2012.

Amikor gyermekként ismerkedni kezdtem a Szentírással, és találkoztam Jézus példázataival, Zsoltárokkal és próféták életrajzával, hamar megfogalmazódott bennem az, hogy szívemnek sokkal kedvesebbek azok az Igék, melyeket maga Isten mond a Biblia emberének, vagy akár nekem…

Jeremiás prófétához például így szól az Úr: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1, 5). Elgondolkodtam azon, hogy amikor én még meg sem születtem, Isten már számon tartott, és ismert engem. Vagy, amikor találkoztam az Ézsaiás könyvében lévő pár sorral, szintén megdobbant a szívem, mert azt éreztem, hogy Isten hozzám szól: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43, 1b). Mintha azt mondaná nekem, hogy nem kell félnem soha, semmilyen körülmények között sem, mert Ő az, akihez tartozom, aki megszólított, és Ő hatalmasabb mindeneknél!

Különleges érzés, ha maga a világ Teremtője szólít meg minket – anyánk pocakjában, gyermekként, vagy felnőtt emberként! Különleges érzés, hogy a mi kis porszemnyi életünket Valaki figyeli, egyengeti, sőt: megszólítja és küldetést bíz rá!

Jeremiás próféta igencsak fiatal volt, és Isten mégis megszólította őt. Hittan órán tanultunk a prófétai feladatról: hirdetnie kellett Isten Igéjét; továbbítania kellett azt az üzenetet a népnek, amelyet Isten mondott a prófétának. Egy olyan küldetés volt ez, amely nem a sok pénzért; nem a népszerűségért; és nem is a hatalomért volt meghatározó. Ez a küldetés azért volt fontos, mert az az Isten bízott rá feladatot, aki az egész világot teremtette; és aki az egész emberiséget megszabadította Egyszülött Fia által!

Amikor Jeremiás próféta magyarázkodik, Isten bíztatja őt: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” (Jer 1, 7-8).

Kinek mondja még Isten ilyen határozottan, hogy: ’Menj!’? Amittaj fiának, Jónásnak mondja: „Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre!” (Jónás 1, 2).

Azt látjuk, hogy Isten ismét szólítgatja az embert. Nem csupán Jeremiáshoz szólt, hanem megszólítja Jónást is! Biztos vagyok benne, hogy Isten ismerte őt már akkor, amikor édesanyja méhében volt. Ismerte személyiségét már akkor, amikor még csak gőgicsélt csecsemőként. Ismerte már akkor a megfutamodással teli szívét, mikor még elhívása előtt élte a maga kis életét. Isten ismerte Jónást, mégis megszólította!

A küldetéssel kapcsolatban sokáig az volt az elképzelésem, hogy anya rám bízza az ebéd utáni mosogatást, vagy elküld a boltba, hogy én vásároljak be. Végülis, nem áll ez az elgondolás olyan messze a valóságtól! Kapunk egy feladatot a szüleinktől, tanárainktól, feletteseinktől, melyet el kell végezni. Ha ennek a feladatnak eleget teszünk, akkor mondható el, hogy: ’küldetés elvégezve’! De mi a helyzet akkor, amikor a finom ebéd után jobban esne lepihenni, vagy kikapcsolódni? Kinek van kedve olyankor mosogatni? Bizony, ez azt jelenti, hogy a küldetésnek nem tettünk eleget, a ránk bízott feladatot nem csináltuk meg, így kimondhatjuk, hogy feladatunkat elmulasztottuk.

Ha a szülők, tanárok, felettesek által ránk bízott feladatot nem végezzük el, nem csak szomorúságot és bosszúságot okozunk nekik, hanem könnyen alkalmatlannak nevezhetnek minket!

De jusson csak eszünkbe: ha Isten ismerte Jeremiást és Jónást már akkor, amikor még meg sem születtek; és ismerte jó és rossz tulajdonságaikat, és ennek ellenére feladattal látta el őket, küldetést bízott rájuk = minket vajon ne ismerne? Vajon nem tartja számon, hogy hányszor mulasztottuk el kötelességeinket; vagy hányszor szereztünk örömet azzal, hogy engedelmeskedtünk?

Jónás először nem engedelmeskedett Istennek. Nem tudta, hogy ezzel milyen nagy bajba sodródik, sőt azzal sem számolt, hogy milyen fájdalmat okoz ezzel Istennek!

Úgy gondolom, hogy mi, akik ma jelen vagyunk az Isten házában, mindannyian hallottunk már Jónás történetéről és ismerjük a történéseket! Ha gyorsan átgondoljuk a fontosabb mozzanatokat, azt mondhatjuk el, hogy Jónásnak nagyon sok útja volt! Sőt! Mondhatnánk: nagyon sok fölösleges útja volt! Ha eredetileg Ninivébe ment volna, ahogy erre utasítást kapott, biztos, hogy nem kellett volna sok veszedelmet átvészelnie!

Tavaly októberben pontosan erről a sok zsákutcáról beszélgettünk a gyülekezet fiataljaival. Mindenki kapott egy kisebb fonalat, és az volt a feladat, hogy mindenki gondolja át az életét, és annyi görcsöt kössön rá, ahány fordulópont volt az életében. Ezek persze lehettek örömteli élmények és szomorúak egyaránt. Furcsa volt látni az arcokat, hogy miközben készítik a görcsöket, közben életük egy-egy fontos és felejthetetlen eseményét idézik fel magukban. Ezek a pontok ugyanis azt jelképezték, hogy mennyi utunk volt már nekünk is az életben! Milyen sok felesleges eseményről kell számot adnunk, ami fájó emlék, és amelyre nem került volna sor, ha engedelmeskedünk Istennek!

A mai Igének egy nagy tanítása, hogy Isten minket is feladatok, lehetőségek sorával lát el. Lehet, hogy már gyermekként meg akarja tanítani az Iránta való engedelmességet, hogy ne legyenek fölösleges zsákutcák. Lehet, hogy már ifjúként rá akar mutatni arra, hogyha Neki tetsző életet élünk, akkor áldás követi lépteink nyomát, ahogy azt már megígérte. Lehet, hogy életre szóló döntést kell meghoznunk, és ehhez csak Ő képes bölcsességet adni. Lehet, hogy életformánkon kell gyökeresen változtatnunk, mert túl sok idő telik el Isten nélkül, mint Vele! Lehet, hogy embereket bízott ránk Isten, akikre oda kell figyelnünk: családtagokat, tanárokat, diákokat, gyülekezeti tagokat? Lehet, hogy Isten azt munkálja a szívünkben folyamatosan, hogy ténylegesen és aktívabban Őt szolgáljuk és felvállaljuk a mi, személyre szóló küldetésünket!

Jónás megijedt a feladattól, és inkább teljesen más irányba vette útját. Félt a feladattól, és nem bízott abban, hogy Isten valóban használni tudja őt. Ha eszünkbe jut az Éden kertje, mit látunk ott? Ádám és Éva is azt hitte, hogy a bujdosás Isten elől megoldás elkövetett bűnükre. De jusson eszünkbe, hogy Isten mindent lát; Előle nem lehet menekülni! Úgyis megtalál, és ha meg akar szólítani, úgyis megszólít minket!

A mai napon ünneplőbe öltözött a szívünk, mert egy újabb tanévet nyitunk meg; új kihívásokkal kell szembenéznünk és újabb feladatokat kell ellátnunk. Óvodások, óvó nénik, dajkák, iskolás-hittanosok, tanárok, cserkészek, őrsvezetők és lelkészek azért vagyunk együtt a gyülekezet közösségében, hogy mindannyian figyeljünk Valakinek a szavára, aki küldetést bízott ránk. Tanítani és tanulni; fegyelmezni és szót fogadni; bizonyságot tenni és engedelmeskedni… De legfőképpen SZERETNI, mert csak úgy fogják látni rajtunk, hogy Istenhez tartozunk, ha szeretjük egymást! (Jn 13, 35 alapján). Ez a szeretet hassa át tanévünket, szolgálatainkat, tanulmányainkat és egész életünket, az Atya Isten dicsőségére! Ámen.

Lovász Adrienn