2013.

Szeretett Testvéreim!

Az az Igerész, melyet, az imént felolvastam, egyfajta buzdítás, bátorítás a kitartó imádságra és a bölcs magatartásra. Olyan mozzanatok ezek a keresztyén életünkben, melyeknek szükségszerűnek, és természetesnek kell lenniük. Kellene. Biztos vagyok benne, hogy már sokan sokféle igehirdetést hallottunk az imádságról és a keresztyéni magatartásról. Azt gondolom, hogy az ezekről szóló igehirdetésekből sosem elég. Miért? Mert sokszor marad a háttérben imaéletünk és sokszor kerülünk olyan helyzetekbe, konfliktusokba embertársainkkal, melyek nem feltétlenül a bölcs magatartást hozzák ki belőlünk…

Böjti időszakban vagyunk, Isten kegyelméből 2013-ban is. Lelkiekben ismét készülünk egy ünnepre, a keresztyénség legnagyobb ünnepére. Azért emelem ki a húsvét ünnepét, mert ebben az ünnepkörben történt a mi megváltásunk, azáltal, hogy Jézus Krisztus meghalt és feltámadt értünk!

Ahogyan a karácsonyt megelőzi a 4 hét advent – a készülődés, várakozás – hasonló funkcióval bír ez az időszak is húsvéti ünneplésünk előtt.

Ézsaiás könyvében találhatjuk a következő sorokat: „Miért böjtölünk – mondják -, ha te nem látod meg, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla? De hiszen ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket, mert robotosaitokat hajszoljátok. … Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban. Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik?” (Ézs 58, 3-5).

Kiváló ábrázolása ez annak, hogy az emberek mennyire szeretik fitogtatni böjtölésüket, és szeretik „nagy dobra verni” mindazt, amit áldozatul hoznak, érdemeket szerezve ezzel Isten előtt. Vajon ez az a böjt, ami Isten előtt kedves?

Eszembe jutott a Hegyi Beszéd pár sora, amikor arról beszél Jézus, hogy „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek.” (Mt 6, 5). Miről van itt is szó? Nem kérkedni kell imaéletünkkel mások előtt, hiszen ez az Ige úgy folytatódik: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban…” (Mt 6, 6).

Nincs szükségünk arra, szeretett Testvérek, hogy családtagjaink, lelki testvéreink, vagy ismerőseink előtt bizonyítsuk, hogy milyen példamutató keresztyének vagyunk! Pontosan ezen a ponton lehet elrontani mindent.

Ézsaiás korában a nép böjtölt, de mégis számon kérik Istent és azzal vádolják, hogy Ő nem veszi észre, nem akar tudni róla. Pörölve és veszekedve böjtölnek, úgy, hogy közben mégis megtalálják a kedvteléseiket. Akkor mi értelme az ő böjtjüknek?

Isten azt mondja nekik: „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot.” (Ézs 58, 6). Mi tehát a böjtnek a lényege? Megalázom magam Isten előtt, felvállalva, megbánva bűneimet és szent színe elé járulok úgy, hogy eloldozom azokat a köteleket, melyek megkötöznek engem.

Megkötözhet minket egy olyan tett, melyet a múltban vétettünk és a bűntudat mardos minket belülről. Itt egy régi bűn kötöz meg minket. Ha vannak bűnös szokásaink, berögződésünk, azoknak könnyen foglyai lehetünk, melyeket nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk elhagyni. Ekkor szenvedélyeink rabságában vagyunk. Ha valaki emberséges másokkal, de nem tud felülkerekedni saját tehetségén, szépségén és eredményeivel dicsekszik, akkor saját maga rabságában van.

Legtöbbször ezek a tényezők, ezek az apró jármok nem engedik a teljes alázatot és bűnbánást Isten előtt. Ézsaiás korában a népnek könnyebb Istennek szemrehányást tenni, mint saját jármaikat kibontani!

Visszautalnék egy kicsit a képmutatók imádságára is: könnyebb a zsinagógákban és a forgalmas utcasarkon imádkozni, hogy jól lássa minden ember; mint átélni egy igazi lelki közösséget az Istennel. Merthogy az imádság alkalmával sem csak az számít, hogy megszólítom az Istent, hanem az is, hogy hogyan szólítom meg Őt. Kevésbé átadva magam, csupán mutatva példamutató hitéletemet; vagy szívemet megalázva, teljes közösséget alkotva Istennel az én belső szobámban.

Ahová el kell jutnunk ebben a böjti időszakban, szeretett Testvérek, az az, hogy mindez nem más emberért, nem a keresztyén mivoltom mutogatásáért, és nem is tradicionális megszokásért történik, hanem azért, hogy lelki közösségbe kerüljek a Szentháromság Istennel. Ezt a közösséget pedig csak úgy fogom tudni elérni, ha mi ketten vagyunk együtt: Ő és én.

Amikor már eljutunk egészen formai, külső dolgoktól a belső szobánkig, na ott kezdődnek a nagy dolgok!

„Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.” (Kol 4, 2). Az imádságban kitartónak és ébernek lenni nagyon nehéz. Azért, mert fogy a türelmünk; azért, mert elfáradunk testileg-lelkileg egyaránt; azért, mert belefáradunk sokszor a „szószaporításba”. Itt is látszik, hogy milyen fontos az állhatatosság! Állhatatosnak lenni elsősorban azt jelenti, hogy türelmesnek lenni. Türelemmel várni. Türelemmel kivárni. De hát mi nem vagyunk türelmesek, Testvérek! Akkor hogyan válhatunk állhatatossá és türelmessé? … Imádsággal.

Jakab levele leírja világosan: „És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.” (Jk 5, 15). Az imádság megszabadít és az Úr általa felsegít – megsegít. Magunktól nem jön az erő, a türelem, a bölcsesség… Isten használhat minket erőtlenségünk által, imádságaink által, de e nélkül a lelki közösség nélkül mindez nem fog megvalósulni.

„ne szűnjetek meg hálát adni” - Igen. Mert bizony az Istennel való beszélgetésünk egyik alappillére a hálaadás. De sok mindenért is adhatunk hálát a mi Gondviselő Istenünknek! Azért, hogy ma felkelhettünk; volt mit ennünk és innunk; vannak szeretteink, akiknek fontosak vagyunk. Itt megállnék egy pillanatra. Nem biztos, hogy a családunkra mindig mindenben számíthatunk. Sajnos vannak fizikai és lelki távolságok is, melyek akadályokként tornyosulnak előttünk, de mindnyájunknak vannak lelki testvérei, akik igen is be tudják aranyozni minden napunkat!

Hálát adhatunk a levegőért, a csodás természetért, az otthonunkért, tehát hogy van hol lehajtani fejünket. Megköszönhetjük azt is, hogy Isten szólítgat bennünket. Köszönetet mondhatunk azért, mert Isten nem fordít nekünk hátat és nem azt mondja, hogy: ’megbántottál, hűtlenül elhagytál, többé nem akarok rólad hallani sem!’ Pedig milyen sokszor mondhatná ezt nekünk…

 Van egy nagyon tetszetős mondat a szakasz végén: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kol 4, 6). Mit csinál a só? Értelmet, ízt ad az ételnek. Miért fontos, hogy beszédünk sóval legyen hintve? Mert az a só megadja az ízét egy-egy beszélgetésnek; egy-egy kapcsolatnak és bizony ez által a só megadja az ízét a mi keresztyén létünknek is. Ha szeretettel fordulunk másokhoz; bölcsen válaszolunk és türelmesen kitartunk embertársaink mellett, ezzel gyakoroljuk hitünket is.

Azzal, hogy keresztyének vagyunk, Krisztust követjük. És ha Krisztust követjük, akkor úgy kell viselkednünk, ahogyan Tőle láttuk. Beszédünk legyen sóval fűszerezett; magatartásunk bölcs; embertársainkhoz való viszonyulásunk pedig elfogadó és szeretetteljes.

Törekedjünk ebben a böjti időszakban arra, hogy valóban lelki közösségbe kerülhessünk a Királyok Királyával, és valóban állhatatosságot tanulhassunk Tőle! Jertek, ezért imádkozzunk!

Lovász Adrienn