2013.

Jézus búcsúbeszédeiből való a felolvasott igei rész, amely búcsúbeszédet ezekben a napokban olvasunk Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve.

Ha meghalljuk ezt a szót búcsúbeszéd, biztosan eszünkbe jut egy nyugdíjba készülő idős barát, munkatárs arca, aki elköszönt tőlünk és esetleg jó tanácsokkal látott el.

Vagy, és ma ez Magyarországon sajnos gyakran így van (közel 50 fiatal és középkorú testvérünk dolgozik gyülekezetünkből tartósan külföldön), eszünkbe jut valaki, aki külföldön próbálja életét anyagi téren rendbe tenni, próbál új életet kezdeni, és elköszön-elbúcsúzik tőlünk.

És, eszünkbe jut talán olyan valaki is, aki a mi szívünknek nagyon kedves volt, de elment már a Mindenélők útján, és halála előtt elköszönt tőlünk, mert érezte, hogy földi körülmények közt nem találkozunk már. Megadatott ez a nem könnyű találkozás, amelyért akkor vagyunk már igazán hálásak, amikor a veszteség tényét elkezdjük feldolgozni, és örülünk, hogy megadatott az elbúcsúzás lehetősége, és utoljára még szeretetteljes szavakat, vezetést kaphattunk attól, aki számunkra kedves volt.

Jézus is elköszön, elbúcsúzik övéitől, bár csak 33 éves, mégis nem érzi, hanem tudja, hogy az az óra, amelyben halálával meg kell hogy dicsőítse Istent, nagyon közel van. Búcsúzik, és közben tanítja az övéit, újra és újra szívükre helyezve tanításainak központi.

 Jézus búcsúzik követőitől, és próbálja velük megértetni, hogy lesz olyan idő, amikor nem lesz velük, viszont soha nem maradnak egyedül. A beszélgetésből kiderül, hogy tanítványai nehezen értik szavait. Ugyanaz történik, amely már oly sokszor földi élete során: tanítványai értetlenségébe ütközik. Néhány mondatát szeretném kiragadni ennek a a beszélgetésnek, olyan részleteket, amelyről viszonylag kevesebb szó esik:

1. „Annyi ideje veletek vagyok, mégsem ismertetek meg engem”- szól először Jézus szava. Ez a mondat vádol, és szembesít bennünket azzal, hogy hol is állunk Jézussal kapcsolatban! Annyi ideje…Ez az annyi idő, legalább 3 év! Három év a mester mellett, ismerete nélkül. Megdöbbentő dolog, ám tegyük gyorsan hozzá: nem ritka emberi magatartás ez. Mennyi ember él együtt valakivel úgy, hogy nem ismeri a másikat?

Az elmúlt hetekben vetítettek egy filmet, a film egyik jelenete egyszerre volt megdöbbentő, és mosolyogtató: egy házaspár, 12 év együttlét után ismerkedni kezdett egymással. Az első kérdések egyike arra vonatkozott, hogy melyik a másik fél kedvenc színe.

Ezen túl, egy régi beszélgetés jut eszembe, ahol egy gimnazista leány hívott, hogy menjek be vele meglátogatni édesanyját a kórházba, mert fél a csövektől. Délután megkeresett és mosolyogva mondta: „Nem kell már bemenni a kórházba, anya meghalt!”. A temetésen is csak mosolygott, látszott, hogy nem tud a gyásszal mit kezdeni. Elhívtam beszélgetni, leültünk és a második mondatban megkértem őt, hogy meséljen az édesanyjáról. mintha egy gát szakadt volna át, zokogni kezdett sírva mondta a következőt: ”Nem is ismertem az édesanyámat!”

Családokban, házastársak közt, barátok közt is szomorú ez, de még inkább szomorú ez Isten vonatkozásában. Mennyi ilyen ember van? Templomok padjait koptatja, imádkozik, adakozik – vele van Jézus, ott van mellette, szólítja, vezetgetni próbálja, és mégsem ismerte meg őt. Végtelenül szomorú dolog ez, mert így csak Jézus ismerősei vagyunk, és sajnos Jézus ismerőséből sokan nem lesznek Jézus követőivé, megismerőivé. És, aki majdnem Jézussal van, az tudjuk, hogy nincs vele. Ilyen, hogy majdnem ismerem Jézust, ilyen nincs. Majdnem keresztyénség: nincs. A vége az ilyen utaknak a kárhozat.

Szeretett Testvéreim! Gondoljuk végig azt őszintén magunkba tekintve, hogy mennyi ideje van velünk már Jézus! Mennyi ideje van jelen életünkben, mikor találkoztunk vele először, talán gyermekként, amikor édesanyánk-édesapánk imára kulcsolni tanította kezünket, és az első bibliai történetet elmondták nekünk? Vagy felnőttként, amikor életünk egy pontján megszólított bennünket? Vagy deresedő halántékkal, lettünk követői? Úgy hiszem ez mindegy, a fontos az, hogy az eltelt időben léptünk-e előre ismeretében! Ismerjük-e Őt? De hogy lehet megismerni? Ha az ismerni szót megpróbáljuk körülírni, a következőt mondhatjuk: úgy ismerhetünk meg valakit, ha a vele való kapcsolatban, különféle élethelyzetekben adott verbális és cselekvésbeli válaszaiból benyomásaim lesznek az illetővel kapcsolatban.

Ennek a csendes, egyáltalán nem passzív szemlélődésnek az alapfeltétele, hogy odafigyeljünk a másikra, időt áldozzunk rá, szeressük Őt.

Így ismerhetjük meg Jézust is! A vele való közösségben, ha időt szánunk rá, ha szeretjük Őt!

Hogy szánhatok rá, neki időt?

Úgy, ha nem kutyafuttában olvasom a Szentírást, hanem időt engedek arra, hogy elérjenek a benne foglaltak. Ha a Bibliát olvasom, a benne lévő történetek, jézusi megszólalások tanítanak bennünket arra, hogy Jézus egy adott élethelyzetben mit tett, mit mondott. Láthatjuk szólni, és cselekedni, és Lélek által ezen szavak, történések hatással vannak, lehetnek ránk, életünkre!

Úgy, ha egy templomba menve Isten igéjét őszinte nyitottsággal hallgatom, időt szánva arra, hogy utána elgondolkozzak a hallottakon!

Úgy, ha van időm imádkozni! Vagy ha nincs időm, akkor úgy intézem, hogy legyen rá időm! Egy drága testvér mondta el, hogy Luther Mártonról olvasta, ha reggel Luther ráébredt arra, hogy azon a napon kétszer, vagy háromszor annyit kell dolgoznia, mint átlagosan, akkor kétszer, vagy háromszor annyit imádkozott reggel, mint egyéb napokon!

A cél, hogy Urunk minél teljesebb ismeretére eljussunk, és meglássuk benne azt, akit a tanítványok csak húsvét után láttak meg: Isten Fiát, aki a mi Megváltónk. A cél, hogy a benne való hit által üdvösségünk legyen!

2. Jézus válaszában rámutat arra, hogy Ő az Atyával egy. Benne Isten jött hozzánk. Nem egyszerűen közel jött, hanem hozzánk emberekhez jött! Erről szól a karácsony csodája, ennek a csodának jobb megértésére készülhetünk az adventben, várva azt az időt, amikor Ő ismét eljön hozzánk.

Hogy mit is jelent ez, egy példán keresztül szeretném érzékeltetni: Stanley Jones, India méltán híres misszionáriusa írta le egy munkájában, egy véres háborúra készülő katonatisztről, hogy az magához hívatta a tábori lelkészt, és imádságra kérte. A pap ezt mondta: többet teszek ennél, elmegyek magával a háborúba!

Valahogy így kell elképzelnünk Jézust is. Eljön velünk. Velünk jövő Isten. Eljön oda, ahova más nem követhet, velünk van életben és halálban egyaránt! Van másnak ilyen Ura? Van másnak ilyen lehetősége? A 23. zsoltár, amelyet felolvastam, Dávid zsoltára csodálatosan tanít erre bennünket. Hogy imádkozott Dávid? „Ha a halál árnyékának völgyében járnék is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy!”

3. Gondoljuk tovább ezt a mondatot, amit Jézus megfogalmaz: az Atya és én egy vagyunk.

Vagy őrült mondhat ilyet, vagy Isten. Nincs közbülső megoldás. Van, aki mond ilyet, ám kiderül előbb-utóbb róla, hogy nincs ki a négy kereke. Talán mi is találkoztunk már ilyen önjelölt messiásokkal, akik előbb vagy utóbb elmegyógyintézetbe kerültek.

Jézus azonban nem alap nélkül mondta ezt. Ő valóban egy az Atyával, ő maga Isten aki emberré lett, hogy az embert megváltsa.

Személyes hitem, hogy Ő Isten. Hogy miért? Megtapasztaltam, és tudom, hogy ti is így vagytok ezzel. Próbáljunk akkor e szerint élni: bizalommal, rátekintve, benne hívő, benne Istent látó emberekként. Ámen

Juhász András