2014.

Szeretett Testvéreim!

Jól ismert Igét olvastam az előbb. Ez egy áldásformula, mellyel találkozunk egy-egy istentisztelet végén, vagy, amikor köszöntenek minket családtagok, barátok. Van ebben a leírásban egy számomra kedves kifejezés: „ragyogtassa rád”, és „fordítsa feléd” orcáját az Úr. Erről mindig az jut eszembe, hogy ránk mosolyog az Isten!

Sok áldásformulával találkozunk a Szentírásban. Gondoljunk csak vissza arra, amikor Jákób megszerzi az apai áldást Izsáktól, vagy Jákób szavaira, amikor is megáldja 12 fiát. Vagy jusson eszünkbe a levelekből az a sok szép áldás, melyeket főleg Pál apostol intézett a gyülekezetekhez. Mit is jelentenek ezek a sorok? Jókívánságokat, egészséget, bőséget, boldogságot. De jelent valami többet is ezeknél: azt, hogy Isten a garancia arra, hogy ezek a szavak megvalósulnak! Ő az, aki ad; aki megsokszoroz; aki megáld minket, és minden dolgunkat!

Ha Isten áldását kívánnánk embertársaink életére, és nem a bántás és rágalom szavai hagynák el ajkunkat, milyen más lenne minden! Ha nem azon morfondíroznánk, hogy hogyan vághatnánk vissza a másiknak, hanem azt mondanánk neki, hogy „őrizzen meg téged az Úr”! Ha nem azt várnánk az emberektől, hogy ők szórakoztassanak minket, és tegyenek eleget elvárásainknak, hanem mi mondanánk: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr”! Mennyivel másabb lenne minden körülöttünk!

Keresztyén emberek lévén azt gondolom, hogy minden napon arra kell törekednünk, hogy a személyes kapcsolatunk kialakuljon, és megmaradjon Istennel! Azt már sokszor hallottuk, hogy Ő már megtette az első lépéseket irányunkba, hiszen az első karácsony alkalmával Egyszülött Fiát engedte megszületni, szeretetét Benne testté lenni, és húsvét alkalmával ez az Egyszülött Fiú, vérével mosta el bűneinket. A kérdés a mai napon az, hogy így karácsony ünnepe után, de mégis közel hozzá, miután mi voltunk, mi vagyunk a megajándékozottak Krisztusban, mi mit adunk a Teremtő Istennek?

Nyilván már tapasztaltuk számtalanszor, hogy minden kapcsolat, - legyen az családi, baráti, vagy párkapcsolat, házasság - egy kölcsönös odafigyelésen, egyfajta „adok-kapok”-on alapul. Hiába akarja tartani velem a kapcsolatot külföldön élő testvérem, ha nem veszem fel neki a telefont, és nem hívom vissza. Hiába igyekszem én elmondani lelkem legmélyebb bugyrain izzó érzéseit, ha a barátnőm nem oszt meg velem személyes érzéseket, gondolatokat. Hiába akarom én a kommunikációt megtenni párkapcsolatom és házasságom egyik fontos alapjának, ha nincs partnerem a beszélgetésben.

Ma arról hallunk ismét, hogy Isten már lépett egy nagyot felénk. Hiába elteltek az ünnepek, hiába csak egy egyszerű vasárnap van – a szó jó értelmében, - mégis egy különleges alkalom arra, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mi mit adunk Istennek? Mi adunk rá elég okot, hogy az a bizonyos személyes kapcsolatunk kialakuljon Vele?           

Ha látunk két napraforgót, és megjelennek rajtuk a rügyek, mindig a nap felé fordulnak. De még virágzás után is, arcukkal követik a napot, ahogy bejárja útját az égbolton keletről nyugat felé. Amikor Igénk kiemelt kifejezéseit vizsgáljuk, hogy „ragyogtassa rád” és „fordítsa feléd” orcáját az Úr, abban benne van egy csodálatos kívánság valaki számára, mintha azt kívánnánk: „mosolyogjon rád az Úr”! A mosolyról az öröm, a boldogság, a felhőtlen jókedv jut – méltán – eszünkbe.

Most fordítsuk meg ezt a jelenséget: képzeljük el, hogy mi történne, ha szavainkkal, tetteinkkel, egész életünkkel mindig Isten felé fordulnánk?! Játszunk el a gondolattal, hogy milyen életünk lehetne akkor, ha úgy követnénk Isten akaratát, ahogy ezek a napraforgók követik a napot?! Mert mit nyernek ők a nap fényéből? Energiát, táplálékot, frissességet. Olyan elemeket, melyek egészségessé, életképessé, széppé teszik a napraforgókat.

Ha mi is követjük Istent, nem csak a fejünkkel, de a szívünkkel is, mi is új energiákat nyernénk, lelki táplálékot kapnánk, békességet, és lelki felüdülést!   

Lelki táplálékot és szomjunk csökkenését, hiszen maga Jézus mondta: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6, 35). Békességet, hiszen ezt is nekünk mondta: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” (Jn 14, 27). Lelki felüdülést, és testi megerősödést, hiszen így szól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11, 28).

Szeretett Testvéreim! Pontosan erre van szükségünk! Pontosan arra, hogy Valaki gondoskodjon rólunk, és lelki szükségleteinkről; szeressen minket, és békességet adjon nyugtalan szívünkbe! Milyen jó, hogy Jézusnál mindezeket megtaláljuk!  Azonban, ha nem járulunk oda Hozzá, és nem beszélgetünk Vele,  anélkül nem alakulhat ki Vele személyes kapcsolat.

Sokszor elég lenne csak Istenre visszamosolyogni! Sokszor elég lenne Őt csupán észrevenni az életünkben! Hadd olvassak fel egy kedves, de szívszorító történetet, amely pontosan azt fejezi ki, hogy igenis észre lehet venni Istent az életünkben, még akkor is, ha nem egészen oly módon, ahogy mi gondolnánk…

Az idősödő onkológus-sebész professzor, aki a gyermekek ágya mellé térdel, hogy szemmagasságban legyen kis pacienseivel, ha beszél velük, és akit a gyerekek, ha akarják, tegezhetnek, operációra készíti fel a 8 éves kisfiút.

Közölnie kell a gyermekkel és az ágy másik oldalán rettegő szülőkkel: mindenre számítani kell, lehet, hogy amputálni kell térdből a lábát a tumor miatt. Ő mindent meg fog tenni, de az operáció alatt kell, hogy meghozza a döntést. Előre nem mondhat biztosat.

A gyermek keserves sírásban tör ki:

-Akkor nem fogok tudni focizni, hiába csinálsz nekem falábat.

A szülők és a mellettük álló kórházlelkész a visszanyelt könnyeik vasmarkának szorítását érezték torkukon. A szipogó gyermek könnyes arca azonban hirtelen, széles mosolyra derült:

-De akkor majd végre anyuéknak meg kell engedniük, hogy lovagolni járjak, mert azt ám falábbal is lehet! – és kacagni kezdett.

A folyosón az orvos belekarolt a lelkészbe, és csak ennyit mondott:

-Észrevetted, hogy ebben a rémségben, a kisfiú könnyes arcából ránk mosolygott az Isten? Engem egy ilyen pillanat hetekig éltet…(H. Hamdorf-Ruddies nyomán).

Ránk vajon, megannyi szenvedés, lelki vívódás, szorongás közepette hányszor mosolygott az Isten? Vagy inkább észrevettük-e, hogy ránk mosolygott Ő?

Szeretett Testvérek, ahhoz, hogy mi áldás-hordozók lehessünk, szükség van arra, hogy kapcsolatban legyünk a Teremtő Istennel. Ha már Ő lépett felénk, lépjünk mi is egyet Felé! Ha folyamatosan szólítgat minket, akkor válaszoljunk mi is Neki, vagy szükségszerűen kérdezzünk Tőle; a lényeg: legyen meg közöttünk egy ún. „adok-kapok” kommunikáció!

Azt gondolom, hogy ha most mi is hazatérünk hajlékainkba, akkor újra szembesülni fogunk a gondjainkkal, nehézségeinkkel, a kevésbé ígéretes jelenünkkel, de ha ezek után sem tudjuk észre venni rohanásaink, és aggódásaink közepette, hogy ránk mosolyog az Isten, akkor minden embernél szegényebbek vagyunk! Próbáljuk meg Őt észrevenni; bevonni az életünkbe; és visszamosolyogni Rá, mert ettől a mi életünk lesz tartalmasabb, egészségesebb, és kiegyensúlyozottabb! Kívánom, hogy az Ő áldása nyugodjon életünkön, és hogy „mosolyogjon ránk” az Isten! Ámen.

Lovász Adrienn