2014.

Az elmúlt héten vasárnap szóltam először a Tékozló fiú példázatáról E történet a Biblia egyik legmozgalmasabb története, egy példázat, amely egy hármas csoportba illeszkedik: az elveszett juh, az elveszett drachma és a tékozló fiú példázata. Úgy foglalják össze ezt a három példázatot, mint ami leginkább rámutat Isten szeretetére az elveszett ember iránt. A rész úgy mutatja be Jézust, mint a bűnösök barátját.

Olvastam egy könyvet a tékozló fiúról, egy holland katolikus pap munkáját. A könyv egy érdekes megállapítással kezdődik, amit szeretnék veletek megosztani. A szerző úgy látja, hogy a történet mindhárom szereplője lehet bármelyik ember, sőt: lehet, hogy életünk során mindhárom szereplő lelki alkata illik ránk, egy-egy alkalommal.

Lehetünk tékozló fiúk, akik elveszünk,  de visszatérünk az Atyához, lehetünk a nagy testvér aki közel van az Atyához, de ugyanúgy távol van lelkileg, mint a kicsi, és lehetünk atyák is, amikor egy-egy emberi kapcsolatunkból elmenő majd oda visszatérő embereket van lehetőségünk visszafogadni. Ha Isten is engedi, advent első vasárnapján szeretnék a történetről az Atya szemszögéből is szólni.

A történetet szokták úgy is emlegetni, mint az elveszett fiú, sőt: az elveszett fiúk történetét. Hogy miért? Azért mert mindkét fiú csődöt mond az atyával való kapcsolatában, azaz: elveszett.

Az elmúlt héten a nagyobb testvér lelki arcán keresztül

A mai alkalommal a kisebbik fiú mutatkozik be nekünk, az alapján, amit Jézus elmondott vele kapcsolatban.

A kisebbik fiú, akár minden lázadó szemléletű ember példaképe is lehetne. Mindent, ami szent, ami fontos másnak, és ami eddig neki is fontos volt, egy jól irányzott rúgással felrúgja. „Add ki a vagyonból a rám eső részt”. Ha ismerjük a kortörténeti hátteret, akkor tudjuk, hogy ennél keményebb, sértőbb, érzéketlenebb mondatot kimondani az atya felé nem lehet. Mert mit is takar ez a mondat?

A vagyon felett a korban az atya rendelkezett. Két rész a vagyonból az elsőszülöttet illette, a többi részen a többi gyermek osztozott egyenlő arányban. De, ez a felosztás csak az atya halála után történhetett meg. Amikor a fiú a felosztást kéri, azzal azt üzeni az atyának: Te nem számítasz semmit nekem, leírtalak, a pénzed kell, te nem, miért nem fordulsz fel? Fellázad a jó rend ellen, kiszakítja magát a családból, felmondja az atya-fiú viszonyt. Ez a bűne. Hiszen, jól tudjuk a bűn tulajdonképpen lázadás Isten ellen, a szeretetlenség megélése.

A többi ennek már csak következménye, a láncreakció e ponton indul el.

Szeretett testvéreim! Álljunk meg egy pillanatra, és tartsunk önvizsgálatot! Nem ismerünk magunkra a tékozló fiú képének a pontjában? Nem ismerünk lázadó, sokszor istenellenes magatartásunkra? Amikor nem vagyunk elégedettek azzal, akik és amik Isten mellett vagyunk, nem elég számunkra az atya-fiú viszony, amikor többre, de inkább másra vágyunk, és eltávolodunk Istentől?

Az atya kiadja a vagyont, ami meglepő, hiszen el is küldhetné a fiát, akár üres kézzel is. Ne vizsgáljuk az atya oldalát ma, elégedjünk meg azzal, hogy ez a nagyvonalú gesztus a szabad akarat, amelyet Isten az embernek biztosít: ha menni akarsz, menj. Szabad akaratod van, élj vele! Eléd adtam az áldást és az átkot, az életet és a halált, válaszd az életet!

A tékozló fiú szabad akaratával a halál útját választotta. Azt olvashatjuk, hogy messze földre ment, és mindenét eltékozolta. Messze földre, azaz egyre távolobb az Istent jelképező atyától. Amikor az ember ugyanis a bűn útjára lép, akkor távolodik az Istentől, egyre távolabb és távolabb kerülünk tőle. Eszembe jut Dávid és Bethsabé története, ahol azzal kezdődik a történet, hogy Dávid unatkozik, mert nincs a helyén, megkíván egy nőt, majd elcsábítja, házasságot törve, ezt követi hazudozás a bűn elfedezésére, majd gyilkosság. Menthetetlenül sodródik lefelé a lejtőn…

Beszédes dolog a tékozló élet is: aki tékozol, az nem termel, csak felél javakat. Így gondolkozva minden olyan ember a tékozló fiú társa, aki az Istentől kapott javait önző módon a maga javára a saját érdekei szerint használja. És ezen javak nem csak anyagi de szellemi és lelki javak is! Vajon e téren nem vagyunk-e lelki társai a tékozló fiúnak?

Az ámokfutás, az Istentől való elszakadás vége a disznók vályúja. A zsidók számára nem létezett utálatosabb munka, mint a tisztátalannak számító disznók közti munka.

A disznók vályúja kijózanító erejű hely, az a pont az ember életében, aminél már nincs lejjebb. Mindenkinél más és más hely, vagy inkább állapot: lehet egy majdnem halálos adag kábítószer, egy alkoholistának a saját hányadékában való fuldoklás, lehet egy olyan nap, amikor az ember úgy érzi nincs értelme tovább az életnek, és arra készül, hogy elvesse azt magától, lehet egy börtöncella, ahova a bűnök következtében került, de lehet egy reménytelenül egyedüli, magányos éjszaka is.  De, mindenképpen egy olyan állapot, vagy hely ahol az ember magába száll.

Van egy régi zsidó mondás: ha a zsidó ember eljut a hagyományosan disznók eledelének számító szentjánoskenyérig, akkor megtér.

Ilyenkor észrevesszük, hogy mennyire reménytelen a helyzetünk, ilyenkor tudatosodik bennünk, hogy nincs tovább, ilyenkor elkezdünk vágyódni az atyához, akit olyan csúnyán elhagytunk. Ez a bűnbánat állapota. A magunkbaszállás állapota, aminek eredménye az Istenhez való vágyakozás. Ez az állapot a megtérés kezdete: elismerem azt, hogy valójában nem én vagyok az úr saját életem felett, hanem Isten. Elismerem azt, hogy az életem nélküle semmit nem ér. És vágyakozom a vele való, általam tönkretett közösség után. Vágyakozom, hogy újra ott legyek vele, aki mindenkinél jobban és teljesebben szeret! Ezután már csak ki kell tudjuk mondani azt, amit a Fiú kimondott, a bűnbánat az igazi bűnvallás szavait, és a bocsánatát kell kérjük Istennek, és ha őszintén kimondjuk, Isten visszafogad a vele való közösségbe, hiszen mint a példázatbeli Atya elénk jött Jézus Krisztusban!

Kedves Testvérek!

Íme hát a visszatérés útja, a kegyelem útja. Mindenki tudja, hogy éppen hol áll, hol tart. Legyen e mai alkalom számunkra olyan alkalommá, amely elindít a megtérés felé, ha pedig már megtértünk, átadott életünk van, akkor hálás szívvel dicsérjük és magasztaljuk érte az Urat.

Ámen

Juhász András