2014.

Néhány nappal ezelőtt, amikor elkezdtem készülni e mai szolgálatra, eszembe jutott egy régi, kedves kis történet, amely rendkívül tanulságos történet is. Egy indián igyekezett gyalog a rezervátumból a legközelebbi városba. Ahogy ment az út szélén, egy jószívű autós megállt mellette és felvette autójába. Ahogy ment az autó, az indián, aki életében először ült autóban egyre idegesebben és rémültebben tekintgetett körül. Amikor beértek a városba, kiszállt az autóból, és leült az út mellé. Két óra múlva az autós visszafelé indult, és az indián még mindig ott ült az út mellett. megkérdezte tőle, hogy mi baja van. Az indián ennyit mondott: „A testem megérkezett, a lelkemet még várom!”

Hogy miért mondtam el e történetet, és miért éppen az emmausi tanítványok kapcsán? Azért, mert úgy érzem, hogy e kis történet nagyon hasonlít az emmausi tanítványok viselkedésére.

Két ember Jézus tanítványai közül a hét első napján Emmausba ment. Maguk közt beszélgették a szörnyű eseményeket, amelyek az elmúlt napokban Jeruzsálemben történtek. Ekkor csatlakozott hozzájuk Jézus, akit nem ismertek fel. Ahogy Lukács írta: valami akadályozta a látásukat. Jézus megkérdezte tőlük, hogy mi az, amiről oly élénken beszélgetnek. A tanítványok megdöbbenésüknek hangot adva megkérdezték tőle, hogy tényleg nem hallott-e semmit a Jeruzsálemben történtekről. Elmesélték neki részletesen nagycsütörtök és nagypéntek minden eseményét, elmesélték az üres sír tényét, de elmondták azt is, hogy mindez, az utolsó epizód csak még nagyobb zavart keltett bennük! Eddig sem értették a történéseket, de az üres sír ténye csak annál inkább összekavart bennük mindent. Úgy érezték, hogy a csodálatos három év, amelyet együtt tölthettek Jézussal, ha méltatlan módon is, de lezárult, ha érthetetlen módon is, de bevégeztetett. És, akkor ez az üres sír mindent összekavar-összezavar bennük!

Elgondolkoztam azon, hogy vajon hogyan nem emlékezhettek ezek a tanítványok mindarra, amit Jézus a haláláról és feltámadásáról mondott.

Hogy lehet az, hogy a döntő pillanatokban nem volt egyfajta „aha - élményük”- igen, erről beszélt Jézus, és most beteljesedett.

Elgondolkoztam azon, hogy mi volt az, amely akadályozta a tisztánlátásukat a feltámadás kérdésében.

Azért történhetett meg mindez, mert a tanítványok csak nagypéntekig jutottak el. Megrekedtek ott, ahol Jézust meghalni látták. Megrekedtek a kereszt képénél, az önmaga életét másokért feláldozó Krisztus alakjánál. Megrekedtek a halál tényénél, és nem tudtak továbblátni a halál - számukra megváltozhatatlannak tűnő - tényén. Nem voltak képesek továbblépni. és bár testük ott volt húsvét napján, a lelkük nagypénteken maradt! Ugyanúgy, ahogy a történetbeli kis indián várta a lemaradt lelkét, ezen emberek is lélek nélkül, csak testükben jutottak el húsvétra! Testileg ott voltak, értelmük is ott volt, hiszen vitatkoztak, beszélgettek az elmúlt napok eseményeiről, de a lelkük, ott maradt a kereszt alatt.

Ez volt az ami akadályozta tisztánlátásukat! Ez volt az, ami lehetetlenné tette számukra, hogy felismerjék azt a Jézust, akit előtte pedig már számtalanszor láttak.

Ez volt az, ami lehetetlenné tette, hogy igazi húsvéti találkozásuk legyen a feltámadottal!

Elgondolkoztam azon, hogy ma is, milyen gyakran, a mi számunkra is igaz ez a megállapítás: testileg ott vagyunk azokon a helyeken, ahol a Feltámadott Úrral találkozhatunk, ám a lelkünk „nem ért utol minket”. Így, a találkozások elmaradnak, noha a lehetőséget mindig megadja erre a mi Urunk.

Nézzük meg, hogy hol szokott a mi lelkünk lemaradni? Melyek azok a pontok, amelyeken nem képes továbblépni a lélek?

1. Az első ilyen élethelyzet ugyanaz, mint a tanítványok számára egykoron volt. Ez az élethelyzet a hitetlenség. Az emberek többsége tud mit kezdeni a karácsonya aranyos Jézuskájával, elcsodálkozik Jézus nagyszerű tanításán, a csodákon és jeleken, megszomorodva szemléli a kereszten emberek által keresztre feszített Jézus képét, azaz a történeti Jézust elfogadja. Ám, a Jézus ügyet ezzel lezártnak tekinti. A feltámadásig nem tud eljutni, nem tudja elképzelni, hogy Jézus legyőzte a halált, és visszatért onnan! Nem tudja elképzelni, mert emberi tapasztalataink szerint akit egyszer eltemettek, az már a földi valóságra nézve nem létezik számunkra többet. Nem tud az emberek többsége a halálon túl látni, mert ahhoz már hit kellene!

Drága hittanosainknak mondtam el a húsvéti örömüzenetet, akik csillogó szemmel kérdeztek az óra végén: „András bácsi ez tényleg így igaz? Azt hittük, hogy Jézus feltámadása csak legenda!”

A gyermekek hite visszatükrözi a minket körülvevő társadalom gondolkodását Jézussal kapcsolatban: igen a történeti Jézusra, hiszen ő egy létező, bizonyítottan létező történelmi személy volt, és nem a hit Krisztusára, a feltámadott Úrra! Aki pedig nem hiszi Jézus feltámadását, az végzetesen és véglegesen a kereszt tövében, nagypénteken marad!

2. A második ilyen élethelyzet a szomorúság, reménytelenség, levertség. Amint az emmausi tanítványok látását eltakarta a szomorúság, úgy gyakran a mi szemeinket is eltakarja, és képtelenek vagyunk arra, hogy túllépjünk azokon a tényeken, amelyek fájdalmat okoznak nekünk.

3. Súlyos helyzet az ember  számára a testi szenvedés is. Amikor az ember szenved, általában magába fordul, lelke és gondolatai saját maga körül forognak, és nem képes továbblépni a szenvedésein túlra. A betegség magunkba zár, a lélek ott marad bezárva!

4. Akadályt jelent a lélek előtt a félelem és az aggodalmaskodás is. Mit együnk, mivel ruházkodjunk, egyáltalán mi lesz velünk. De szomorúságot, levertséget okoz az, hogy bizonytalan élethelyzetekbe kerülünk, ha elveszítjük munkánk, ha állást keresünk fiatalként, ha az életünket körülvevő kiadásokat és pénztárcánk tartalmát igyekszünk összhangba hozni. Reménytelennek láthatjuk életünket egzisztenciális téren is, és ez is szomorúságot okoz, a lelkünket megköti az aggodalmaskodás!

4. Az igazi húsvéti találkozás elmaradásának oka lehet a harag is. Ott van bennem a szeretetlenség a másik ember iránt, talán úgy érezzük jogosan, talán nem, és ez az érzés megnyomorít, gúzsba köt! Az ember gondolatai ilyenkor leragadnak a másik embernél, mit tett ellenem, és én mit fogok tenni ellene!

5. És természetesen akadály lehet az öröm is. Amikor az ember megkapott valamit Istentől, annak túlzott jelentőséget tulajdonít, és már nem érdekli csak az ajándék, az ajándékozó Isten személye a háttérbe szorul.

A sort pedig a végtelenségig lehet folytatni. Mindenki, ha most magába néz, látni fogja azt, hogy miért fordult már elő életében az, hogy bár testileg ott volt egy istentiszteleten, ahol igazán találkozhatott volna a Feltámadott Úrral, mégis a találkozás elmaradt.

Érdemes azt is megvizsgálnunk, hogy most milyen szívvel vagyunk itt. Mi akadályozza a mi látásunkat?

És könyörögjünk azért, hogy sem öröm, sem bánat, sem gyász, sem szenvedés, sem közöny, semmi ne állja útját annak, hogy igazi húsvétunk lehessen: igazi találkozással a FELTÁMADOTT ÚR JÉZUS KRISZTUSSAL! Ámen

Juhász András