2014.

Szeretett Testvéreim!

Amikor az utcán haladunk, szívesen megnézzük, ami szép. Ha látunk egy szép bútort, ruhát, vagy egy mondanivalójában értékes könyvet, tekintetünket oda intézzük, hisz gyönyörködtetik szemeinket. Vonzzák tekintetünket a gyönyörű parkok; színes virágok és a lelki örökségeket magukban hordozó szobrok. Ha látunk egy mosolygós kisbabát; ha látunk kézen fogva egy idősebb házaspárt; ha látunk egy Bibliát olvasó fiatalt a villamoson, szemünk ott ragad, és örülünk a látottaknak. Nem mindenkit érdekel azonban a kirakatban lévő tárgyak sora, és bizony nem mindenki veszi észre, hogy az egészséges emberi kapcsolatok milyen értékesek és különlegesek manapság!

Mi mit tekintünk értéknek? Mennyire vagyunk a körülöttünk lévő világ iránt közömbösek? Nekünk, mik az igazán fontosak? Mi jut eszünkbe, amikor meghalljuk azt a szót, hogy „kincs”? Van kincsünk? Féltett tárgyak, amikhez ragaszkodunk vagy olyan ember az életünkben, akire vigyázunk és igyekszünk megbecsülni… A kincs értékes. Nem biztos, hogy anyagiakban felmérhető. Úgy érzem, több annál. A kincs egyedi, különleges. A kincs nem megy tönkre, nem kopik el. A kincs értéket közvetít. Soha nem fakuló értéket.

Pál apostol mai Igeszakaszunkban ír egy kincsről, amely cserépedényekben van. Micsoda ellentét! A kincsről azt mondtuk, hogy egyedi, különleges; nem megy tönkre és nem kopik el. A cserépedényről mit mondhatunk? Egyszerű, törékeny, nem díszes és sok van belőle. Pál apostol, amikor kincsről beszél, Isten erejére gondol. Isten ereje, hatalma, egész lénye kincs a világnak. Miért van hát kopott és törékeny cserépedényben?

A cserépedények mi magunk vagyunk. Egyszerűek, törékenyek, kevésbé díszesek. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” (2Kor 4, 7). Eszembe jut az emberi dicsekvés, büszkeség, önteltség, amikor az ember kihúzza magát, és eredményeit, sikereit látva, szinte a saját vállát veregeti, és megelégedettségénél már csak önmagába vetett hite nagyobb! Keserű látvány! Mert az emberi erő, egészség, szellemi frissesség, motiváltság bizony mulandóak. S ha ezek elmúlnak, mi marad helyettük?

Pál életét jellemezte, hogy egyre inkább tudatában volt, mennyire méltatlan ahhoz a csodálatos üzenethez, amit hirdetett. Érezte a maga méltatlan voltát, alkalmatlanságát és érezte, hogy Isten Igéjét hirdetni méltatlanul, komolytalanul és félvállról nem lehet! Ez az éles különbség pedig Istentől van, hogy senki meg ne kérdőjelezhesse az evangélium eredetét és ezt a rendkívüli erőt.

Itt áll előttünk Pál, aki magáról mondta: „Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát.” (1Kor 15, 9). Ez az ember, aki magát a legkisebbnek nevezte az apostolok sorában, ő tesz tanúbizonyságot emberek sokasága előtt; elhozza az evangéliumot Európába is és nem tud hallgatni arról, hogy Krisztus él, munkálkodik és a mennyei dicsőségbe vezet mindnyájunkat, akik hiszünk Benne! Micsoda ellentét ez is, Testvéreim! Tudja, érzi méltatlan voltát, de nem tud csendben maradni; nem tudja elhallgatni az örömhírt! Érzi és tudja, sőt hiszi, hogy az ő gyenge, erőtlen szavai Istentől származnak, mert az a rendkívüli isteni erő bennünk, cserépedényekben található!

Miért vagyunk mi törékenyek? Mert „mindenütt szorongatnak minket…”; „kétségbeesünk…”; olykor „üldözöttek vagyunk…”; olykor „letipornak…” minket. Attól függ, ki hogyan éli meg életének nehezebb szakaszait. Amikor kétségbeesetten küzdünk a határidőkkel, legyen az vizsgára való készülés; csekkek befizetési határideje vagy családalapítási terveink sikertelensége, talán olyan érzésünk van, hogy „mindenütt szorongatnak minket…”. Amikor kezünkbe kerül vizsgálataink eredménye; látjuk a gyermekek boldogtalanságát vagy saját életünk sikertelenségét, „kétségbeesünk…”. Amikor világi emberek csúfot űznek belőlünk és az evangéliumból; vagy amikor a főnökség a munkahelyen újra és újra kioktat és elégedetlenkedik, úgy érezzük, hogy „üldözöttek vagyunk…”. Amikor nagyszülőként azt tapasztaljuk, hogy nem lát szívesen a család; amikor emberek nem fogadják el a segítséget, vagy amikor eltulajdonítják ötleteinket, azt érezzük „letipornak…” minket. Miért pont ezeket a példákat hoztam fel? Mert ezek az életkörülmények körül vesznek mindnyájunkat!

Mit mondd az Ige? „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyatottak, letipornak, de el nem veszünk”. (2Kor 4, 8-9). Mikor tud ez az Ige valósággá válni? Ha a kincs a cserépedényben van, azaz, ha Isten ereje bennünk van!

Akiben Isten ereje lakozik, az nem értéktelen többé, mert az értéket keresi és a szerint él. Akiben Isten ereje, szeretete él, az meg tud bocsátani és képes új esélyt adni, mind másoknak, mind önmagának! Aki Istennel éli az életét, képes újra és újra felállni a csalódások és sikertelenségek mélységéből és Isten által emberi ereje megújul, és szárnyra kel, mint a sas. (Ézs 40, 31). Akiben Isten ereje lakozik, soha nem csügged! „Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4, 16-18). Nem én mondom, a Szentírás mondja!

Miért fontos hát, hogy hova irányítjuk tekintetünket? Miért fontos, hogy észrevesszük-e az értéket akár az utcán, a boltban vagy életünk bármelyik területén? Mert van, ami elkél, elhasználódik, elkopik, tönkremegy és van, ami soha nem változik, örökre megmarad! A kirakatban felsorakozó tárgyak bár gyönyörködtetik a szemünket, akár csak a szép parkok, de nem tartanak örökké. A kézen fogva sétáló idős házaspár, akik szeretetüket ily módon is kifejezik, vagy a villamoson Bibliát olvasó fiatal, aki Krisztus evangéliumát fogadja be szívébe, igenis maradandó!

Mit jelent nekünk a kincs? Már Máté evangéliumában is megtaláljuk: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6, 19-21).

Akiben Isten ereje és szeretete lakozik, nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra. Lehet, hogy az idő elteltével külső emberünk megbetegszik, elgyengül és megromlik, de belső emberünk képes nap, mint nap megújulni. Attól függ, hol van a kincsünk.

Szeretett Testvérek! Drága kincs nekünk az a tény, hogy nem vagyunk árvák? Érték az nekünk, hogy egyetlen próbatételben sem vagyunk egyedül? Jelent nekünk valamit, hogy életet kaptunk az Élet Urától? Nem csupán földi életet, de mennyei, örök életet is nyerhetünk, ha Krisztus végre bennünk él!

Lehet, hogy sokszor feladjuk már az élet harcát, mert fáj, mert emészt az élet terhe, de minden értünk van, értünk történik! Pál írja le: „Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére.” (2Kor 4, 15).

Akiben Isten ereje lakozik, az meg tanul hálát adni. Nem a maga tehetségét, munkásságát, sikereit élteti, hanem megköszöni Istennek, hogy kapott a sikereihez egészséget, bölcsességet, lehetőséget. De még a sikertelenség is értünk van! Amikor csalódás ér minket, tanulmányainkban, munkánkban, családi kapcsolatainkban, akkor testi-lelki erőnk elhagy minket. Könnyen feladjuk a harcot. De nem ezt tanultuk a mi Úr Jézus Krisztusunktól! Soha nem a siker röpít minket a magasba, csupán ideig-óráig! Azonban a sikertelenség ösztönöz minket, hogy újra és újra megpróbáljuk a lehetetlent!

Belső emberünk folyamatosan formálódik. A sikerek legfeljebb önteltséget eredményeznek, jobb esetben Isten iránti hálát. De a kudarcaink megváltoztatnak minket. Meg tanulunk értékelni olyan dolgokat, melyeket korábban észre sem vettünk. Meg tanulunk küzdeni. Megtanulunk felállni egy-egy nagyobb esés után. Meg tanulunk könyörögni a mennyei Atyához erőért, hitért, bölcsességért, áldásért! Ézsaiás próféta szavaiból kiviláglik: „Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40, 29-31).

Ha Isten ereje benned lakozik, tanulj meg hálás cserépedénnyé válni, hogy ne légy törékeny és ne légy egy a sok közül, hanem tudj erős lenni az Ő erejével és egyedi lenni az Ő dicsőségére! Ámen.

Lovász Adrienn