2013.

Folytatjuk tovább a szíriai Naámán történetét. Ezen az alkalmon a próféta, Elizeus szemszögéből vizsgáljuk meg a történetet, és keressük azt, hogy mire akar Isten, az Ő Lelke által elvezetni bennünket. Elizeus a történetben 4 alkalommal jelenik meg, ebből az első két megjelenését szeretném elemezni, közelebb hozni, és ez által egy kicsit jobban megismertetni őt veletek. 

1. Elizeus, Illés próféta utódja, Izrael történetének egyik legnagyobb prófétai alakja, akiben az Illésben munkálkodó Lélek hétszerese volt. Elizeus próféta egy olyan korszakban munkálkodott, amelyben általános hitehagyás fenyegette Izraelt, amely alatt most az Északi országrészt értem. Akháb király uralkodása soha nem látott mélységekbe taszította vallási téren az országot. Felesége Jezabel ugyanis idegenkedett Izrael – számára ridegnek tűnő hitvilágától, és mindent megtett azért, hogy saját népének isteneit népszerűsítse az országban. Az Ő uralmuk ellen harcolt Illés, és utóda Elizeus. Rengeteg csodát tett, amelyek segítségével a népet Istenhez próbálta vezetni. E csodák közül ma egyre szeretném ráirányítani a tekinteteket, újra, immár negyedik alkalommal.

A próféta a történetben először Izrael királyának üzen. Szavai alapján egy bátor ember lelki arca kerül elénk, aki nem fél az uralkodótól. Hasonló módon beszél a királlyal, mint Illés, vagy akár Gád próféta.

Bátran, a világi hatalmat figyelmeztetve arra, hogy függ Istentől, és egyben oldva a király feszültségét, amely félelméből következett. Elizeusnak a királyhoz fűződő kapcsolatából és más próféta-király kapcsolatokból megtudhatjuk azt, hogy milyennek kellene hogy legyen az egyháznak a viszonyulása a világi felsőbbséghez. Következetes módon rá kellene mutatnunk arra, hogy van próféta, azaz van hiteles Krisztust követő mag az egyházban. Meg kellene szólalnia az egyháznak, de nem politikai, sokkal inkább társadalmi kérdésekben.

Meg kell szólalnia az egyháznak, de elsőképp az egyházi élet másságának kell megszólalnia! Annak, hogy pozitív értelemben vagyunk mások, mint a világ fiai!

Elsőként életünknek kell beszélnie, aztán kérdezni fogják véleményünket is!

2. Másodszor akkor jelenik meg a történetben, amikor a hadvezér eljut a próféta házához.

Naámán eljut a házhoz, de csalódnia kell. A próféta még arra sem méltatja, hogy kijöjjön a házból. Csak utasítja őt, szolgája által: „Menj el, és hétszer fürödj meg a Jordánban, és megtisztulsz!”

Mi lehetett a próféta tettének mozgatórugója? Sokan sokféle választ próbáltak adni már erre a kérdésre.

Vannak akik azt mondják, hogy zsidóként nem kívánt egy pogánnyal érintkezni. Ezt azonban cáfolja az a tény, hogy a gyógyulás után a próféta fogadta a hadvezért, ekkor jelenik meg a történetben harmadszor.

Vannak, akik félelemmel vádolják a prófétát: félt egy leprással érintkezni. Azt hiszem, hogy ezt is cáfolnunk kell, hiszen, ha Isten lelkének olyan mértéke adatott neki, hogy egy leprás meggyógyult általa, vagy éppen csodákat tett az éhínség alatt, és Nem félt a királyi hatalomtól, akkor nem volt oka a félelemre.

Akkor miért nem ment ki a házból?

Talán valamiféle próbának szánta az üzenetet? Mire képes még ez az ember? Valószínű, hogy ez is benne lehet a próféta üzenetében. Akar-e vajon az Isten sokszor logikátlannak látszó útjára lépni, gyógyulása érdekében? A hit próbája is lehetett üzenete.

Vajon képes-e engedelmeskedni ez a hatalomhoz, parancsoláshoz szokott ember?

Vajon képes-e arra, hogy megalázza magát Isten előtt, és elismerje, hogy hadvezérként is csak szolga?

 Mindezen túlmenően, úgy gondolom, hogy azért nem ment ki a házból, mert ezzel is alázatosságát mutatta meg Alázatos volt, hogy a hadvezérben tudatosuljon, hogy a gyógyulás nem tőle származik, hanem az Úrtól. Ő csak eszköz.

Eszköz, aki által cselekszik az Úr, aki az ő gyógyulása felől így rendelkezett, ennyire érthetetlen, és felfoghatatlan módon. Eszköz, szolga, nem Ő adja a gyógyulást, hanem Isten. Látványosan nem vesz részt a gyógyításban, hogy még inkább kihangsúlyozza a pogány ember előtt engedelmes eszköz voltát. Tulajdonképp viselkedésével azt fejezi ki, hogy nem őt illeti a köszönet, hanem Istent, és a gyógyulásért egyedül istené a dicsőség! Hatalmas alázat kell ehhez! Hány olyan „gyógyító” mozog ebben a világban, aki a gyógyítást magának tulajdonítja? (Őrbottyán) Hányan sütkéreznek emberektől jövő dicsfényben, mégpedig jogtalanul? Hányan nem képesek arra, hogy valóban Istennek adják a dicsőséget?

Reformátusként újra és újra tudatosuljon bennünk, hogy a reformáció egyik fő elve ez volt: Egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! Nem embereké, nem halandóké, nem a miénk, hanem az Örök Istené! Ehhez a rég elfeledett bibliai igazsághoz tértek vissza hitvalló eleink, és ehhez kellene nekünk is életünk minden napján újra és újra visszatérnünk. Isten ugyanis másnak a dicsőségét nem adja. Ha elismerjük, ha nem, Övé a dicsőség.

Hogy imádkozzuk? Tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség! Komolyan gondoljuk, amikor ezt kimondjuk?

Egyáltalán így gondoljuk? És, ha így gondoljuk, meg tudjuk ezt élni, a hétköznapokban? Legyen imádságunkká: Tiéd Uram a dicsőség, a miénk pedig orcánknak pirulása! Ámen

Juhász András