2012.

Szerdán olvashattuk Mózes hálaénekét, Bibliaolvasó kalauzunk vezetését követve. Ez a hálaadó ének Izrael alapvető élményét, a szabadulást, illetve annak egy részletét énekli meg.

Izrael népe először a szabadulásban látja meg Isten hatalmát, erre épül hite. A szabadulást, amelyben az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kihozta népét a szolgálatnak házából, és a Vörös tengernél megmutatta hatalmát. Ismerjük talán mindannyian a szabadulás eme nagyon fontos eseményét, amikor Isten a tengert kettéválasztja erős keleti széllel, és a kettévált víztömeg közt száraz lábbal keltek át a választott nép fiai, majd amikor az üldöző egyiptomi csapatok utánuk merészkednek, a tenger vize visszatér Isten rendelésére helyére, és az üldözők utolsó emberig a vízbe vesztek.

Mózes, mint a nép vezetője, a nép bevonásával hálát ad a szabadításért, mely Izrael előtt, de előttünk is felfoghatatlan módon történt meg.

Mózes, jó vezetőjeként a népnek, élen áll, és dicsőíti Istent. Hogy néz ki az Ő hálaéneke? Nézzük meg együtt, ezen a szép vasárnap délelőttön, mert sokat tanulhatunk belőle.

1. Mindeknek előtt, elolvasva a hálaéneket egy nagyon fontos tartalmi dologra figyeltem fel: Hiányzik belőle az ellenség pusztulása fölött érzett káröröm. Nincs benne az, hogy de jó, hogy Isten –embereket fojtott tengerbe, az ellenséget beleveszítette a vízbe. Nincs benne az, hogy megkapták, elnyerték az egyiptomiak cselekedeteik jutalmát.

E gondolkodás megmaradt a hithű zsidóságban  napjainkig, noha nemzedékek sokasága követte egymást már: a zsidó liturgiában, a hálaadás kelyhéből kiöntenek néhány cseppet a földre, mert Izrael öröme nem lehet teljes akkor, amikor ellenségei szenvednek,  elpusztulnak. Sőt, egy zsidó legenda szerint az angyalok az égben ünnepelni akartak az egyiptomi seregek pusztulásakor, ám Isten megtiltotta nekik, mondván ne örüljenek akkor amikor teremtmények pusztulnak el, akik az ő teremtményei.

Mózes mindössze képi eszközökkel a szabadulást festi elénk. Nem örül a szenvedésnek, még ha ellenségét éri is.

De jó lenne ezt megtanulni! De jó lenne nekünk is így gondolkodnunk, szeretett testvérek! Mert mi is jellemez bennünket? Ugye, ismerjük a régi mondást: „ a legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység”. És mit értünk alatta? Azt, hogy a másik ember baja, kára, ha az a másik ember az ellenségünk, titokban örömet, de mindenképpen elégtételt jelent nekünk, úgy gondoljuk megérdemelte, végre megkapta, amit érdemelt! A gyermekek, akik még őszinték, szinte nem tudják letörölni arcukról az ilyen helyzetekben a mosolyt! Fiaim is sokszor mondják, egy-egy rakoncátlanabb osztálytársuk negatív történései vagy veszteségei kapcsán: „úgy örülök, végre megkapta, amit érdemelt”. Felnőttként is ugyanígy érzünk, legfeljebb bölcs megfontolásból zárva marad szánk, de ugyanez fogalmazódik meg bennünk, ha őszintén magunkba nézünk!

Erre mutat rá egy másik régi bölcs mondásunk is, amely így szól: „addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik” – azaz, addig tesz valaki valami rosszat, amíg annak nem lesz valami negatív következménye, büntetése. Mit teszünk ilyenkor? Gondolatban elégedetten hátradőlünk, és szinte elégtételt jelent számunkra, hogy ellenségünk végre meglakolt, megbűnhődött, és azt kapta a mi meglátásunk szerint, ami már régen járt neki.

De vajon ugyanígy gondolkodunk magunkkal kapcsolatban is? Várjuk, hogy a bűneink, vétkeink következményei, büntetései elérjenek bennünket? És aztán hátradőlünk, és azt mondjuk: „végre, már nagyon érett, hogy megkapjam, ez már járt nekem”. Vagy másként viselkedünk? Esetleg nem értjük, hogy miért történt meg velünk ez vagy az? Esetleg lázadozva Isten ellen törünk, és nagy hangon panaszkodunk?

Szeretett testvéreim! Mózesnek lett volna oka haragudni az egyiptomiakra valóban, hiszen népének majdnem kiírtói lettek, lett volna oka örülni a vízbe fojtott zsidó gyerekek halála után annak, hogy Egyiptom hős katonái is ugyanilyen nyomorult módon pusztulnak el, és mégsem ezt teszi! Rokon vonásokat mutat ez a gondolkodás a 73. zsoltár írójának gondolkodásával. Mit is olvastam a hosszabb igeszakaszban? Kesereg a zsoltáros azon, hogy istentelen emberek milyen jól élnek, hogy gazdagok, sikeresek, egészségesek, míg sok istenfélő ember nyomorult módon él. Nem tud mit kezdeni a kérdéssel, isten felé fordul, és benne válaszokat kap. Többféle válasz fogalmazódik meg, amelyek közül az egyikből kiderül, hogy milyen vége lesz a gonosz embernek, kiderül, hogy előbb vagy utóbb el fog esni, el fog bukni. Amikor pedig ez megtörténik, a zsoltáros nem örül az ellenség, a gonosz ember vesztén!

Ezt a biblikus látásmódot kellene elsajátítanunk! Nem örülni más kárának, a más - akár szerintünk megérdemelt – bűnhődésének! Tudva azt, hogy mi is ugyanúgy megérdemelnénk Isten haragjának súlyát, vagy akár minket is ugyanúgy elérhetnek bűneink következményei!

2. Másodsorban, Mózes csak Istennek tulajdonítja a szabadulást. Egyedül Istené tehát a dicsőség. Tudja azt, hogy a népnek esélye sem lett volna szembeszállni ekkora haderővel. A 600 harci kocsi ugyanis félelmetes hadseregnek minősült. Gyorsan mozgó alakulatként, jól képzett harcosokkal felszerelve, a vándorló Izraeliták számára legyőzhetetlenek voltak. 3 fős személyzettel, akik mind képzett harcosok voltak, szemben a menekülő rabszolga néppel. Csak összehasonlításként mondom el, hogy a zsidók, állami létük egyik csúcsán, Salamon uralkodásakor sem rendelkeztek még ekkora harci kocsizó sereggel. Ezért mondja ezt: Erőm és énekem az Úr. Nem Ő volt jó vezető, nem a nép taktikázott jól, hanem az Isten könyörült rajtuk. Már a 14. részből is kiderül ez, ahol Isten inti népét: „az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” Isten harcol népéért, és övé a szabadítás, olyan módon, ahogy Ő akarja, így övé a dicsőség is! Isten az, aki népének életében, hol nyilvánvalóan, hol rejtett módon DE cselekszik, Ő a történelem Ura!

Nemzeti ünnepünkön megadatott, hogy a Nemzeti Galériában megnézhettem egy csodás kiállítást népünk múltjáról. A kiállítás alkotóit ugyanez a történelemszemlélet hatotta át, a Himnusz sorai jelentek meg egy-egy terem falán, és tematikusan hozzá voltak igazítva a képek, szobrok. Megragadó volt látni nemzetünk történetében a csodás műalkotásokon át, azt, hogy Isten miértünk is milyen sokszor harcolt, hiszen „él nemzet e hazán!” Vagyunk, van országunk, más nemzetek sokkal kevesebb történelmi veszteség súlya alatt is eltűntek a történelem színpadáról! Jó lenne, ha e kiállítás is kollektív hálaadásra sarkallná népünk fiait! Népünk felelős vezetői pedig úgy tudnának hitvallást tenni, nem magukban, nem külső segítségben, nem belső összefogásban, hanem egyedül Istenben bízva, ahogy Mózes tette: „Erőm és énekem az Úr!”

3. Mózes hálaadása, azon kívül, hogy kollektiv hálaadás személyes hálaadás is. Nem hiányzik belőle Isten dicsőítése és magasztalása sem. Tudja, hogy nemcsak a nép életében, de az Ő életében személyesen is csodát cselekedett. Atyái Istenének vallja az Urat, és nem feledkezik meg az Isten korábbi tetteiről sem.

Összefoglalva tehát egy hatalmas, és egy nép alapélményévé lévő csoda utáni hálaadást láthatunk e versekben, amely hálaadás akár minta is lehet a számunkra. Miért lehet mintává?

Azért, mert nagy csoda, felfoghatatlan csoda volt Vörös tengeri átkelés,  de a mi életünkben is vannak hatalmas csodák. Vajon a mi életünkben a hálaadás mértéke egyenes arányosságban van-e a kapott ajándékokkal?

Van-e életünkben hálaadás?

Adtunk, és adunk-e folyamatosan hálát azért, hogy Isten, Fia által a mi életünket, a legnagyobb veszedelemből, a bűn hálójából, megszabadította? Hogy nem kell a mi életünk végén bűneink büntetéseként kárhozatra mennünk? Ennek megünneplésére készülünk a húsvéti ünnepkör egészében, de vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy ez ajándék, amelyért hálával tartozunk?

Adtunk-e hálát a kis hétköznapi csodákért, amelyeket talán észre sem veszünk, annyira természetesnek tartunk? Hogy reggel felkelhettünk, hogy Isten erőt adott tagjainkba, hogy egészségesek vagyunk, hogy megvan a mindennapi betevő falat, hogy van mibe öltözködnünk, hogy nem hullanak bombák a fejünkre?

És adtunk-e hálát azokért a drága emberekért, akiket Isten mellénk állított, akiket nekünk adott. Adunk-e hálát barátért, testvérért, hitvesért, szülőért, gyermekért. És ha adunk, vajon ki merjük e mondani előttük is azt, hogy Isten ajándékainak tartjuk őket, aki által szebbé és jobbá lehet a mi életünk, akikért hálásak vagyunk neki. Merjük kimondani ezt Isten felé és feléjük is, és megláthatjuk, hogy meg fognak változni emberi kapcsolataink. Adjunk mi is így hálát: „Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. Az Úr uralkodik örökké.” Ámen

Juhász András