2013.

Szeretett Testvéreim!

Amikor két héttel ezelőtt, a gyermekek konfirmációi fogadalomtétele után Nagytiszteletű Úr hirdette az Igét, akkor elhangzott egy ilyen mondat: „Egy hajóban utazunk.” Ez a hajó az egyház, amelynek Krisztus a kormányosa. Ma is szeretném ezt a gondolatot elmélyíteni, elsősorban a szívekben, kiegészítve azzal, hogy egy hajóban utazunk mindnyájan, hiszen mindannyiunkat érnek kisebb-nagyobb viharok.

Hogyan vonatkozhat ez ránk, mindannyiunkra, amikor annyira különbözőek vagyunk? Mindnyájan máshonnan érkeztünk; más érzések kavarognak bennünk; mások az elvárásaink és mások az igényeink.

Mai történetünkből kiderül, hogy a tanítványok is egy hajóban utaztak, mégpedig Jézussal. Mégsem egy nyugodt, békességet sugárzó történet ez, hiszen olvasunk itt nagy viharról; nagy veszélyről; nagy félelemről; nagy hitetlenségről; nagy Megmentőről; nagy csodálkozásról! Azt látjuk, hogy viharba kerülnek a tanítványok és ezt a vihart Jézus csillapítja le.

Keresztelések alkalmával mindig megemlékezünk Jézus szavairól, amikor azt mondja: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön…” (Mt 28, 18). Valóban Neki adatott minden hatalom, hiszen csak Ő képes a természeti erők fölött is uralkodni!

Tudjuk jól, hogy Jézus tanítványai között volt több halász is. Mivel többször tartózkodtak hajóban, nyilván nem érte őket váratlanul egy újabb vihar. Most sem történt ez másképp, utazásukat egy hirtelen támadt nagy forgószél akadályozta. A hajót elborították a hullámok, ami kezdett megtelni. A tanítványok megijedtek; Jézus pedig nyugodtan aludt. Különös…

Szeretném felhívni a Testvérek figyelmét arra, hogy a történetben két vihar található. Az egyik a külső vihar, a másik a belső. A külső vihar egy jól ismert jelenség. Feltámad a szél, imbolyog a hajó, csapkodnak a hullámok, és az egyensúly felborul. Itt sem volt másképp: a hajó csaknem megtelt vízzel. Amíg a vihar csak kívül tombolt, elviselhető volt, de amikor már a hajóban is víz volt, a tanítványok megijedtek.

Mi sem szeretjük, ha felborul életünk egyensúlya. Ha feltámadnak az indulatok; ha csapkodnak a gondok hullámai; ha imbolyog életünk azon része, amelyik addig biztosnak tűnt és egyre csak telik tűrőképességünk határa, míg egyszercsak teljesen ellep minket. És akkor süllyedni kezdünk… Hát, ez a belső vihar.

Valami hasonló bizonytalanságot és kilátástalanságot élhettek át a tanítványok is. De van ezzel egy kis probléma: Jézus valóságosan ott volt velük ebben a hajóban! Akkor vajon hogyan érezhettek bizonytalanságot, kilátástalanságot, félelmet és legfőképpen hogyan kérhették számon a Mestert?

Amikor már tombolt szívükben a rettegés és felerősödött bennük a gondolat, hogy esetleg elveszhetnek, megszólítják Jézust: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8, 25). Milyen nagy a kontraszt a nagypénteki történet és e történet között! Ebben a történetben úgy könyörögnek az életükért ezek a tanítványok, mintha életük utolsó perceit töltenék, és az életért kiáltanának. A nagypénteki történetben, pedig mennyire erőteljesek azok az elutasítások, melyekkel Jézusnak szembesülnie kell! Senki nem kéri Tőle, hogy mentse meg az emberiséget…ember biztos nem, és Ő mégis képes elszenvedni azokat a megaláztatásokat, melyek összetörik és megsebzik Őt…

Mennyire látszik, hogy a tanítványok bár Mesternek szólítják, még mindig nem értik, hogy egy hajóban utaznak a Szabadító Istennel!

A Károli-féle fordítás így fogalmazza meg ugyanazt, a Márk írása szerint: „Mester, nem törődöl velünk, hogy elveszünk?” (Károli f. - Mk 4, 38).

Hát, tényleg nem értik, hogy kicsoda ez a Mester! Mesternek hívják, mégsem gondolják komolyan és érzik át, hogy Ő az, Akinek adatott minden hatalom; Aki Tanítójukként, Mesterként próbálja tanítgatni őket a hit harcaira! Megdöbbentő! Mintha mi sóhajtanánk fel Hozzá: ’Jézus, hát nem törődsz velem? Betegség, gyász gyötör; nincs biztos anyagi forrásom; nem szeret senki; kevés vagyok; mindig kudarcot vallok…Jézus, hát nem törődsz velem???’

Mennyire szélsőséges ez, kedves Testvérek! Szinte minden nap feltesszük ezt a kérdést, direkt vagy indirekt módon és számon kérjük Őt életünk válsága miatt, és mindeközben elfelejtjük, hogy Ő már egyszer rendbe hozta az életünket! Ő már egyszer megalázta magát ÉRTÜNK! Ő már egyszer elszenvedett korbácsütéseket, szegeket ÉRTÜNK! Ő már egyszer meghalt ÉRTÜNK! Ő már akkor látta a mi belső viharainkat és lyukas kis csónak-életünket, mikor mi még a külső vihart, a szeleket és az óriási hullámokat sem vettük észre! Ő már akkor cselekedett ÉRTÜNK, mikor mi még meg sem születtünk! Ő már akkor eltörölte bűneinket, félelmeinket, aggodalmainkat drága vérével, amikor mi még csak észre sem vettük, hogy rossz irányba halad életünk alakulása!

„Mester, nem törődöl velünk, hogy elveszünk?” Dehogynem törődik! Csak mi nem foglalkozunk azzal, hogy életünk ne legyen tele olyan rossz döntésekkel és hibás lépésekkel, melyek által elveszhetünk… 

Történetünkben tehát a tanítványok nyugtalanok és idegesek; Jézus ezzel szemben nyugodt és békességgel teli. A tanítványok számonkérésére Jézus csak egy kérdést tesz fel nekik: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” (Mt 8, 26). Csak ezután csendesíti le a tengert. Micsoda bölcsesség! Jézus először a hitüket dorgálja meg, csak azután a tengert. Először lecsendesíti a szíveket, és csak azt követően a tengert.

Szeretett Testvéreim! Jézussal egy hajóban utazni nem jelent okvetlenül sima, nyugodt utazást. Ő soha nem ígérte nekünk, hogy a szenvedések és a bajok viharai majd kikerülnek minket! Azonban felkészítette tanítványait, és így minket is, hogy „nagy háborgás” is támadhat életünkben és a „hullámok elboríthatnak” minket, mégis Ő velünk lesz minden napon a világ végezetéig!

Az a baj, szeretett Testvéreim, hogy sokszor csak addig látunk, hogy háborog a tenger; csapnak a gondok hullámai és elfelejtjük, hogy ezekben a viharokban egyrészt NEM VAGYUNK EGYEDÜL; másrészt A VIHAR EGY PILLANATTAL SEM TOMBOLHAT TOVÁBB, MÍG AMEDDIG Ő ENGEDI!

Ő képes ma is lecsendesíteni szívünket és lecsendesíteni körülményeinket. Sőt! Addig, amíg meg nem szólítjuk Őt kísértéseinkkel, problémáinkkal, kudarcainkkal, testi-lelki fájdalmainkkal, addig békésen alszik a viharban! Ahhoz, hogy rendet tudjon tenni az életünkben, előbb meg kell Őt szólítanunk. Engednünk kell, hogy életünk hajóját Ő kormányozza!

Amikor már a tanítványok szinte passzív jelenlevőkként figyelik az eseményeket, igencsak elcsodálkoznak: „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mt 8, 27). Arról kérdezik ezt, akit az előbb még Mesternek hívtak… Arról kérdezik, aki pár nappal ezelőtt még betegeket gyógyított és csodákat tett a szemük láttára…

Szeretett Testvéreim, azt kérdeztem bizonyságtételem elején, hogy hogyan vonatkozhat mindnyájunkra az, hogy „Egy hajóban utazunk. Egy olyan hajóban, amelynek Krisztus a kormányosa.”, amikor annyira különbözőek vagyunk?!

Nos, nem az a lényeg, hogy hasonlít-e a személyiségünk; az életünk; a gondjaink; érzelmeink vagy sem! A lényeg az, hogy mindnyájunknak kicsi csónak-élete van, melyet gyakran érnek viharok. Jézus Krisztus, pedig azért jött, hogy megtartsa ezeket az életeket. Éppen ezért ne számon kérjük Őt, hogy vajon törődik-e velünk, hanem véssük jól az eszünkbe és a szívünkbe, hogy Ő meghalt és feltámadt ÉRTÜNK! Ez legyen a bíztatás, hogy nehézségeinkkel bizony nem vagyunk egyedül, hiszen mindnyájan egy olyan hajóban evezhetünk, amelynek Krisztus a kormányosa! Ámen.

Lovász Adrienn