2013.

Szeretett Testvéreim!

Az imént felolvasott Igeszakasz címe: Keresztelő János öröme. Öröm. Van okunk ma örülni, hiszen ahogy azt hirdettük, és ahogy láthatják is a kedves Testvérek, az Úrnak szent asztalát megterítettük. Örömünnep ez a mai, hiszen szeretetközösségben lehetünk együtt az Úr Jézussal és lelki Testvéreinkkel!

Az öröm egy olyan érzés, amely képes megtölteni minden porcikánkat és mosolyt csal az arcunkra. Az örömünk azt jelenti, hogy boldogságot érzünk, és miért ne lennénk boldogok, hiszen ma az Úr Jézus hívogat minket szent asztalához!

De vajon Keresztelő Jánosnak mi oka volt örülni? Több oka is volt az örömre! Hadd idézem Márk evangéliumának kezdő sorait: „Utánam jön, aki, erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam.” (Mk 1, 7). Mi tehát ez az öröm? Keresztelő János pontosan tudta, hogy kicsoda ő, és kit szolgál! Ő a megjövendölt útkészítő, akiről Ézsaiás próféta beszélt. Keresztelő János tisztában volt azzal, hogy Isten Fiát, Jézus Krisztust szolgálja, és az Ő útját készíti elő, hogy az emberek befogadják a testet öltött Szeretetet!

Pál apostol jutott eszembe, aki maga mondta: „mert tudom, kiben hiszek, és neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra.” (2Tim 1, 12). Tudom, kiben hiszek… Hatalmas erővel bír ez a mondat! Egy csodálatos bizonyságtétel ez, amely arról szól: ’nem félek, hanem bízom, mert tudom, velem van Istenem, az Úr’!

Jó volna ezt a mondatot hittel és békességgel a szívünkben kimondani, akkor, amikor meginog Istenbe vetett hitünk. Jó volna kimondani akkor, amikor közösségeket látunk felbomlani! Vallási közösségek, gyülekezetek, melyek hol egymásba kapaszkodnak és egy egységet alkotnak, máskor meggyengülnek, mert ők maguk is elbizonytalanodnak, hogy kiben vagy miben hisznek…  Oktatási intézmények, melyek nem mindig a tanulók és tanárok/tanítók megsegítését és támogatását tartják szem előtt, csupán számolgatnak, hogy talpon tudjanak maradni. Házasságok, melyek annak idején azért köttettek, mert felvállalták és természetesnek vették, hogy kitartanak egymás mellett jóban-rosszban; egészségben-betegségben… Emberi kapcsolatok meginogtak, mert sok esetben eltűnt a bizalom és talán a szeretet is az emberi szívekből…

De jó volna megtanulni hittel kimondani: ’nem félek, hanem bízom, mert tudom, velem van Istenem, az Úr’!

Egy kisebb zavargás keletkezett a Jordán nyugati partján is, hiszen két tábor rajzolódik ki előttünk. Az egyik csoport János tanítványaiból állt, a másik csoport a Jézus tanítványaiból. A problémát az okozta, hogy János tanítványai féltékenyek lehettek Jézusra, Akihez több ember ment, mint hozzájuk. „Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy.” (Jn 3, 26). Az történik, hogy János tanítványai tapasztalatként közlik mesterükkel azt, amit ő próféciaként meghirdetett. Jézus személye egyértelműen vonzó a nép körében, erre utal az, hogy: „mindenki őhozzá megy”.

A tanítványok nem értik mi történik. Mintha valami verseny lenne, hogy melyik mester a népszerűbb… Keresztelő János azonban tudja jól, mi történik! Ismét megerősíti azt, amit már előzetesen hirdetett számukra. János tisztázza küldetését, Jézushoz való viszonyát. Mivel látta tanítványain, hogy személyének jelentőségét túlértékelik, úgy látta jónak, hogy ha ismét bizonyságot tesz.

„Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.” (Jn 3, 27) – mondja János. Ezzel János nem akart mást mondani, mint a küldetés ajándék, az eredmény szintén. Az emberi siker hátterében az ajándékozó Isten van! János küldetése tehát nem azonos a Krisztuséval. Mindkettőjüket az Atya küldte, Isten üdvtervében János és Jézus egymást követi, de a nagyobb, a jelentősebb küldetés a Krisztusé.

Keresztelő János pontosan tudta tehát, hogy ki ő és kit szolgál. Hűségesen tanúsítja, hogy nem ő a Krisztus, viszont az Ő közvetlen hírnöke, aki immáron nem előre mutat, hanem maga mellé. Megjelent mellette az, Akiről bizonyságot tett!

De lássuk csak, mi okból örült még Keresztelő János? „Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé.” (Jn 3, 29). Az őskeresztyén irodalomban Krisztus, mint vőlegény, az egyház, mint menyasszony szerepel. A vőlegény barátja keleti szokás szerint, mint lánykérő és az ünnepség megrendezője jelentős szerepet játszik a menyegzőn. A menyegző örömünnep, a vőlegény barátja együtt örül a vőlegénnyel, mint aki legközelebb van hozzá.

A vőlegény barátjának zsidó szokás szerint közvetítő szerepe volt a vőlegény és a menyasszony között, nemcsak megkérte a menyasszonyt, hanem oda is vezette hozzá. A Messiás és a messiási gyülekezet egymásra talált, így az, aki egymáshoz vezető útjukat előkészítette, és ezzel küldetését teljesítette, osztozik a menyegzői örömben. 

János öröme tehát nem más, minthogy felismerte: szavai Krisztus eljövetelében beteljesedtek, küldetése így befejeződött. Úgy folytatódik az Ige: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3, 30). Keresztelő János valóban hitte azt, amit hirdetett. Ő tudta, hogy Krisztus útkészítője, s mivel a Messiás megérkezett, igyekezett kisebbé lenni…

Szeretett Testvérek, ezek után nincs is más kérdésem, mint megkérdezni mindnyájunktól: mi lehet az okunk az örömre? Mondhatnám, sőt mondom is: egészség; szerető család; munkahely, ahová szívesen járunk; az az érzés, amikor azt érezzük, fontosak vagyunk… és így tovább.

Mindez okot ad az örömre és a hálára! De teljes így az örömünk? Talán igen, talán nem. Erre mindenki maga tudja a választ! Egy biztos válaszom nekem is van: nekem teljes örömre az ad okot, hogy tudom ki vagyok és tudom kié vagyok, kinek szolgálok. Problémák, testi-lelki gyötrődések, nehézségek mindig okot adnak a szomorúságra, de igyekeznünk kell szüntelenül azt keresni, mik azok a tényezők, melyek igazán örömöt okoznak nekünk.

Beszéltem közösségekről, melyek úton-útonfélen meggyengülnek, esetleg felbomlanak. Hadd világítsak rá arra, hogy mi mindnyájan, akik az imádság házában összegyűltünk, mi is egy közösség tagjai vagyunk, még pedig a krisztusi közösségé! Örüljünk annak, hogy mi a Krisztus-test tagjai lehetünk, akiknek feje az Úr Jézus Krisztus! Örüljünk annak, hogy Isten gyermekei vagyunk, akiket egyen-egyenként megformált és eltervezett erre az életre! Örüljünk annak, hogy Krisztus ma is hívogat magához, és szinte kéri, hogy a nehéz terheket, melyeket talán már évek vagy évtizedek óta cipelünk, tegyük le a kereszt alatt! Örüljünk annak, hogy az őszinte szívvel megbánt bűneinket megbocsátja Isten! Örüljünk annak, hogy hivatalosak lehetünk arra a vacsorára, melyben megemlékezünk Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatáról! Örüljünk annak, hogy ahogy János és Jézus, úgy mi is részei lehetünk Isten üdvtervének azzal, hogy nekünk is örök élet adatik, ha hisszük, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére!

S ebben a jókedvben, ha olykor elakadnánk, jusson eszünkbe Keresztelő János mondata: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Ha nem is úgy alakulnak dolgaink, ahogy azt mi elterveztük, Isten akkor is mellettünk áll, és valószínűleg azért történnek másként a dolgok, mert Ő az, Akinek a tervei életképesebbek, a miénkkel szemben. Amikor már elhagy a lelkesedés, eltűnik a reménység és nincs megoldás, csak engedjük, hogy Krisztus növekedhessen bennünk, mi pedig tudjunk kisebbé válni, hogy aztán együtt örülhessünk a szentek közösségével az Isten által elkészített helyen! Ámen.  

Lovász Adrienn