie. E mondatból leginkább két szó ütött meg, és szólított meg:  „te fiad”. Megdöbbentő, elkeserítő ez a két szó, ebben a szövegösszefüggésben! Nem a testvérem, nem az aki a földön, földi körülmények közt a legközelebb áll hozzám, aki ugyanannak az anyának és apának gyermeke, aki ugyanabból a vérből való, hanem a te fiad.

Döbbenetes ez a mondat! Aki pedig ezt ki tudja mondani, az legalább annyira messze van az atyai háztól, a szerető apától, mint az aki képes volt kikérni a vagyonból reá eső részt, még az atya életében, semmibe véve az atyát.

A „te fiad”! Ízlelgessük egy kicsit e két szót! Emlékszem, hogy szüleimet azzal tudtam legjobban bántani, mondták el utólag, amikor testvéreim valamelyikéről nem testvérként, hanem a „kisfiatok” vagy kislányotok”-ként szóltam, dühösen. Nem értettem, ma már gyakorló édesapaként nagyon értem-egy szülőnek nem fáj semmi jobban, mintha a gyermekei közt a kapcsolat valami miatt nincs rendben. Megdöbbent mindig, hogy kamaszodó fiaim is tudnak egyik pillanatban a legnagyobb szeretetben együtt játszani, a másik percben hatalmasat ütni egy szóval, egy jól irányzott mondattal a testvérre, és hátat fordítani a másiknak. Nagyon fájdalmas egy-egy ilyen nézeteltérést megélni! Vajon mennyire fájdalmas ez a Mennyei Atyának, amikor gyermekei, azaz mi így fordulunk egymás felé?

A „te fiad”, azaz: nekem nincs hozzá közöm-hiszen nem a testvérem.  Borzasztó, hogy a nagy testvér ennyire durva módon viszonyul a testvéréhez!

Csak éppen egy dologra nem gondol: Azzal, hogy azt mondja testvérére, hogy  a „te fiad”- azaz nekem nincs hozzá közöm, nem csak a testvért kritizálja, bántja, szomorítja, hanem egyszerre magát zárja ki az atyával való közösségből!  Hiszen, ha ő a „te fiad”, és nem testvérem, akkor ő hozzád tartozik, én pedig nem! Tulajdonképpen az idősebb testvér önként hátat fordítva neki, miután piedesztálra állította magát. Azzal, hogy megtagadja a testvéri köteléket, kizárja magát a családból.

Ez a mondat, megismétlem, mert nagyon nem szoktunk belegondolni azt is jelenti – mintha ezt mondaná, ha a testvérem a te fiad, akkor én nem vagyok az.

Jézus ezt a példázatot a farizeusoknak mondta el ott és akkor, azzal a célzattal, hogy egy pillanatig se érezzék azt, hogy különbek a vámszedőknél, a paráznáknál  és a bűnösöknél. Az ő megtérésükre, noha az atyai háztól nem mentek el a disznók vályújáig- legalábbis szemmel láthatóan nem, mint a vámszedők és a bűnösök, mégis ugyanúgy szükség van. Hogy miért?

Mert a testvérrel nem vállalják a közösséget. Mondhatták volna erre teljes joggal a farizeusok, hogy az a testvér, aki az Isten parancsait megtartja, aki hasonlóan él és gondolkodik mint ők. És, mondhatjuk mi is, az a testvérem lelki értelemben, aki méltó erre, aki megtért, aki valóban hisz Istenben, és mindenben úgy is él!

Ez nem igaz! A testvéreket ugyanis nem mi választjuk meg, hanem kapjuk őket Istentől. A vér szerintieket ugyanúgy, mint a lélek szerintieket.

Hogy szól a szeretet kettős nagy parancsa? Szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat. Ha nem szeretem a felebarátot, akkor nem teljesítem a parancsot, tehát ugyanannyira elveszett vagyok Isten szemében, mint a nyíltan bűnös és lázadó ember.

És, ez az a pont, ahol magunkba kell néznünk. Hogy viszonyulunk lelki testvéreinkhez? Azokhoz, akik velünk egy gyülekezet tagjai, vagy akik más felekezet tagjai? Azokhoz, akikért Krisztus ugyanúgy az életét áldozta, mint miértünk.

Azokhoz, akiket nem tudunk testvéreinkként elfogadni, mert annyira mások, mint mi.

Egyszer szidtam valakit nagyapámnak, aki a rá jellemző derűvel és nyugalommal azt mondta: „Szidd csak nyugodtan kisunokám, csak egyet ne felejts el: Jézus érte is meghalt, mint érted!” Olyan lettem szavaitól, mint egy lefagyott számítógép, nem tudtam egy szót sem szólni…

És azokhoz, hogy fordulunk akik vétettek ellenünk, akik nyilvánvalóan-mindenki előtt tisztán láthatóan bűnösök? Hogy viszonyulunk hozzájuk?

És tegyük fel a kérdést a vérségi kapcsolatokra is tekintve: Hogy fordulunk a család „fekete bárányához”, aki lecsúszott az évek alatt, aki távol került Istentől és embertől, mert ne áltassuk magunkat, szinte minden családban van fekete bárány?

Egyáltalán, a vérszerinti családban oly sokszor előfordul, hogy egy-egy gyászoló család a sír két oldalán áll meg, mert valamikor-valamin, amire talán már ők sem emlékeznek tisztán összevesztek, és nem tudnak vérszerinti rokonként sem testvérként tekinteni a másikra? Olyan szomorú történet az Ószövetségben József és testvéreinek kapcsolata, ahol azt olvashatjuk, hogy a testvérei úgy meggyűléltek Józsefet, hogy egy jó szót sem tudtak szólni hozzá! A testvérek, és nem idegenek vagy ellenségek! Hány és hány családban van ilyen eset ma is? Magunkat különbnek tekintve nem tesszük meg az első lépést, várjuk, hogy a másik, a szerintünk ellenünk vétő lépjen felénk! A tékozló fiú bátyja teljes joggal meg lehetett sértődve testvérére, azért a mit a család ellehetetlenítéséért tett, és ahogy az atyával bánt! Mégis, a feladata az adott élethelyzetben az lett volna, hogy az Atyához hasonlóan ő is elfogadja a kisebb testvért!

Vajon azt, aki vérszerinti vagy lélek szerinti testvérként vétett elennem, vagy akinél látszólag különb életet élek, hogy értékelem?

A te fiad-ként, vagy testvéremként tudom őt látni?

A példázat nyitott. Nem tudjuk, hogy a nagyobbik testvér bemegy-e a házba, képes e ünnepelni, képes-e testvérét megölelni, azaz képes-e a megtérésre. Nyitott, és ahogyan Goppelt megjegyzi az Újszövetség teológiája című munkájában, azért nyitott, mert minket is döntésre hív. Döntésre a testvér, és Isten felé!

Drága Testvéreim! Vigyázzunk, mert aki nem tudja testvérét testvérként elfogadni, az maga zárja ki magát a Mennyei Atyával való közösségből…

Juhász András