2014.

Talán többen tudják rólam, hogy volt lehetőségem 10 hónapot eltölteni Angliában, önkéntesként. Nagyon sok minden történt velem ez idő alatt. Történt egyszer, hogy amíg napközben a szolgálati helyemen voltam, valaki belopakodott a lakásba, ahol laktam, és elvitt pár személyes holmit az önkéntes társam és az enyéim közül. Biztosan sokan ismerik az érzést, amikor azt éli át az ember, hogy ami az övé; ami személyes; ami másnak semmit nem jelent; azt idegen kezek megfogják és elviszik…és marad a hiányérzet és a csalódottság…

Miután a rendőrök helyszíni szemlét tartottak, és elvégeztek minden szükséges műveletet, elcsendesedett körülöttünk minden. Beszélgetésbe elegyedtem önkéntes társammal, és a sok sajnálkozás után mindkettőnkben megfogalmazódott, hogy ’de jó, hogy nekünk nem esett bántódásunk!’ Amikor este nyugovóra tértem, Istenem előtt is elcsendesedtem, és ki tudtam mondani, hogy a világon mindenemet elveszíthetem, csak Őt el ne veszítsem!

Szeretett Testvéreim, attól félek, sokszor elveszítjük Őt! Nem ténylegesen, csak minket az az érzés jár át olykor, hogy egyedül maradtunk. Egyedül a betegségben; egyedül a veszekedésekben; egyedül a kihívásokban; egyedül a problémákban… De sokszor csendül fel a szívünkből: ’Hol voltál, Uram, amikor elveszítettem számomra fontos embereket?’ ’Hol voltál akkor, amikor megbetegedett a testem-lelkem?’ ’Hol vagy, Uram, bajaimban?’ ’Miért nem érezlek Téged?’ …

Ismerős. Mindnyájunknak. Mária is keresi Jézust. Sír. Talán nem lát a könnyeitől. Talán ideiglenesen megvakult, ahogy az emmausi tanítványokról is azt olvassuk, hogy „látásukat valami akadályozta”. (Lk 24, 16). A tanítványok hazamentek. Mária, pedig ott maradt, ahogy a Szentírás említi: „a sírbolton kívül állt és sírt”. (Jn 20, 11). Mária ott volt nagypénteken is, amikor Jézus kilehelte lelkét. Végignézte a szenvedését és végighallgatta, ahogy szavakkal megalázzák Őt. És húsvét hajnalán is ott van; megjelenik; mert fontos volt neki Jézus. Az angyalok kérdésére ezt feleli: „…elvitték az én Uramat, és nem tudom hova tették.” ( Jn 20, 13b).

Máriának Jézus volt a legfontosabb. Igazán szerette Őt, és szinte felharsan a sorokból, hogy fájnak neki a történtek. Érdekes megfigyelés, hogy Ő az első, akinek Jézus megjelenik. Nyilván, nem véletlenül. Mária a test hiányában érezte magát csalódottnak, és árvának. Manapság mi azért érezzük magunkat árvának és gyámoltalannak, mert a pár perccel ezelőtt sorolt nehéz helyzetekben úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk a bajokban.

Testvérek! Miért érezzük magunkat egyedül? Miért uralkodik el rajtunk az az érzés, hogy Jézus nincs velünk? Hadd kérdezzek párat: hányszor kerestük meg Őt bajainkban? Hányszor szólítottuk meg Őt, mielőtt számon kértük volna, hogy miért nincs velünk? Hányszor vettük Őt észre betegágyon; ravatalnál; család felbomlásánál; vagy csupán csendes magányunkban? Mielőtt kimondtuk, hogy ’Uram, hol voltál…?’, azelőtt kerestük Őt?

Mária kereste. De nem csak a testet, hanem Jézust magát. Az Ő egész valóját. Kereste, és végtelen nagy szomorúság és gyász uralkodott el rajta, amikor egyszer csak a feltámadott Úr megszólította őt. Nevén hívta Máriát.

Jézus a János evangéliumában ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló; de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Ennek ajtót nyit az ajtóőr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait, pedig nevükön szólítja és kivezeti.” (Jn 10, 1-3). „A maga juhait pedig nevükön szólítja…”. Nem történik más, mint Máriát is megszólítja. Ez volt az a momentum, amikor Mária felismeri Jézust, és így szólítja: „Rabbuni!”, ami annyit tesz: Mester!

Mi kell nekünk ahhoz, hogy Krisztusra rá találjunk? Mi szükséges ahhoz, hogy észrevegyük Őt minden dolgunkban? Hiszen a húsvétnak lassan vége. Napokig hirdettük a húsvéti evangéliumot, egészen a diadalmas virágvasárnaptól, a tanítványokat tanító nagycsütörtökön és a gyászos nagypénteken keresztül, egészen a győzedelmes feltámadásig…de mi lesz ezután?! Vajon megint elveszítjük a szemünk elől Őt? Vajon újra azt fogjuk érezni, hogy egyedül vagyunk a próbáinkban?

Nem. Akkor nem fogjuk ezt érezni, ha keressük Őt! Meg kell látnunk az életünkben azt a Krisztust, aki ÉRTÜNK született meg; ÉRTÜNK élt; ÉRTÜNK szenvedett és halt meg és aki ÉRTÜNK támadt fel! Meg kell látnunk, hogy Ő, aki a halállal is szembenézett, és aki legyőzte azt, képes uralkodni a betegség; a gyász; a család felbomlása; vagy a magány-érzése felett! Hogyan? Talán nem úgy, ahogy azt mi elvárjuk! Lehet, hogy nem kapunk teljes gyógyulást, de kapunk erőt és hitet, hogy elbírjuk viselni! Lehet, hogy nem úgy, hogy ebben a földi életben visszakapjuk elhunyt szeretteinket, de megkapjuk, sőt már megkaptuk az ígéretet, hogy Krisztus érdeméért LESZ találkozásunk drága szeretteinkkel! Lehet, hogy végleg felbomlott a család, de ad a szívünkbe szeretetet, hogy szerethessük azokat, akik valamikor fontosak voltak nekünk!

Nem biztos, hogy ezek kielégítő válaszok. Mégpedig azért nem, mert mi mást várunk el Istentől. Azt is lehet. Elvárásainkat felsorakoztatni. Legfeljebb csalódni fogunk. Újra és újra. De lehet mást is tenni: Isten kezébe letenni terheinket; azokat a terheket, melyek már húzzák a vállunkat. Elmondani Neki, hogy emberileg kilátástalan a helyzet, és egyedül Tőle várunk segítséget! Ő még soha, senkit nem utasított vissza!

Ez már a hit kérdése. A mi hitünké. Az is a hitünk kérdése, hogy elhisszük a húsvéti örömüzenetet! Krisztus feltámadt? Valóban feltámadt? Azt mondom: IGEN! Miért? Mert érezhető jelenléte az életemben. Folyamatosan keresem Őt, és folyamatosan Rá találok. Ez azonban csak úgy lehet, hogy előbb Ő talált rám. Engem is megszólított. Nevemen hívott, mint Jó Pásztor. Nem mese hát a húsvét, hanem valóság!

Mire tanít még minket az Ige? Jézus, amikor Máriához szól, egészen új fajta kapcsolatról, új rokonokról és új felelősségről beszél. Tanítványait testvéreinek nevezi. Korábban barátainak mondta őket: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15, 15). Azáltal, hogy Krisztus mindnyájunkért meghalt és feltámadt, ott a lehetőség, hogy mi is a „nagy család” tagjaivá válhatunk. Mi szükséges ehhez? Elhinni mindazt, amiről szól ez az ünnep! Elhinni azt, hogy ’Krisztus ÉRETTEM, MIATTAM, HELYETTEM halt meg a keresztfán, hogy én szabad ember lehessek’! Ennyi.

Mi hát a feladatunk, ha visszatérünk hajlékainkba, majd pedig a szürke hétköznapokba? Az, ami Máriának is a küldetése volt. Elmenni, és bizonyságot tenni arról, hogy olyan Urunk van, aki ma is él, munkálkodik, és velünk van minden napon, a világ végezetéig! Ámen.

Lovász Adrienn