2014.

Pünkösdöt ünneplő Gyülekezet!

Van valami közös a hétköznapokban és Pünkösd ünnepében. Valami olyan, amely nem tudatos, mégis nélküle nem találnánk helyünket sem a mindennapokban, sem pedig a Szentlélek kitöltetésének ünnepén. A kapcsolatokról beszélek. Hétköznapjainkat meghatározzák kapcsolataink. Kapcsolatban vagyunk a családdal, barátokkal, munkatársakkal, osztálytársakkal. Nincs olyan nap, hogy ne szólnánk valakihez, mert úgy vagyunk bekódolva, hogy a kapcsolatépítés és a kapcsolattartás része legyen életünknek.

Pünkösd ünnepe is egy ilyen ünnep: Azt jelenti, hogy kapcsolatba kerülni, kapcsolatban lenni a Szentháromság Istennel. Lehet Hozzá szólni, lehet Őt hallgatni, kiépíteni Vele a kapcsolatot, és utána ápolni azt. Jogosan mondhatnák a Testvérek, hogy „Istennel kapcsolatban nem csak pünkösdkor vagyunk”. Azonban sokan, csupán háromszor az évben próbálnak kapcsolatot kialakítani Istennel, és pünkösd ünnepén legalább ők is megkülönböztetett figyelemmel tekintenek a Szentlélek Istenre.

Felolvasott Igénk rögtön egy ígérettel kezdődik. „És amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem.” (Jn 14, 13). Nem más ez, mint imádságra való buzdítás, sőt, egy reményteljes ígéret magától az Úr Jézus Krisztustól. Az imádság pontosan az Istennel való kapcsolatfelvétel előszobája. Az imádság teszi lehetővé, hogy beszélhessünk a Mindenhatóval.

Egy másik ígérettel is találkozunk, mégpedig a Vigasztaló ígéretével. Ő a segítő, közbenjáró, pártfogó. Ő a Szentlélek, Akit földről való távozása után Jézus Krisztus küld a tanítványoknak. Vajon milyen szerepet tölt be a Szentlélek az Istennel való kapcsolatunkban?

Karácsonykor a Teremtő Isten földre szálló kegyelmét tapasztalja meg az ember, amikor megszületik Jézus, az Atya Egyetlenegye. Születését követően 33 évet él a földön, emberek között, ebből 3 évig munkálkodik aktívan, példát mutatva itt e földön Isten Országa építésében hogyan lehet részese az ember. Azt látjuk, hogy az Isten és az ember kapcsolatba kerültek egymással.

Nagypénteken fogják el Jézust, és hosszú megaláztatások után keresztre feszítik. Harmadnapra feltámad és felmegy az Atya jobbjára, mint Feltámadott Úr. Ez az a pont, amikor azt érzi az ember, hogy valami megszakadt. Valami visszafordíthatatlanul megváltozott.

Pünkösd az az ünnep, amikor hosszú csend után Isten Szentlelke kitöltetik az emberre. Miért fontos ez?

Azért, mert semmit nem fogunk megérteni a földre szálló Isten küldetéséből, ha nem a Szentlélek vezet bennünket.  Krisztus keresztje nem lehet áldás számunkra, ha a Szentlélek nem működik bennünk. Az élő víz folyama az Ige, addig nem olthatja a szomjunkat, míg a Szentlélek felénk nem nyújtja a serleget. Valamennyi kincs, amely a Mennyországban létezik, nem lehet áldás, amíg holt lelkek vagyunk. Pedig holt lelkek vagyunk mindannyian, amíg a mennyei fuvallat ránk nem lehel, hogy életet vehessünk. Mert a Szentlélek olyan, mint egy mennyei fuvallat: ”a szél arra fúj, amerre akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy…” (Jn 3, 8). Jézus, tehát ezt a Pártfogót ígéri tanítványainak, biztosítva őket, hogy nem maradnak árván. Krisztus az Atya jobbján van, és így a Szentlélek az, Akinek jelenlétében, Akinek közbenjárásában, kapcsolatba kerülhetünk Istennel.

Milyen távoli ez az ünnep sok ember számára! Mennyire nem tudunk sokszor mit kezdeni a Szentlélek Istennel! Pedig az első pünkösd óta teljes a kép. Azóta ismerjük Isten mindhárom személyét, és értjük meg, hogy miért kellett Jézusnak megszületni, meghalni és feltámadni.

Kapcsolatot létesíteni talán nem is olyan nehéz dolog. Kapcsolatot fenntartani talán már nehezebb, kihívásokkal teli. Még teológus hallgató voltam, amikor felkért a mátészalkai lelkipásztor, hogy barátnőmmel, lelki testvéremmel indítsunk el egy ún. kisifit. 13 és 18 év közötti fiatalokat szólítsunk meg, és formáljunk belőlük közösséget, akiket maga Krisztus épít, erősít és tart össze. Szervezni kezdtünk, hívogatni és készülni biblikusan, mégis hozzájuk közel álló módon. Hosszú hónapok teltek el, és nem történt semmi. Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy felkészültünk, de nem jelent meg senki. Sokat imádkoztunk ezért, és megfogalmaztuk könyörgésben, hogy ha ez a kezdeményezés Isten előtt kedves, adjon nekünk bölcsességet, hogy megtaláljuk a módját ennek a szolgálatnak és adjon fiatalokat, hogy szeretetközösség jöhessen létre.

Mire mi is elhittük, hogy tényleg igaz az Ige: „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jk 5, 16b), addigra megjelent 1 ember, majd legközelebb hozott magával még 1 embert, és lassan szaporodni kezdtünk. Hogyan válhat mégis igazi közösséggé egy ilyen kis csapat? Úgy, hogy a vezetők állhatatosan imádkoznak, és időt fordítanak arra, hogy személyes kapcsolat alakuljon ki a fiataloknak magával a vezetővel, egymással és Krisztussal! Ez máshogy nem megy…

Addig, amíg emberileg szerveztünk és azon idegeskedtünk, hogy miért nem tudunk kisifit életre hívni, semmi eredményünk nem volt. Mert ez nem az emberi igyekvésről szól… Ez arról a Szentháromság Istenről szól, aki –mint Atya, életre hívta az embert; mint Fiú, esélyt adott egy új, örök életre; és mint Szentlélek, átformál emberi szíveket, -azért, hogy a hívő élet ne magányos követés legyen, hanem egy lelki élmény és életforma, mely a testvéri közösségben, a gyülekezetben teljesedhet ki! 

Fontos megértenünk, hogy tanítványi közösség, gyülekezet csak a Lélek által van! Az egyház igazi ismertetőjele – az egyháztagokban munkálkodó Szentlélek. A Szentlélek kapcsolja egybe a tagokat Krisztussal is, és egymással is. Üres Krisztus helye minden templomban, ahol nem a Lélek hat, munkál és vezet. Van még a Léleknek egy különleges funkciója: országhatárokat, kultúrákat, nyelveket képes áthidalni, úgy, hogy ha a Lélek munkálkodik, eltűnnek a földrajzi távolságok, a kultúrák közötti különbségek, és nyelvi problémák. Akkor az ember azt érzi, hogy egy mennyei fuvallat járja át lényét, betöltekezik vele, és valóságosan is érzi a Szentháromság Isten jelenlétét.

Az első gyülekezet tagjai kitartóan részt vettek az apostoli tanításban. Rendszeresen tanulmányozták, hallgatták és olvasták a Szentírást. Akárcsak mi, amikor eljövünk az istentiszteletre és az igehirdetésre figyelünk. Az első gyülekezet tagjai kitartóan részt vettek a közösségben, és ez alatt kell értenünk: a kenyér megtörését és az imádságot. Akárcsak mi, akik közösségre vágyunk, lelki testvérekkel való kapcsolatra vágyunk, és ez úgy lehet a miénk, hogy beépülünk egy gyülekezet életébe. Rendszeresen élünk az úrvacsora sákramentumával és imádkozunk. Nem csupán egyszer egy héten, hanem minden áldott nap, akár többször is, hiszen csak így maradhatunk kapcsolatban Istennel.

Az első gyülekezetről írja a Szentírás: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép.” (ApCsel 2, 46-47). Szeretett Testvérek! Jó volna ezt átélni! Egy szívvel és egy lélekkel együtt lenni; örülni a kenyér megtörésének és dicsérni az Istent… Együtt!

Nem lenne ma anyaszentegyház, sem gyülekezet, ha a Szentlélek, mint egy drága, mennyei fuvallat nem munkálkodna. Nem lennénk mi sem itt, eme Istennek szentelt helyen, ha nem éreztünk volna indíttatást arra, hogy a mai napot istentisztelettel kezdjük. Olyan jó, hogy mi is kapcsolatban lehetünk a Szentháromság Istennel és olyan jó, hogy van egy ilyen közösségünk, ahol számon vagyunk tartva!

Szeretett Testvérek! Figyeljünk mi is erre az apró fuvallatra, melynek halljuk zúgását, de nem tudjuk, hogy honnan jön és merre megy. Legyen a Szentlélekkel való betöltekezésünk valóságos kapcsolat Istennel, hogy magányunkban gyámolítson, problémáink közepette közbenjárjon értünk, gyász és fájdalom idején vigasztaljon, ellenségeskedés idején pártfogónk legyen. Legyen minden dicsőség, tisztelet és hálaadás azé az Istené, Aki gondoskodott övéiről, és Szentlelke által betölt minket minden áldott nap. Ámen.

Lovász Adrienn