2014.

Hála Istennek a hét minden áldásáért, hiszen az Ő kegyelme és szeretete abban is megmutatkozott, hogy mintegy 45 gyermek táborozhatott nálunk, nyári gyermekhetünk keretein belül. Sok élménnyel gazdagodtak gyermekeink, nem csak hiszem, de tudom is. Hallottak bibliai történeteket, tanultak énekeket, korcsoportonként feldolgoztuk az adott történet tanulságát. Célunk az volt, hogy a legkisebbek, a 3-4. osztályosok és a felsősök is olyan üzenetet vigyenek haza szívükben, melyeket koruknak megfelelően megértenek és később hasznosíthatnak.

Állandó kérdése a pedagógusnak, lelkipásztornak, hitoktatónak, hogy vajon mennyit tudott átadni a diáknak. Vajon megértette-e azt az üzenetet, amelyet megtanított neki a felnőtt?! Bennünk is egy nagy kérdőjel ez, hogy vajon tudtuk-e sugározni a krisztusi szeretetet feléjük? Vajon érezték-e Isten áldását a táboron? Vajon eszükbe jut majd az a pár ének, mely Isten csodálatos teremtéséről szól és olyan örömről, békéről, szeretetről, melyeket csak Istennél találhatunk meg? Vajon a vadasparki élmények és a sportvetélkedők nem árnyékolják be az evangéliumot az ő kicsiny szívükben?

Egyik nap Jónás történetéről volt szó. Egy játékot játszottak a gyermekek. 3 csoport különült egy egymástól. Az egyik csoportban Isten prófétái voltak, akik Isten üzenetét továbbították Jónásnak, és a hajón lévő embereknek. A másik csoportban Jónás volt útitársaival. A harmadik csoportban pedig olyan emberek, melyek azért küzdöttek, hogy Jónásék ne hallják meg az isteni üzenetet. A gyermekek élvezték, hogy torkuk szakadtából ordíthatnak és visíthatnak, viszont nagyon megnehezítették a másik két csoport tagjainak dolgát.

A játék kapcsán elgondolkoztam azon, hogy milyen sok olyan tényező van, melyek gátolnak minket abban, hogy Isten szavát meghalljuk. Sokszor mi is olyanok vagyunk, mint a gyermekek: olykor értetlenek; olykor makacsak; olykor lázadók; olykor kíváncsiak arra, hogy mi történik akkor, ha nem fogadunk szót…

Próbáltam behelyettesíteni az ordító gyermekek helyére más tényezőket, melyek megakadályozhatják, hogy Istenre figyeljünk: a világ zaja; Istentől távol élő emberek hangja; fájdalom jajkiáltásai; lelkiismeretünk hangja; saját kívánságaink csalogató zenéje; saját énünk kibontakozó muzsikája; magányosság érzése, mely csendet követel, mégis csak cikáznak az önsajnálat mondatai…

Nem csupán pedagógusoknak, lelkipásztoroknak, hitoktatóknak, és szülőknek szükséges feltenni maguknak a kérdést, hanem minden keresztyén embernek: vajon tudtuk sugározni embertársaink felé a krisztusi szeretetet? Vajon tudtunk Istennek tetsző napokat átélni? Vajon meghallottuk az Ő szavát? Megértettük, hogy mit akar nekünk üzenni?

Azt mondja Igénk: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” (Zsid 3, 7b-8). Annyira fontos ennek az egy mondatnak minden egyes szava, magam sem tudom, hogyan hangsúlyozhatnám, hogy minden üzenete eljusson hozzánk!

„Ma” – a jelent fejezi ki az első szócska. A tegnap már elmúlt; nincs; megszűnt; azonban a ’ma’ most van, amely magában hordozza a lehetőségeket! Ma még bocsánatot kérhetek azoktól, akiket megbántottam. Ma még meglátogathatok olyan embereket, akik még köztünk vannak. Ma még megtanulhatok mosolyogni, és örülni annak, amim van. Ma még elcsendesedhetek Istenem előtt. Ma még esedezhetek Hozzá bűneim bocsánatáért. Ma még kinyithatom a Bibliámat. Ma még könyöröghetek Őhozzá. Ma még lehet, hiszen ma még tart a kegyelem ideje!

A második szócska, a „ha”. Feltételt fejez ki a mondat. Ha meghallod, hogy szólítanak az utcán, hátra fordulsz, megállsz. Ha meghallod az autó dudáját, körülnézel, és szintén megállsz. Ha meghallod egy szeretted hangos zokogását, odamész, és vigasztalni próbálod. Ha meghallod a kedvenc számodat a rádióban, énekelni, esetleg táncolni kezdesz. Ha meghallod Jézus szelíd, halk szavát, válaszolsz Neki. Ha meghallod a neked szóló evangéliumot, örömhírt, amely arról szól, hogy nincs senki, aki úgy szeretne, mint Isten, aki Egyszülöttjét adta oda érted, térdre ereszkedsz és befogadod az életedbe. Ha meghallod, hogy neveden szólított, válaszolsz Neki: „Igen, Uram!” A „ha” szócska lehetőséget hordoz számodra. Ha meghallod Isten szavát, engedelmeskedni kezdesz és megáldja életedet. Ha nem hallod meg Őt, azt csinálsz, amit akarsz, és életed ide-oda tengődik majd…

Milyen hangokra figyelünk mi oda? Az imént felsoroltam a lehetőségeket: a világ zaja; Istentől távol élő emberek hangja; fájdalom jajkiáltásai; lelkiismeretünk hangja; saját kívánságaink csalogató zenéje; saját énünk kibontakozó muzsikája; magányosság érzése, mely csendet követel, mégis csak cikáznak az önsajnálat mondatai… Igénk ezt mondja: „Ma, ha az Ő szavát halljátok…” Nem más hangokról van itt szó, Testvérek, egyedül az Úr Isten hangjáról, szaváról! Oda figyelünk rá? Hogy üzen nekünk? Egyáltalán beszél hozzánk? Miért nem olyan egyszerű Őt meghallani, mint Mózesnek az égő csipkebokornál; vagy Sámuelnek az Úr házában; vagy Gedeonnak a jelkérés idején?

Félő, hogy csupán az elvárásaink vannak meg Istennel szemben, de elfelejtjük felemelni tekintetünket, és hajlamosak vagyunk el mis-másolni reggeli és esti imáinkat, mert magunk sem hisszük, hogy van, aki meghallgatja azokat… Így egy kicsit nehezebb! Semmibe sem telik összekulcsolni kezünket, és megfogalmazni gondolatainkat, érzéseinket, kéréseinket Őneki! Nem olyan nehéz lecsendesíteni szívünk viharát, miközben fohászkodunk Istenhez. Ha keressük az Ő Országát; ha megosztjuk Vele életünket; ha hisszük, hogy Ő képes nekünk üzenni, akkor minden más is megadatik nekünk!

Milyen az, ha megkeményítjük a szívünket? Borzasztó; égető; maró érzés. Ha valaki megkeményíti a szívét, az nem képes megbocsátani; nem képes befogadni a szeretetet; nem képes viszont szeretni. Ha valaki megkeményíti a szívét, elzárja magát minden jótól és széptől, melyeket Isten azért adott nekünk, hogy ezek megtisztítsák időnként szívünket-lelkünket, és elősegítik, hogy ne keseredjünk meg!

Milyen hát a megkeményített szív? Megkeseredett, önző, bepiszkolódott szív, mely semmi jót, semmi szeretetteljeset nem képes produkálni! Valóban ilyen szívet akarunk, Testvérek?! Milyen a mi szívünk? Vajon mi képesek vagyunk befogadni a szeretetet; képesek vagyunk másoknak megbocsátani; képesek vagyunk szeretni; képesek vagyunk megújulni szívünkben is, amelyet időnként megtisztítunk a bűntől, mocsoktól, gonosz dolgoktól?

Lekciónk egy nagyon szép példázatot mond nekünk: „Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki…” (Lk 6, 47-48) biztos alapokra épített, melyet az árvíz sem tud megingatni. Ma mi is itt vagyunk, együtt vagyunk, az Úr Isten elé járultunk, és reménység szerint van fülünk a hallásra, és meghalljuk az Ő szavát… De tovább kell mennünk: vajon azok szerint is cselekszünk majd? Vajon csak meghallgatjuk, hogy de szép Ige; de szép példák, vagy viszünk is valamit haza a szívünkben? Vajon szívünkbe tud-e gyökerezni az Ige? Mert…ma még tart a kegyelem ideje!

És mi történik a másik esetben? „Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult.” (Lk 6, 49).

Milyen nagy veszélyben is vagyunk! A mi életünknek milyen alapja van? Ha jön az árvíz, a vihar, az erős szélvihar, vajon megmaradnak falai és alapja? Ha jönnek a próbatételeink, betegségek, gyász, csalódások, és más nehézségek, vajon mi összeroskadunk a tehertől és fájdalomtól vagy fohászkodunk erőért Krisztushoz, akiről azt írta Pál apostol: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4, 13). Neked mire van erőd? Fel tudsz állni a mélységből? Képes vagy újra tervezni az életedet? Képes vagy elengedni szerettedet, aki már elment a „mindenélők útján”? Betegágyadon van miért hálát adnod?

Olyan jó volna megtartani ennek az Igének minden egyes szavát: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” (Zsid 3, 7b-8). De jó lenne, ha ma nem hiába ülnénk itt a padokban! De jó lenne, ha nem csak fülünkkel, de szívünkkel is meghallanánk Isten megszólító üzenetét! De jó lenne, ha az Ő szavát hallanánk meg, és nem a világ zaja hangoskodna fülünkben és szívünkben! De jó lenne, ha a mi szívünk nem lenne kemény és konok szív! De jó lenne, ha jó talaj lehetne szívünk, melyben az Ige magvai gyümölcsöt teremnek!

A Mindenható Isten cselekedje meg, hogy ne későn, hanem még a kegyelmi időben tudjuk magunkat teljesen átadni Őneki és tanuljunk meg engedelmeskedni, hogy életünk ne céltalan, árva, hanem Isten által megáldott élet lehessen! Ámen.

Lovász Adrienn