2014.

A tegnapi nap, Isten kegyelméből megtartottuk Farsangi Családi Napunkat. Volt lelki-testi táplálék; játékok; arcfestés; jelmezverseny; és kalandjáték. Az egyik állomáson, ahol csapatok versenyeztek egymással, volt egy kvíz kérdés, melynek megoldása: Góliát kardja volt. Mik voltak az állítások, melyekből ki kellett találni a megoldást? Általam sok ember halt meg. Filiszteus vagyok. Nagy emberhez tartozom. És ezekhez hasonlók. Meglepődtem, hogy az egyik hittanos gyermek hangosan mondta: „Dávid és Góliát”!

Jól esett ezt hallani, hiszen az idén tanultuk is ezt a történetet, és minimális segítség kellett ahhoz, hogy kitalálják a helyes megoldást. Miért mondtam mindezt el? Azért, mert jól ismert történetet olvastam pár perccel ezelőtt; olyan történetet, melyet ismer kicsi és nagy egyaránt. Ismerjük a történéséket, akár a szó szerinti válaszokat, mégis ha újra és újra foglalkozunk vele, tanulhatunk a történetből, vagy épp a főszereplőtől valami újat…

A történet egy lehetetlen szituációval kezdődik, hiszen nagyon fiatal fiú, szinte még kamasz az, aki meg akar vívni az ellenséggel. Olyan fiatal Dávid, hogy sem szakképzett harci tapasztalata, de még termete sincs ahhoz, hogy kb. a 3m magas Góliátot legyőzze!

Másért megy a harcmezőre. Ételt visz testvéreinek, és konkrét feladata, hogy tájékoztassa édesapját, hogy testvérei épségben vannak-e. Az ő eredeti feladata, hogy a nyájra vigyázzon. Mégsem az őrködésről és pásztorolásról szól a történet…

Dávid viselkedése megdöbbentő a számomra, de nem is bátorsága, inkább a hite! „Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is.” (1Sám 17, 37). Hoppá! Micsoda öntudat; micsoda magabiztosság! Bárcsak mi is ilyen határozottak lennénk egy-egy nehéz időszakunkban!

Az oroszlán nem a szelídségéről híres, de még a medve sem. Ezekkel a vadállatokkal szembeszállni, és tőlük megvédeni a nyájat, nagy kihívás lehetett. Dávid helyt állt. Megkapta feladatát, és megvédte az övéit. De most egészen másról van szó! Karddal, lándzsával és dárdával jönnek ellene; komoly harci tapasztalattal és komoly testi előnnyel rendelkező harcos az, akivel Dávid szembetalálja magát!

Azt gondolom, hogy mi is sokszor szembetaláljuk magunkat olyan helyzetekkel, melyekkel nem tudunk mit kezdeni! Azért, mert hirtelen jön; azért, mert nem készültünk fel rá; azért, mert nem vagyunk elég erősek vagy bölcsek, hogy megoldjuk a problémát…

Szeretett Testvéreim! Mi választjuk ezeket az élethelyzeteket? Mi harcolunk azért, hogy újra és újra veszélyes és fájdalmas helyzetbe kerüljünk? Nem hiszem… Sokszor nincs választás, csak belekerülünk. És ilyenkor mit tudunk tenni?

Azt mondjuk: ’nincs elég erőm’, ’nem vagyok rá képes’, ’nem találom a megoldást’, ’félek’… nem akarunk szembenézni életünk vadállataival, pedig vannak! Nem akarunk, és talán sokszor nem is tudunk!

Dávid választhatott. Vagy odaadja a táplálékot, és hazamegy, informálva édesapját, vagy kiáll Góliát ellen. Végülis a harc nézője is lehetett volna. De ő cselekszik.

Hittanosaink gyakran úgy fogalmaznak, hogy Dávid egy sima kővel és parittyájával győzte le Góliátot. Igazuk van. Ez is igaz. Benne van a Szentírásban. De még mit találunk benne? A pásztorfiú mondja a filiszteusnak: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izrael csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál.” (1Sám 17, 45).

Testvéreim, többről van itt szó, mint egy sima kavicsról, és egy parittyáról… Beleremeg az ember, ha erre a mondatra igazán odafigyel! Neki nincs fegyvere, hiszen még a rézsisak, a pikkelyes páncél és a rézvért is kevés volt, hiszen járni sem tudott benne! Mégcsak fegyvert sem vett a kezeibe, hiszen előtte nem próbálta. Mégis volt egy hatalmas előnye Góliáttal szemben! Góliát előnyös termetében és jól felszereltségében bízott… Dávid pedig a seregek Urával karöltve állt ki a csatamezőre!

Amikor az élethelyzetem nehéz; amikor tanácstalan vagyok és elkeseredett, ritkán jut eszembe, hogy van egy nagy előnyöm a világiakkal szemben… Keresztyén emberként nem vagyok egyedül! Isten velem jön minden áldott reggel az új nap küzdelmeibe, pedig egy-egy nap végén sérüléseket viszek haza és csalódásokat. Isten minden áldott nap megújítja erőmet, olyannyira, hogy elrepeshetném újra és újra: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40, 31). Isten részese akar lenni az életemnek, és nem csupán az örömeimnek! Velem akar jönni a gyászba, a betegségbe, a csalódásba, az anyagi megszorításokba… Velem akar jönni! Küzdeni akar velem…értem!

Ez a gyönge, vézna és tapasztalatlan pásztorfiú azért győzhetett; azért győzött, mert Istennel EGYÜTT ment a harcba, és teljes szívével bízott Benne! Bárcsak nekünk is ilyen rendületlen hitünk lenne…!

Dávid korábbi eseményt idéz fel: „Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is.” (1Sám 17, 37). A mi életünk során hány vadállat támadott ránk? Nem az ellenségekről, vagy rosszakaróinkról beszélek! Hányszor sajgott a szívünk a gyász terhe alatt, mert el kellett engedni számunkra fontos embereket?! Hányszor feküdtünk lázasan betegágyunkban, és az átalvatlan éjszakák során, a fájdalmaktól meggyötörve milyen sokszor csak annyit tudtunk mondani, hogy ’Jaj, Istenem!’?! Hányszor aggódtunk azért, hogy vajon miből vesszük meg a betevő falatot a gyermekeknek? Hányszor aggódtunk gyermekeinkért, akár betegágynál ülve; akár sikertelenségeiket tekintve vagy csalódásaikat hallgatva? Hányszor csalódtunk már önmagunkban, Testvérek?!

De mégis, szól ma az evangélium: „Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is.” (1Sám 17, 37). Ha ma itt lehetek, eme Istennek szentelt helyen; ha van vágy a szívemben, hogy Istennel és lelki testvéreimmel közösségben legyek; ha felépültem egy betegségből, vagy legalább enyhültek testi vagy lelki fájdalmaim azért, mert Isten megsegített, hogyne mentene meg a filiszteus kezéből?

Kicsoda Góliát a mi életünkben? Ki az, aki nagyobb, hatalmasabb és félelmetesebb minden másnál az életemben? Én ezekre a kérdésekre már választ adtam… Vívódva, könnyezve, és csalódottan, de kimondtam a választ. Ki kell mondanunk a saját válaszunkat!

Amikor a zsidó nép megérkezik az Ígéret Földjéhez, Isten nem engedi Mózest, hogy átkeljen velük. Józsuét jelöli ki, hogy vezesse át őket. Mivel bíztatja őket Isten? „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled.” (5Móz 31, 6). Ez egy ígéret volt Testvérek. Azt látjuk a Szentírás lapjain, hogy Isten soha nem hagyta el az övéit! Ez már oly sokszor bebizonyosodott! Dávid is csak ebben bízott! Eddig Isten megsegítette az oroszlán és a medve karmaiból, ezután is meg fogja segíteni.

Minket is megsegített már oly sokszor az Úr! Vagy így, vagy úgy, de ma itt vagyunk, és ma Rá figyelünk, és Hozzá imádkozunk! Mindnyájunknak szükségünk van rá! Isten eddigi életünk során nem azért mentett meg minket a vadállatok karmai közül, hogy engedje, hogy egy óriás megöljön minket!

Mi hát nekünk ezután a feladatunk? Kiállni Góliát ellen! Nem leszünk testi értelemben erősebbek. Nem leszünk jobban felszerelve az ellenséggel szemben, de még csak bölcsebbek sem leszünk. Önerőből nem. De magunkhoz vehetünk egy sima kavicsot és egy parittyát! Használhatjuk eme jelentéktelen fegyvernek tűnő eszközöket, hiszen ott az imádság is lehetőségként! Sokszor azt érezzük, hogy nincs értelme; nincs jelentősége, és mégis megtapasztalhatjuk újra és újra, hogy „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jk 5, 16b).

Mi lehet a mi kavicsunk és parittyánk? Az imádság! Látszólag semmit jelent, de ha már alkalmazzuk, az azt jelenti, hogy a seregek Urával kerülünk kapcsolatba!

Szeretett Testvéreim! Vállaljuk fel küzdelmeinket! Forduljunk a legerősebb Hatalomhoz! Erősödjön meg hitünk abban, hogy aki már oly sokszor megszabadított az életünkben feltűnő vadállatoktól, ezután is meg fog szabadítani az óriás kezeiből is! Adja Isten, hogy tudjunk Dávidok lenni! Ámen.

Lovász Adrienn