2013.

A mai napon a Református Egység napját ünnepeljük. Négy esztendővel ezelőtt, Debrecenben megtörtént a Trianon által szétszakított nemzettestek lelki egyesítése. Négy  éve egységes a magyar reformátusság, a Kárpát medencében. Megfélemlítve, Felvidéki testvéreink akkor nem csatlakoztak, de tavaly Temesváron az ő csatlakozásuk is megtörtént, így a Kárpát medencei reformátusság 90 esztendő után egységben-széttagoltság nélkül élhet, határok ellenére is!

Ma, a református egység napján, imádságainkban  azon dolgokért könyörgünk, és adunk hálát amelyekért Csíkban, Szabadkán, Losoncon vagy éppen Kórógyon imádkoznak! Hihetetlen nagy dolog ez testvéreim!

Tegnap részt vehettem Debrecenben a hálaadó istentiszteleten, ahol Bölcskei püspök úr a Dzsungel könyvét idézte: „Egy vérből vagyunk, te és én” És valóban, szeretett Testvéreim: mi magyar reformátusok duplán is összetartozunk: egy vérből származunk, hiszen vérségielg egy nemzet gyermekei vagyunk, és egy Lélek, az Isten Lelke az, amely összetart bennünket, a közös hit egységében.

De, a szervezetei egységesülést követnie kell a lelki összeolvadásunknak, ez pedig nem lehetséges másként, mint a gyülekezetek szintjén, az egyén szintjén, alulról építkezve megtalálva a közös hangot egymással, a közös nyelvet, amelyet bár beszélünk, hiszen magyar az anyanyelvünk, mégsem értünk oly sokszor a msáik szájából!

A felolvasott igeszakasz ismerős lehet azok számára, akik a Bibliaolvasó Kalauz vezetését követve olvassák a Bibliát, néhány napja olvashattuk ezeket a történéseket. Nagyon érdekes ez a történet, mert arra mutat rá, hogy már a korai keresztyén korban szükség volt a közös hitelvek lefektetésére, a közös misszió megfogalmazására, azaz szükség volt egységes fellépésre, amely egy dologból fakadhat: ha a Krisztus követők közt egység van! Hallgassuk így a régi Igét, hallgassuk, hogy mit üzen ma számunkra, a református egység napján!

A történet által a keresztyénség első zsinatára juthatunk el. Arra a zsinatra, amelyen Péter szokásának megfelelően tanít, ám e tanítás kivételesen nem a hitetleneknek szól, hanem a hívőknek, a gyülekezetek vezetőinek.

Velük kell megértetnie a keresztyénség lényegét, mert bár elkötelezett követői Jézusnak, még van hova fejlődniük! Ez a történet rámutat arra is számunkra, hogy a keresztyénség, ahogy divatos kifejezéssel ma mondják „élethosszig tartó tanulási folyamat”.

Az apostolok, a keresztyénség más mértékadó képviselőivel együtt összegyűltek Jeruzsálemben, azért, hogy egy nagyon fontos kérdésben állást foglaljanak. Mi volt ez a fontos kérdés?

Az, hogy mi legyen a pogányokból lett keresztyének sorsa. Kezdetben a helyzet egyszerű volt, hiszen Izrael területén belül folyt a misszió, és a megtérők többsége is zsidó volt. A pünkösdkor megtért és megkeresztelkedett 3000 ember is zsidó volt, hiszen az aratás ünnepére, mint zarándokünnepre gyűltek össze, és itt érintette meg a Lélek által Péter igehirdetése őket.

Azonban, az István diakónus  halála utáni üldözés spontán missziót indított el, és az evangélium terjedt, amelyet Pál apostol csak még erőteljesebbé tett missziói útjai által. Pál, már egyenesen a pogányok apostolának nevezte magát, és Kisázsia területén, valamint a Görög földön található gyülekezetek már túlnyomórészt pogányokból lettek keresztyénné.  Pál, és munkatársai hirdették az evangéliumot, és egyre több nem zsidó, hanem pogány tért meg, kapta a Szentlélek ajándékát, és csatlakozott a gyülekezetekhez.

Mi legyen az ő sorsuk? Mi legyen velük? Ők is lehetnek kiválasztottak? Isten nekik is kijelentette magát?

A kérdés nagyon fontos volt, hiszen, ha a zsidóságból való keresztyénség  ragaszkodik azon előjogaihoz, amelyet a zsidóság,  századokon át élvezett, ha ragaszkodik ahhoz, hogy ők Isten választott népe, és senki más, akkor a keresztyénség megmaradt volna egy szűk kör, még szűkebb része vallásának. Nem lett volna más, mint egy a sok zsidó szekta, vallási irányzat közül, mint a farizeusi, esszénusi, vagy sadduceusi irányzat, amelyek eltűntek a történelemben, vagy visszaolvadtak az egységes zsidóságba.  Ez a sors várt volna a keresztyénekre is.

Ha azonban a zsidó Krisztuskövetők képesek a nyitásra, akkor a keresztyénség előtt határtalanok a lehetőségek. Péter átlátta ezt, a Szentlélek által, és megtapasztalta személyesen is, látomásban is, (bizonyára emlékeztek  Kornélius történetére, amelyről néhány hete egy hétközi alkalmon szóltam:  ahol Péternek szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy amit Isten megtisztított, azt ő nem nevezheti tisztátalannak.) , hogy  Isten Jézust minden ember, és nemcsak a zsidók bűneiért áldozta fel. Jézus Krisztus mindannyiunk bűnéért halt meg. Péter tehát nem is hallgathat arról a felismerésről, amelyet átélt, és szólnia kell. E beszédének egy részlete a mai Ige, amelynek legfontosabb mondata az utolsó: "Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők."

Nagyon fontos mondat ez, amelyet a reformáció, református egyházunk újra felismert: Egyedül kegyelemből, Isten kegyelméből van üdvösségünk. Nem a születés, a származás jogán, ahogy sokan gondolják, nem a jog, nem a cselekedetek és nem az érdemeink alapján. Egyedül kegyelemből!

Mit jelent ez? Azt, hogy Istennek nincs szüksége a mi vallásos teljesítményeinkre, nincs szüksége arra, hogy jó családból származzunk, nincs szüksége érdemszerző jócselekedetekre. Nincs szüksége sem erőnkre, sem szépségünkre, sem tehetségünkre, sem semmiféle teljesítményünkre Mindez kevés, sőt elégtelen. Ha az ember ezekben reménykedik, akkor rosszul teszi ezt. Viszont csak a kegyelem által üdvözülhetünk, Isten ingyen kegyelme által.

Sok ember életének tragédiája, hogy képtelen annak felismerésére, hogy életének kuszaságából, rendezetlenségéből egyedül Isten kegyelme által van menekvés-szabadulás. Amikor készültem, eszembe jutott egy csodálatos spirituálé, amelynek szövege megkapóan ír erről: „A mélyből hozzád száll szavam, Krisztus kegyelmezz! A bajban lelkem társtalan, Krisztus kegyelmezz! „ Ez az ének számomra nagyon tisztán rámutat arra, hogyan szabadulhat meg az ember.

Olvastam egy nagyon érdekes dolgot, amelyet talán sokan tapasztaltunk is már:  Ha egy darázs beleesik egy pohárba, addig marad ott, ameddig meg nem hal, feltéve, ha nem veszik ki. Soha nem látja a pohár tetejét a menekülés eszközének, de ragaszkodik ahhoz, hogy valamilyen módon az aljánál találjon kijáratot. Ott keres utat, ahol nincs, míg végül teljesen el nem pusztítja önmagát.

Ilyenek vagyunk mi is olyan sokszor testvéreim: önsajnálatunk tengelye körül forgunk, másokba kapaszkodunk, lent keressük a kiutat, ott, ahol nincs menekvés. Felfelé kellene emelnünk tekintetünket, az élő Isten felé, mert Tőle van szabadulás, az Ő kegyelme által! Mert míg a sajnálat visszanéz, az aggodalom körülnéz,  addig a hit felfelé néz, és tudja, hogy Isten kegyelméből van szabadulás

Úgy érzem, hogy gyakran hajlamosak vagyunk arra is hogy elfelejtsük a kegyelem fontosságát. Gyakran megtörténik velünk, hogy beszélünk a kegyelemről, beszélünk erről, hisz komoly, évszázados református hittétel de elfelejtjük, és csak általánosságokig jutunk el, nem gondolunk bele abba, hogy mindez valóban mit is jelent.

Azt, hogy mi is csak ezáltal tartatunk, ezáltal maradunk meg.

Elfelejtjük, és így elmarad az Isten kegyelméért való hálaadás. Pedig a kegyelem az ember életében nem magától értetődő dolog. A kegyelem az kegyelem, nem kiérdemelt, nem megszolgált dolog, hanem Isten ajándéka. Ha megérdemelnénk, már nem kegyelem lenne, hanem törvényes jussunk. Akkor már járna, és az nem jelentene mást, mint hogy képesek vagyunk megváltani magunkat.

Ami talán még ennél is gyakrabban előfordul velünk, hogy egyes embereket megvetünk, lenézünk, átnézünk rajtuk. Pontosan úgy, ahogyan a zsidók tették a pogányokkal. Esetleg nem is tudatos a mi ilyen viselkedésünk, de akaratlanul is lenézünk egy koldust, egy alkoholistát, egy kábítószerest, egy elítélt bűnözőt, egy olyan embert aki nehéz helyzetbe a saját hibájából került, aki nyilvános és mindenki számára nyilvánvaló bűnöket követ el. Nem helyes ez a magatartás, hiszen semmivel nem vagyunk többek ezeknél a nyomorult embereknél. Mi is büntetést, halált és kárhozatot érdemlő bűnösök vagyunk, ahogy azt az úrvacsorai liturgiában nyilvánosan meg szoktuk vallani!

Ezen túlmenően pedig ilyenkor  elfelejtkezünk arról, hogy Isten Fia őértük is meghalt. Ők is Isten gyermekei. És én is az vagyok. Én is és Ő is csak a kegyelem által maradhat meg. Nincs más út, és nincs más lehetőség. Csak a kegyelem elfogadása, vagy a pusztulás.

A kegyelemmel visszaélünk akkor, amikor nem hisszük el, hogy Jézus azért az emberért, aki valamiért számomra kellemetlen, idegen, idegesítő, azért az emberért ugyanúgy meghalt. Semmivel sincs kevesebb érdeme mint nekem, még akkor sem, ha erről így is gondolkozunk gyakran. Fordítsuk meg Péter mondatát, hogy még jobban megüssön bennünket: Ellenben abban hiszek, hogy ők is az Úr kegyelme által üdvözülnek. Éppen úgy, mint mi.

Szeretett testvéreim!

Múlt vasárnap pünkösd ünnepén megterítettük az Úrnak asztalát, jövő vasárnap, június első vasárnapján ismét meg fogjuk teríteni, hangzott és hangzik felénk a hívogatás, hogy éljünk a szentséggel, mint a kegyelem lehetőségével. Éljünk azzal a sákramentummal, amely mindennél plasztikusabban megmutatja számunkra, hogy egyedül Isten kegyelméből üdvözülünk! Ilyen lélekkel járuljunk egy hét múlva ismét a bűnbocsánat asztalához, Isten kegyelmének asztalához, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez az asztal nem csak Istennel, de embertársainkkal való közösségünk asztala is! Azoké, akik éppen úgy Isten kegyelme által tartatnak meg, miként mi is!

A református egység egyetlen alapon nyugodhat tehát, erre építkezve megvalósulhat és tartós lehet egységünk: "Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők."

Ámen

Juhász András