2013.

Pál hajótörésének leírása – az Újszövetség szinte legrészletesebben kidolgozott története, a szemtanú Lukács tollából maradt ránk. Lukács, többes szám első személyben írja le a történéseket, mint Pál útitársa, hűséges kísérője. Tegnap, ma és holnap olvassuk e történetet, minden csodálatos részletében elmerülve, Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve.

Pál, a császárhoz fellebbezett. Joga volt ehhez, mint római polgárnak, és a birodalom fővárosa: Róma felé igyekszik a hajón. A hajón 257 foglyot szállítanak, az őrzésükre rendelt katonákkal együtt. Rajtuk kívül még a hajó személyzete, a kapitány és a hajósok vannak a hajón.

Pál intése ellenére a hajósok elindulnak. Elindulnak, noha a vállalkozás kimenetele bizonytalan. Elindulnak, és egy óriási viharba kerülnek.

Két éve, amikor ezen Igéről szolgáltam, Isten Lelkének vezetését követve több dologra mutathattam rá:

Először is arra, hogy elindulnak, e hosszú hajóútra, de nem Isten akarata szerint, hanem azzal szemben. Elindulnak, mert úgy látszik, hogy megéri, hogy a hajózás anyagi nyereséggel kecsegtet, míg várni, veszteséget jelent. A történetből kiderül, hogy az elindulás a teljes anyagi veszteséget hozta el, és csak a puszta életüket tudták megmenteni a hajósok.

Hány ember életének a tragédiája ez! Hányszor járunk mi is ebben a cipőben! Elkezdünk valamit, belefogunk valamibe, de nem kérdezzük Isten akaratát! És, ez még a jobbik eset, mert sokakkal az is előfordul, hogy kifejezetten az isteni akarattal szemben „szállnak hajóra”. Az ilyen utazásoknak a vége, hajótörés.

Ha Istennel szemben hajózunk, hajótörést fogunk szenvedni. Sok ember ilyenkor még tovább megy: Istent vádolja. Ilyenkor hangzanak el olyan kérdések: miért történt mindez? Miért kell szenvednem? Miért a vihar az életben?

Ha az anyagi világ értékeit többre tartjuk, és csak azzal számolunk, nem számítjuk be Istent a tervezéskor, akkor könnyen zátonyra futunk, és sok veszteséget szenvedünk!

Másodsorban,  olvasva a hajótörés történetét, kiderül, hogy Isten ennek ellenére nem mond le az engedetlen hajósokról sem.

Pálért, rá tekintve megtartja életüket! Elvész a vagyon, elvész a hajó, a pénz, az emberi magabiztosság, de az élet megmarad! Azaz, Isten nem engedi el ezeket az embereket a viharban sem. Megérdemelnék a pusztulást, hisz ellene lázadtak, mégis megmaradnak. Megmarad az élet, és lehetőségük lesz új kezdésre, átgondolva azt, hogy mi értékes a számukra igazán.

Elmondtam azt is, hogy a tengeren hányódók olyan gyötrő helyzetbe jutnak, hogy egyetlen kívánságuk marad, az elemekkel való küzdelemben: bárcsak nappal lenne. Már nem a megmenekedés mozgatja őket, már nem csodát várnak, csak enyhülést a kínban.

Mert, ide is eljuthat az ember élete során, hogy nem marad más kívánság, bárcsak nappal lenne.

Kórházban fekvő drága testvérek mondták el, egy-egy nehéz szenvedésekkel teli éjszaka után, hogy annyira nem vártak mást, mint, hogy legalább nappal legyen, amikor ember áll mellettük, és az éj gyötrő árnyai kisebbednek. Vagy, szerintem mindannyian jártunk már úgy, hogy egy magányosan átvirrasztott éjjel, hánykolódva ágyunkban, telve gyötrő gondolatokkal már csak a nap első sugarait vágytuk.

És, így van ez, átvitt értelemben is: várjuk életünk sötét periódusai után a nappalt, a fényt, amely a megmenekedést hozhatja el nekünk.

Ma, a  történetnek egyetlen pontjára szeretnék rámutatni, mégpedig arra a részletre, hogy a  hajósok, a megpróbáltatás éjszakáján menekülni akartak. Azt olvastuk, hogy a mentőcsónakot titokban vízre akarták helyezni, és nem törődtek tovább a rájuk bízott életekkel. Pál azonban megakadályozza őket. Világosan a katonák értésére adta, hogy csak együtt van menekvés, külön-külön nincs. A katonák pedig a csónak köteleit elvágták, és a hullámokba lökték a mentőcsónakot.

Talán ez az élethelyzet is ismerős: valami hatására menekülni szerettünk volna, letenni a keresztet, nem vállalni tovább a szenvedést, vagy bármit, ami kényelmetlenné lett számunkra, és azt gondoltad, hogy elmegyek ebből a hajóból, leeresztem a magam kicsiny ladikját, és nem törődök mással, csak magammal.

Sokszor megkísérti a sátán az embert, hogy hagyja el a hajót, pedig nekünk a hajón a helyünk!

Talán többen tudják a testvérek közül, hogy a hajó, a bárka a keresztyénség egyik legősibb, egyházra használt szimbóluma. nagyon jól tesszük hát, ha a történetnek ezen pontját nem egyszerűen a hajón maradásra értjük, hanem, az egyházban maradásra is.

Hányan hagyják el az egyház hajóját, amikor gondot-bajt éreznek?

Hányan hagyják el az egyház hajóját, mert, hogy a népszerű kifejezéssel éljek, „nem menő” egyháztagnak, gyülekezethez tartozónak lenni?

Hányan hagyják el a hajót, mert más hajó vonzónak, szebbnek, kényelmesebbnek tűnik?

Néhány évvel ezelőtt lerajzoltuk együtt az ifjúsági tagokkal az egyházat, mint hajót. Vitorlásnak ábrázoltuk, amelynek vitorlázatát eléggé megtépték a szelek, néhány helyen a korlát is hiányzott, sérült volt, de a hajó a vízen volt, úszott, és közben fuldoklókat mentett ki a vízből!

Ott a helyünk, ahová Isten állított minket: abban a közösségben, abban az egyházban. Higgyük el, hogy szép és bátor tett együtt maradni a hajóban. Akkor is, ha öröm van, akkor is ha gond, akkor is ha éjszaka van.

Kedves Konfirmandus Testvérek! Néhány perccel ezelőtt azt fogadtátok meg Isten és a gyülekezet színe előtt, hogy ennek a hajónak nem csak utasai, de egyben szorgalmas matrózai is lesztek. Arra is fogadalmat tettetek, hogy nem hagyjátok el ezt a hajót, semmilyen okból. Isten adjon erőt ahhoz, hogy sok örömet találjatok a közös utazásban, és soha semmilyen okból ne hagyjátok el az egyházat, a gyülekezetet, mert együtt van utunk, együtt van feladatunk, együtt van küldetésünk, és felejtsétek el örökre az egyéni érdekeket kereső önzést!

A történet úgy folytatódik, hogy katonák elvágják a mentőcsónak köteleit. Milyen jó, amikor az Úristen elvágja önzésünk köteleit! Milyen jó, amikor ott tart a hajón bennünket, ahol helyünk, feladatunk van! Adjunk ezért hálát neki! Ámen

Juhász András