2013.

Szeretett Testvéreim!

Ennek az évnek az utolsó előtti hónapjába léptünk. Megemlékeztünk a reformációról, koszorúztunk, testvéri közösségben, protestánsok között Igét hallgattunk és ahogyan atyáink is tették, úrvacsorai közösségben is együtt voltunk a héten. Azért, mert ennek volt itt az ideje!

Most egy hosszú hétvége utolsó napja van, és az elmúlt napokban hihetetlenül megnőtt a temetők látogatóinak száma. Gyertyák tízezrei égnek, friss virágok, koszorúk díszítik a sírokat, és emberek milliói emlékeznek számukra fontos szeretteikre, akik már elmentek a „mindenélők útján”. Sok könny, sok keserves szó és kérdés hangzott el, és gyászolók sajnálkoznak az elmúlt időszakon… Azért, mert most ennek van itt az ideje!

Milyen nagy ellenségünk is az idő, szeretett Testvérek! Hiszen napról napra szinte versenyt futunk az idővel. Még csak most kezdődött a 2013. évünk és íme, hamarosan ismét karácsony! Még csak most voltak kicsik az unokák, és már az érettségire, vagy a diplomaszerzésre készülnek! Még csak most volt, hogy rég nem látott szerettünkkel együtt nevettünk és kirándultunk, de azóta ők már hazamentek…

Emberekkel beszélgetve, és önmagamat ismerve, bátran állíthatom, hogy hajlamosak vagyunk a múltunkon időzni, azon sokat gondolkodni, és siratni azt, ami elmúlt. Talán erre szükség is van, de nem a végtelenségig! Ahhoz, hogy az ember fejlődni tudjon, és boldog lenni a jelenben és a jövőben, ahhoz tovább kell lépnünk!

Óriási üzenetet hordoz a 2. korinthusi levél mai szakasza! „úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét.” (1b). Ez az egy rövid mondat a jelenről szól, és a jelenben buzdít. Mintha azt sugallná, hogy történt, ami történt veled, testvér; átéltél, amit átéltél; most már a jelenre kell koncentrálnod! Úgy élj, mint aki nem hiába kapta Isten kegyelmét! Úgy élj, hogy nehogy eltékozold azt az időt, amelyet azért kaptál, hogy teljessé tedd az életed!

Hogyan lehet teljes az életünk? Csak úgy, ha Annak a Személynek ajánljuk az életünket, aki megalkotta azt! Csak úgy, ha úgy szólunk, cselekszünk, vagy gondolkozunk, hogy Aki szánta nekünk az életet, gyönyörködhessen benne! Csak úgy élhetünk teljes életet, ha erőtlenségünkben hagyjuk, hogy Ő legyen a mi Erőnk! Ha gyászunkban engedjük, hogy Ő legyen a mi Vigasztalónk! Ha betegségünkben engedjük, hogy Ő váljon Áldott Orvosunkká! Ha bűn-lepte szívünket engedjük, hogy Krisztus vére mossa tisztává!

Kedves Testvéreim, most, hogy halottak napján sokat emlékeztünk és nosztalgiáztunk, tovább kell lépnünk! Mert addig, míg érzelmeink, fájdalmunk, gyászunk magával sodor minket, addig eltékozoljuk azt az időt, melyet még élő szeretteinkkel tölthetünk! Olyan rövid ez az élet, és olyan nagy manapság a szeretetlenség! Széthulló családokat látunk; lelkileg sérült gyermekeket; szenvedélybeteg kamaszokat; megkeseredett nagyszülőket. Családtagok támadnak egymásra, sokszor csak követelőznek, és szemrehányást tesznek egymásnak, és elfelejtik egymást megölelni és azt mondani, hogy „fontos vagy nekem”, vagy „szeretlek”…

Olvastam egy történetet, amely elgondolkodtatott:  Egy 16 éves fiú külföldre utazott. Mikor visszajött, a repülőtéren Édesanyja örömkönnyekkel várta. Átölelte a fiút olyan erősen, ahogy csak tudta, mert nagyon hiányzott neki. Erre azt mondta a fia: „Mama, tudom, hogy szeretsz, de blamálsz engem, ha ennyi ember előtt ölelgetsz, mintha kisgyerek lennék!” Nagyon megbántotta ezzel az Édesanyját, aki azt gondolta, a fia nem örül, hogy viszontlátja őt... 5 évvel később a fiú ismét külföldre utazott. Ekkor már 21 éves volt, de Édesanyja mégis kikísérte a repülőtérre, hogy elbúcsúzzon tőle. Ám ezúttal nem ölelte át fiát, hanem elfordult és sírva mondta neki: „Vigyázz magadra fiam!” ... Mikor a fiú visszatért, Édesanyja már nem volt a repülőtéren. Amint hazaért, egy levelet talált mamájától. Kíváncsian nyitotta ki és olvasta végig. Mikor végére ért, sírva esett össze, mert élete legrosszabb pillanata volt. A levélben ez állt: „Fiam, mikor 5 évvel ezelőtt átöleltelek, az örömtől sírtam, de mikor ezeket a sorokat olvasod, én már a temetőben leszek egy koporsóban, mert meghaltam rákban... Sírtam, mikor a második utazásodnál hátat fordítottam neked, mert nem akartalak blamálni, pedig tudtam, hogy utoljára látlak téged. Nagyon szeretlek és mindig a közeledben leszek. Szeretettel, Mama.”

Amikor most végig gondoljuk életünket; átgondoljuk emberi kapcsolatainkat, jusson eszünkbe még Valaki… Lehet, hogy összevesztünk a házastárssal; vitáztunk a szülőkkel; várjuk az unoka bocsánatkérését, mert szeretnénk tisztázni kapcsolatainkat, DE…

Milyen a kapcsolatunk a Teremtő, Gondviselő és Szabadító Istennel? Mennyire tisztázott a Vele való közösségünk? Még mindig Ő a „kicsi Jézuska” számunkra, aki nem tudott felnőni a szívünkben és gyermek létére otthagyjuk Őt a jászolban? Vagy Ő számunkra az Ószövetség Istene, aki óvja az övéit, de kíméletlenül megbünteti azokat, akik ellenszegülnek parancsának?

Vajon eljutottunk-e egészen a Golgotáig, ahol áll Krisztus keresztje? Jártunk-e már ott, ahol az Atya szíve majd meghasadt Egyszülött Fiát látva? Letudtunk-e ott borulni Előtte és egy új életért könyörögni Hozzá? Tudunk-e élő kapcsolatba kerülni Vele, ahol Ő nem egy távoli Isten többé, hanem a mi személyes Megváltónk?!

„úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét…” Az Isten által kapott kegyelem azt jelenti, hogy kaptunk egy új esélyt. Esélyt arra, hogy őszintén megbánt bűneinket letegyük a kereszt alá, és megújuljunk lelkünkben. Esélyt arra, hogy betöltsük Krisztus parancsát, hogy „szeressük egymást”, mert arról ismer meg minket a világ, hogy Jézus tanítványai vagyunk, ha szeretjük egymást. Esélyt arra, hogy úgy számláljuk napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, hogy miután eljön a „mi időnk”, mienk lehessen az „igazság koronája”.

Sokszor megfeledkezünk arról, hogy miután eljön a halál órája, már nincs lehetőség változtatni sem az életünkön, sem a döntéseinken; nincs lehetőség kapcsolatainkat helyrehozni.

Gondoljunk csak a gazdag és Lázár történetére. Ó, de vágyott a gazdag vissza a földre, hogy figyelmeztesse családját. Azt mondja a gazdag Ábrahámnak: „arra kérlek atyám, hogy küldd el őt {mármint Lázárt} apám házához, mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére.” (Lk 16, 27-28). Ábrahám így válaszolt neki: „Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra!” (29).

Isten üzen ma is nekünk. Igéjén keresztül, vagy egy ember által, esetleg egy tragédia által. Folyamatosan üzen nekünk, hogy tart még a kegyelem ideje! Ma még lehet változtatni az életünkön, de nem tudjuk, hogy mi lesz holnap, vagy akár a következő pillanatban!

Azt mondja az Ige folytatása: „A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” (6, 2). A Prédikátor könyve így fogalmaz: „megvan az ideje minden dolognak az ég alatt…” (Préd 3, 1b).

Nos, kedves Testvérek, megállapítottuk, hogy az idő rohan, szinte állandó versenyfutásban vagyunk az idővel. Az is megfogalmazódott, hogy nem szabad eltékozolni az időnket; hogy mindennek megvan az ideje, és hogy MOST VAN A KEGYELEM IDEJE!

Isten adjon nekünk bölcs szívet ahhoz, hogy ezt a kegyelmi időt méltóképpen ki tudjuk használni, hogy amikor lejár földi életünk ideje, folytatódhasson örök életünk Jézus Krisztus által, Isten Országában! Ámen.  

Lovász Adrienn