2013.

Kedves Testvéreim, Kedves Gyerekek!

Bizonyára jól ismert igeszakaszt olvastam fel a Testvérek számára Máté evangéliumából: a keresztség sákramentumának szereztetési igéjét. Jézusnak ez a mondása minden alkalommal elhangzik, amikor keresztelünk és a jelen levők is bizonyára jól emlékeznek, amikor gyermeküket megkereszteltük itt a templomban. Azokat a gyermekeket, akik talán itt ülnek az első padokban, várva, mikor kerül rájuk a sor, vagy a nagyobb, már felnőtt gyermekeket, akik éppen távol vannak, de a szív szeretetében mindig közel.

Az ember alapvetően sokszor megkérdezi az élete folyamán bizonyos dolgokkal kapcsolatban, hogy miért? Amíg kicsiny és értelmében nyiladozó a gyermek, szinte mindenre felteszi ezt a kérdést, miért van így, miért így működik, miért nem máshogy…? Később, ifjúként, majd felnőttként feltesszük a kérdést: miért nem tudom megtanulni, miért nem sikerült, miért hagyott el, miért nem bírom elviselni, miért nem érti meg? Napjainkban is feltesszük a kérdést: miért a korábbi nyári hideg, miért a jégverés, miért a földrengés, miért a szélvész és miért ez a hatalmas árvíz?

Most tegyük fel a kérdést igénkkel kapcsolatosan, hogy miért keresztelünk? Miért kereszteljük meg a gyermekeket és a felnőtteket is, akik szeretnének keresztyének, Krisztushoz tartozók lenni, illetve tartozni a református anyaszentegyházhoz? Azért, mert Jézus ezt kérte, erre küldte el a tanítványokat, akiknek a példáját kötelességünk követni. Ezt parancsolta meg az Úr, mielőtt felment az Atyához a mennyei dicsőségbe. Jézus parancsa kötelez bennünket az úrvacsoravétellel kapcsolatban is, hiszen ott így olvassuk az igét: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

Jézus nem véletlenül kérte azt, hogy kereszteljük meg azokat, akik Hozzá tartoznak. A kérésében, parancsban, elhangzik egy nagyon fontos rész: „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”. Amit az Úr a tanítványoknak tanított, azt tovább kellett adni, el kellett mondani a következő keresztyén generációknak, így épülhetett az ősegyház és a mai napig így épül egyházunk, épülnek gyülekezeteink. Nehéz dolguk volt a tanítványoknak, hiszen Jézus mindent egyszer mondott el. Nem futott utána egy írnok, aki mindent lejegyzetelt, ezért mindenki nagyon figyelt a szavaira, hogy helyesen jegyezze meg az értékes tanításokat, ezek feljegyzéséből keletkeztek az evangéliumok, melyeket mi már saját nyelvünkön olvashatunk. Tanítani kellett, és nem csak a gyermekeket. Mert Jézus ezt kérte: „tanítván őket”. Itt egy olyan kifejezést találunk, amely szó szerint ezt jelenti: tanítvánnyá tenni. Ez jóval többet jelent a tanításnál, hiszen nem elég átadni az ismeretanyagot, a szavakat, hanem azt úgy kellett tenniük, hogy az életük példáját is szívesen kövessék az emberek, a tanítás hallgatói, tehát, ők is tanítvánnyá váljanak, ne csak hallgatók legyenek. Nagy különbség tanítványnak lenni és hallgatónak lenni. Sokkal nagyobb így a feladata a tanítóknak, a jézusi tanítás továbbadóinak. Nem csak elmondani kell néhányszor, hanem megélni, mutatni, mintegy a hallgatóság elé szeretni Jézus szavait és tetteit. Gondolom, most szülők és keresztszülők, nagyszülők békében hátradőlnek a padban, azt gondolván, hogy ez a lelkészek, hitoktatók, óvodai nevelők feladata, valamint a pedagógusoké. Nem, ez nem így van, hiszen a tanulás elsődleges színtere a családi otthon. A családi környezetben is legalább annyira fontos, hogy hiteles keresztyén életet lássanak a hallgatók, hogy tanítványok lehessenek, mert valaminek mindenki tanítványává válik, és egyáltalán nem mindegy, hogy mit követ. A keresztelés momentumában fogadalmat tesznek erre a szülők és keresztszülők: Ígérem és fogadom, hogy mostantól fogva úgy nevelem és neveltetem a gyermeket, hogy ha felnő, akkor majd ő maga önként tegyen vallást a Szentháromság Istenbe vetett hitéről a gyülekezet előtt. Az a hab a tortán, hogy ezek a gyermekek eljártak hittan órára, istentiszteletre, de az alap az otthoni színtér.

A fontos és sokszor nem könnyű feladathoz hozzá kapcsolódik egy csodálatos ígéret Jézustól: „Íme én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”. És ez elég, keresztyén testvéreim! Veletek van gyermeketek, unokátok nevelésében, veletek van, hogy adjon erőt, bölcsességet, türelmet, időt, minden szükségeset. Ha ebben hittel megkapaszkodik a család, akkor ezt a hitet követő kis tanítványokat fog tudni nevelni. És sokkal nagyobb az ereje a keresztyén embernek, a Krisztust követő tanítványoknak, akik nem csak hallgatók, mert aki tudja, hogy vele van az Úr, az tudja Istenre bízni a miért kérdéseket, melyeket az igehirdetés elején feltettem. Mert máshogy gondolkodik életről, jelenről, jövendőről, természeti csapásról az, aki tudja, hogy vele van az Úr minden helyzetben, mint az, aki mindenkit vádol, még Istent is, Aki hagyja ezeket megtörténni. Mi a bizonyítékom erre? Például annak az asszonynak a nyilatkozata, akinek a szavait a televízióban hallhattuk. Ő az elmúlt hetekben költözött Győrújfaluba, egy idős-otthonba, még nem is pakolta ki minden holmiját, de máris magasan kellett helyet keresni mindennek, hogy ha jön az áradás, a legkevesebb kár érje. Elmondta ez az asszony, hogy nagyon félti a dolgait, de bízik abban, hogy a Jó Isten megóvja a nagyobb gondtól, és ha levonul az ár, majd mindent helyére tehet. Nem pánikolt, hanem várt, és úgy hiszem, most is imádkozva várakozik.

Hittel máshogy hordozunk bajt, nehézséget, hittel tudunk hitelesen tanítani, tanítvánnyá tenni Jézus Krisztus megbízásából, hogy a következő generáció is hittel tudja hordozni mindazt, ami életében megtörténik és elkerülhetetlen. Hát ezért keresztelünk, ezért tanítunk. Ámen.

Matosné Bokor Anikó