2013.
Márk evangéliumát fejeztük be ezekben napokban, Bibliaolvasó kalauzunk vezetését követve. Időszakosan elköszönve az evangéliumtól, annak egy csúcspontját, a passió, a szenvedéstörténet egy részletét hoztam közétek most.
A lassan elmúló nyárban az ember sok csodálatos élménnyel gazdagodhatott. Sok helyen jártak sokan, látták Isten csodálatos teremtett világának egy-egy pompás részletét, vagy éppen az ember által épített évszázados városokat településeket. Egy testvérünk, aki magas hegyek közt tölthetett el néhány csodásan szép napot, mesélte al, hogy mindig azt érezte a felhők közelében, a szerpentineken, az út során, hogy ott van mellette Isten, és ő ebből a csodálatos közelségből erőt nyer!
Az elmúlt hét szombatján Makón találkoztak a Trianon által szétszakított történelmi Békés-Bánáti Egyházmegye szinte minden gyülekezete, mintegy 700 református testvér. Sokan elmondták, hogy a zsúfolásig megtelt Makói templomban amikor felhangzott a 90. zsoltár, amikor az úrvacsorát vették, vagy a másik ember, a testvér szemébe néztek, úgy érzeték, amit a régen élt dicséret írója is megfogalmazott: itt van Isten köztünk!
Eszembe jutott Erdély nagy fejedelme a napokban, akinek jelmondata bibliai alapige volt: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? És a Bibliai rész mellé odaírta kézírással: bizonnyal senki!” Érezzük, tudjuk mindnyájan, hogy milyen csodás érzés, mennyire megnyugtató, biztonságot adó tudat az, ha Isten jelen van életünkben, ha közel vagyunk hozzá, ha kezét fogjuk!
Miért mondtam el most mindezeket Nektek, szeretett testvéreim? Azért, mert a felolvasott igeszakasz éppen ennek ellenkezőjéről tesz tanúbizonyságot. Mert gondoljuk végig, mit is érezhetett Jézus, amikor ez a mondat hagyta el száját: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?” Mi az az iszonyatos kín, amely ezt mondatta Jézussal? Micsoda félelmetes érzés, tudat, amely a legsötétebb órát is még félelmetesebbé teszi. Már Isten sincs velem! Sok beteg testvér támasza, gyászoló vigasztalója: érzi, hogy Isten nem hagyta el Őt, Jézus pedig életének legsötétebb pillanataiban ezt kell érezze: még Isten is elhagyott…
Mindenek előtt, próbáljunk arra a kérdésre választ keresni, ami először felvetődik bennünk: hogy történhetett meg mindez? Miért kell Jézusnak ilyen kimondhatatlan módon szenvednie, testi gyötrelmei mellé, az Istentől való elvetettség érzését és tudatát is átélnie? Egyáltalán mit jelent az, hogy életét a keresztyének egyik legősibb hitvallása, az Apostoli Hitvallás egy szóban adja elénk: szenvedett!
A Heidelbergi Káté 37. kérdés-felelet eligazít bennünket: Jézus földi életének teljes ideje alatt, különösen pedig annak végén, szenvedett, mert Istennek az egész emberi nemzetség ellen való haragját mind testében, mind lelkében elhordozta. Mit jelent ez? Kezdhetjük a születési történetnél: a világ királyának egy istállóban kell megszületnie, mivel nem volt helye a vendégfogadó háznál, Heródes pribékjei azonnal életére törtek, menekülnie kellett, édesapja- József korán meghalt, így, mint a legidősebb gyermeknek a zsidó családjog szerint el kellett tartania édesanyját, testvéreit. Szenvedett tanítványainak értetlensége miatt, szenvedett Izrael keményszívűsége miatt, sírt Jeruzsálem felett, semmiféle vagyona nem volt, csak az az egybeszőtt köntös, amelyre keresztje alatt sorsot vetettek, ahogy maga jellemzi helyzetét: „A rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának fejét nincs hova lehajtania!”.
És, ha elérkezünk Krisztus földi élete utolsó hetének eseményeihez, akkor a szenvedések tömegével találkozunk: Júdás árulása, Péter tagadása, tanítványok szétfutása, Krisztus magára maradása nagycsütörtök éjjelén, megveretése, leköpése, meggyalázása mind-mind szinte emberfeletti szenvedés.
És, akkor még a kereszthalál kimondhatatlan kínjairól nem szóltam: e halálnem a legkegyetlenebb kivégzési mód, amelyet ember kitalált. Jézus ezt szenvedte el: halála előtt szinte agyonverték, amitől annyira legyengült, hogy a keresztet sem tudta maga vinni. Majd, átszögezve kezeit és lábait, felkötözték a keresztre. Ég és föld közt, átkozottként szenvedett: minden lélegzetvétel óriási kínt okozott, és végül a halál is fulladás által állt be, órák múlva. Jézus tehát valóban szenvedett, és tudták reformátor atyáink, hogy miért kell annyit beszélnünk Jézus szenvedéséről! A testi-lelki szenvedésről, amely Jézus tökéletesen ember voltát mutatja meg, tökéletes isteni volta mellett.
Nagyon komolyan érdemes beszélni e témáról, mert az elmúlt évszázadokban, soha nem csituló intenzitással támadták a keresztyénséget azzal a tévtanítással, hogy Jézus csak látszólag szenvedett. Látszat teste szenvedett a kereszten, hiszen, ahogyan sok tévtanító gondolta egy Isten nem szenvedhet. Veszélyes tanítás ez, hiszen ha mindez így lett volna, akkor a megváltásunk nem történhetett volna meg. Ha csak Isten lenne Jézus, akkor emberként nem léphetett volna a bűnös ember helyére, és nem lennénk megváltva.
Az Ő kettős természetében az emberi természet is benne volt. Hogy mindez a gyakorlatban hogy nézett ki, az hittitok. Próbálják ugyan megfogalmazni a teológusok, de csak odáig jutnak, hogy természetében az isteni és az emberi természet szétválaszthatatlanul és összeelegyíthetetlenül volt jelen. Mégis, azt hiszem, hogy ember voltának a legfőbb bizonyítéka a szenvedés. Isten nem szenved, csak ember szenvedhet. És miért történt mindez? Visszautalok a Kátéra: Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében és lelkében elhordozta! Azaz, szenvedése értünk történt. Ahogy az Úrvacsorában jövő héten megvalljuk majd: miattunk, helyettünk és értünk! Isten ugyanis kimondhatatlanul szereti az embert, ellenben Isten igazságossága a bűnt nem tudja elfogadni. Ezen a ponton Isten szeretete emberi módon feloldhatatlan összeütközésbe kerül igazságával! Hiszen az embert kellene büntetnie, akit szeret, és aki belepusztulna a büntetésbe. Ezért lett emberré Jézus, aki mivel nem követett el bűnt, és helyünkre állt ártatlanul szenved helyettünk. Isten haragját testében és lelkében elhordozta! Nekünk kellett volna, nekünk kellene tehát szeretett Testvéreim, egyen-egyenként azt a kimondhatatlan kínt testünkben és lelkünkben megélnünk, amit Ő szenvedett! Nekünk kellene azt éreznünk bűneink miatt, amit Jézus érzett a kereszten, az elhagyatottság, a végső reménytelenség érzését! Ám, amióta ez a mondat elhagyta az Ő száját, biztosak lehetünk abban, hogy nem kell megélnünk ezt, ha elfogadjuk Őt életünk Urának. Biztosak lehetünk abban, hogy halálunk órájában sem maradunk majd magunkra!
Másodsorban, figyeljük meg a történetnek egy nagyon érdekes, látszólag logikátlan részletét! Miután Jézus ezt mondta: „én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet!, a zsidók szaladnak, és inni visznek neki. Mi köze a szomjúhozáshoz e fohásznak?
A válasz igen meglepő, és ebben a sötét háttérben mint csillag ragyog az égbolton: Jézus a kereszten imádkozik, és a 22. zsoltár szavait mondja egymás után. A zsoltár így kezdődik: „ én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet!, majd valahol a zsoltár közepénél, ahol leírja az ismeretlen zsoltáros a keresztre feszítettek szenvedését, ezt olvashatjuk: nyelvem az ínyemhez tapadt, más fordításokban: szomjazom. Mit jelent ez? Azt, hogy Jézus e zsoltár szavaival készül a halálra. A zsoltár az igaz ember szenvedéséről, és szabadulásáról szól. A zsidók írástudói pontosan tudják ezt, és ezért próbálják elterelni a figyelmet azzal, hogy megitatják Jézust. Próbálnak úgy tenni, mintha nem értnék Jézsu szavait: hiszen ez nem egy megtört ember szava, hanem egy olyan emberé, aki tisztában van önmaga ártatlanságával, igazával, és tudja, hogy győzelmet fog aratni! A zsoltár végkicsengése ugyanis ez: az igaz ember győz, Isten felemeli őt, és dicsőségébe fogadja.
Jézus tehát, miközben fenékig kiissza a keserű poharat, kimondhatatlan szenvedések közepette megnyeri a harcot! Azt a harcot, amely minden emberért, érted és értem is folyt! Nekünk egy feladatunk maradt: el lehet fogadnunk győztes vezérünk értünk hozott áldozatát! Így legyen, Ámen
Juhász András