2013.
A mai alkalommal a történet egy látszólag teljesen jelentéktelen szereplőjével ismerkedhetünk meg, aki azonban annyira fontos szereplő, hogy nélküle a történések el sem indulnának. Ma, a kis rabszolga leánykáról szeretnék szólni köztetek, arról a leánykáról, akiről mindössze egy bibliai könyv, egyetlen részének, egyetlen verse beszél. Mert, gondoljuk végig, ki is ez a kisleány, a hatalmas próféta, a hadvezér az arám vagy a zsidó király mellett? Látszólag senki…
A kisleány rabszolgaként került Naámán feleségéhez. Bevett gyakorlat volt a korszakban, hogy a portyázó csapatok rátörtek a határmenti településekre, és az onnan elrabolt embereket, sok esetben gyermekeket is eladták vagy elajándékozták rabszolgának.
Ennyit tudunk róla, és azt, hogy ura betegségét meghallva elmond valamit, ami elevenen élhet benne. Beszél úrnőjének Elizeusról, mint az élő Isten prófétájáról.
1. A kislány, akinek nevét sem tudjuk, tud Elizeusról. Vajon mit jelent ez? Honnan tudhatott a prófétáról? Feltételezhetjük, hogy hallott róla. Olyan közegben mozgott, ahol beszéltek Isten emberéről. Otthon beszélhettek, az ő jelenlétében Elizeusról, mint Isten emberéről. És, hogy mindez pozitív módon történt, annak tanúja az, hogy a kisleány csodatévő emberként tekint rá. Piciny hitének csíráit találjuk meg e ponton. Így taníthatták, nevelhették, hogy fontos volt számára a hit.
Ez a történet is bizonyítja a vallásos nevelés, a hitbeli nevelés fontosságát. Fontos, hogy gyermekeink, a ti születendő gyermekeitek is így nőjenek fel! Fontos, hogy a családban már megkapják a döntő impulzusokat. Hogy érhetjük ezt el? Ha nem csak beszélünk nekik Istenről, nem csak imádkozni tanítjuk őket, összekulcsolva kis kezüket, nem csak bibliai történeteket mesélünk nekik, hanem előttük, velük éljük meg hitünket.
Ha életünk és a vallott szavaink ugyanazt mutatják.
Ha nyitottak vagyunk kérdéseikre, érdeklődésüket pedig szeretettel fogadjuk, nem teherként éljük meg.
Minden keresztelőnél fogadalmat tesznek a megkeresztelt gyermek keresztszülei, és szülei, hogy úgy nevelik és neveltetik a gyermeket, hogy majd önként tegyen vallást hitéről. Nem véletlen, hogy ezt kérjük!
Neveljük - azaz mi a család, úgy vesszük körül szeretetünkkel, és neveltetjük - azaz olyan közösségekbe visszük ahol tanulhatja ezt.
Ezért jöttek létre a reformáció századában az egyházi iskolák, amelyeket úgy neveztek: az egyház veteményeskertjei! Ezért tartották hihetetlenül fontosnak hitvalló eleink a református kollégiumokat, amelyek amellett, hogy a tudomány és művelődés fellegvárai voltak, a keresztyén nevelés csodálatos kis műhelyeiként is működtek!
A gyermekek szíve ugyanis hihetetlenül nyitott, így Isten felé is nyitott. Nyitott szívük jó föld Isten megvetése számára!
Nem az a célja a keresztyén hitben való nevelésnek, hogy megismertessük vele a keresztyén dogmatikát, etikát, egyháztörténetet, de az mindenképp fontos cél, hogy nehéz élethelyzetekbe kerülve vissza tudjon emlékezni arra, amit kapott, előjöjjön a tanult, a kapott lelki érték.
A kislány egy váratlan élethelyzetben előjön azzal, amiben nevelkedett, ami otthoni családjának alapját jelentette. A megtanult elméletet kiválóan alkalmazza!
Szeptembertől bevezetik minden általános és középiskolában a kötelező erkölcstan-oktatást, vagy az ezt kiváltó keresztyén hitoktatást.
Lehet vitatkozni azon, hogy vajon mennyire felkészült az egyház ennek bevezetésére, lehet vitatkozni azon, hogy a kormányzati cél, a fentről való elhatározás mennyire hatékony, és a magyar társadalom mennyire érett arra, hogy meglássa ennek a döntésnek jelentőségét.
Sokan ezt is teszik, és elmennek a lényeg mellett: Isten megismerésének lehetősége ez a kisgyermekek számára! Olyan családokban is, ahol a gyermek nem ebben nevelkedik, olyan gyermekek számára is, akik nincsenek megkeresztelve, olyan gyermekek számára, aki talán soha nem hallottak Istenről!
Szeretett testvéreim! Nem sokat tehetünk egyen-egyenként azért, hogy az iskolai hitoktatás jól működjön, és mégis nagyon sokat tehetünk! Mindenek előtt és mindenek felett imádkozunk azért, hogy Isten áldja meg e kezdeményezést, és ha Ő áldását adja szolgálatunkra, akkor az gyümölcsöző lesz! Másrészt, beíratjuk rá gyermekeinket, unokáinkat, beszélünk róla baráti körben, ismerőseinknek, hívjuk gyermekeiket, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel, elmagyarázva nekik, hogy mennyivel több a keresztyén hitben való nevelés a világi etikánál! Ha ezt fel tudjuk vállalni, biztos vagyok abban, hogy Isten mellénk áll, és megáldja, megsokasítja erőfeszítéseinket!
2. Csodálatos ezt olvasni, hogy e kisleány nem tartja meg magának a hitéből fakadó tudást, hanem megosztja a környezetével.
Megvallom, hogy döbbenetes volt előttem az ő viselkedése. Ahelyett, hogy átkozódna, saját sorsán keseregne, a döntő időpontban megszólal. Pedig akár örülhetne is a rettegett ellenfél vezérének szerencsétlenségén, vagy akár elhallgathatná azt, amit tud Elizeusról.
A kislány ezzel szemben teljesen őszintén megvallja, hogy gazdája gyógyulását egyedül Elizeustól, a samáriai prófétától várhatja.
Nem bosszúálló, hanem segít, még ellenségén is. Krisztus előtt egy évezreddel a krisztusi szeretet éli meg. Azt a szeretetet, amiről a hegyi beszédben így olvashatunk : "Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? (Máté 5:43-47.).
Viselkedése tanít bennünket! Képzeljük el: ez a kislány az őt elrabló, szüleitől, szülőföldjétől elszakító halálos ellenség vezérével így képes cselekedni! Mi vajon hogy viselkedünk az ellenünk ennél lényegesen kevesebbet vétőkkel? Hogy fordulunk azok felé, akik ellenünk vétkeznek, szólnak?
3. A kislány szavára Naámán elindul, és elindulásának a gyümölcse a gyógyulása lesz!
A kislány élete tehát ajándékot, áldást hordozott a környezete számára.
Számomra élete, viselkedése komoly párhuzamot mutat József életével, amikor József rabszolgaként kerül Egyiptomba, és gazdájáról azt olvashatjuk: megáldotta az Úr az egyiptomi ember házát, Józsefért! A kislány és József élete is áldást hordozó élet volt! Istenre mutatva éltek, és a környezetük „gyógyult” ez által.
Néhány évvel ezelőtt temettem valakit, aki nem tartozott a gyülekezethez, hanem „csak halálában lett” reformátussá. Ez az ember párttitkárként és munkásőrként dolgozott a rendszerváltozás előtt. Hatalmas volt a gondom, hogy mit is mondhatnék az Ő sírja mellett, különösen az után, hogy családjával való beszélgetés után kiderült, hogy az első és utolsó találkozása az egyházzal keresztelésekor történt. Nyilvánvalóan nem beszélhettem alapvető keresztyén igazságokról, nem vigasztalhattam a családot a feltámadás reménységével, a Krisztusban elnyerhető örök élet reménységével. Ekkor kaptam arra nézve világos vezetést, hogy a ravatal mellett arról beszéljek, hogy ez az ember Isten ajándéka volt családja, hozzátartozói számára, és Őt mint Isten ajándékát , próbálják visszaadni az Úrnak, és hálát adni azért, hogy Isten éppen nekik ajándékozta Őt. Végezetül feltettem a hozzátartozóknak azt a kérdést, hogy mi akik most itt állunk, a mi hozzátartozóink számára vajon Isten ajándékai vagyunk-e, áldást hordozó emberek, vagy átkot hordozunk.
Hogy miért mondtam el mindezt? Mert azt érzem a kisleányka példája, áldást hordozó élete tükröt tart elénk. Áldást vagy átkot hordozunk, közvetítünk környezetünk számára? József, az ő urára Potifárra áldásként anyagi gyarapodást hozott.
A kisleány Naámán számára gyógyulást hozott. E két példán kívül is számtalan példát ad elénk a Szentírás:
Illés próféta az éhség miatt sareptába egy özvegy házába menekül, aki épp meghalni készül fiával együtt, ám Illésért az Úr az egész éhség ideje alatt kenyérrel megáldja ezt az özvegyet és gyermekét. Illés e helyzetben nyilvánvalóan áldást hordozott.
Ábrahám, áldások hordozójaként egy nagy nép atyja lett, és ez az áldás öröklődött fiaira és azok fiaira.
Noé nyilvánvalóan áldást hordozó élete és hite családjának a megmenekülését jelentette, valamint velük minden földi állat megtartatását az új kezdetre.
Pál apostol fogolyként Rómába utazik, amikor hajója szörnyű viharba kerül, és az elsüllyedés fenyegeti. Ám a hajó utasai Pálért, aki Isten áldását hordozza: megtartatnak. Pál e helyzetben nyilvánvalóan Isten áldását hordozta a környezete számára.
De talán mindez leginkább Krisztus Jézus földi életén figyelhető meg: Krisztus áldást hordozott, amiből az Ő környezete mindig-állandóan részesedett. Betegek gyógyultak meg környezetében, halottakat támasztott fel, poklosokat tisztított, és vakoknak adta vissza a látás lehetőségét, és ami még ezeknél is fontosabb, bűnöket bocsátott meg, és lerontotta a kárhozat erejét. Isten Őérette, az Ő áldást hordozó élete miatt nekünk sem tulajdonít bűnt.
Szeretett testvéreim!
Úgy vélem, hogy a mi feladatunk is ez: Áldást hozó, áldást hordozó emberré lenni szeretteink, családtagjaink, barátaink, gyülekezetünk, és akár ellenségeink számára is. Legyen imánk a jól ismert ének: Tégy Uram engem áldássá! Ámen
Juhász András