2012.

A böjt, évről-évre csodálatos lehetőséget ad elénk arra, hogy elcsendesedve, megállva, magunkba fordulva, imádkozva Krisztus kereszthalálában és annak értelmében egyre inkább elmélyedjünk. Hogy évről-évre többet értsünk meg, hitünk erősödjön ezáltal. Csütörtökön olvashattuk Bibliaolvasó kaluzunk vezetését követve ezt a történetet, amely a  virágvasárnapnak egy történését adja elénk, egy olyan történést, amelyről általában kevesebb szó esik.

Hogy miért? Azért, mert a csodálatos bevonulás részletei lekötik a szemlélődőt, szinte látjuk magunk előtt  a hozsannázó tömeget, a pálmaágakat lengető zarándokokat, a kiáltozó és dicsőítő gyermekeket, és a szamárháton bevonuló Messiást, Jézus Krisztust. Ugyanilyen mozgalmasak a nap hátralévő történései is: e napon tisztította meg Jézus a templomot, és tettével tanított arról, hogy a megtisztulásnak Izráel házán kell elkezdődnie. Két olyan történet van tehát előttünk, amelyek kellőképpen sok mondanivalót hordoz, és így lehetséges az, hogy gyakran megfeledkezünk a két jerikói vak meggyógyításáról. Pedig történetük, a velük történtek szintén örömüzenetet hordoznak, és taníthatnak bennünket!

1. Jézus Jeruzsálem felé tart. Tudja, hogy mi vár rá, hogy meg kell halnia a világért, a bűnös emberek helyett, tudja, hogy teljesítve az Atya akaratát ki fogja inni a keserű poharat. Tudja, hogy kínhalált fog szenvedni, és mindezt megjelenti tanítványainak is. Jerikón át vezetett az út Jeruzsálembe, a távolság összesen 15 kilométer volt a két város között. 15 kilométer választotta el tehát térben szenvedése helyétől, időben pedig öt nap, amikor meghallotta a vakok kiáltását. A palesztinai városok képéhez hozzátartoztak az út szélén ülő és kolduló vakok.

 Kitaszítottak voltak, mivel a zsidók a vakságot Isten büntetéseként értelmezték. Aki vak, az vagy bűnt cselekedett, vagy valaki a családjából, tett valami olyasmit, ami nem derült ki, és ezért Isten megbüntette őt. Jól mutatja ezt a gondolkodást az a történet, amikor egy vakot vittek Jézus elé, és a sokaságban lévő farizeusok és írástudók megkérdezték tőle – kísértő szándékkal: ”Vajon, ez vétkezett, vagy pedig ennek szülei.?” Éppen ezért, és e gondolkodásból fakadó lenézés és közöny miatt a zarándokok tömege próbálta lecsendesíteni ezt a két vakot. Hiába próbálta azonban a tömeg elhallgattatni a vakokat, azok csak annál jobban kiáltottak. Ravasz László jegyez meg ezzel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolatot: ez volt számukra az egyetlen ALKALOM és az utolsó LEHETŐSÉG. Ezt ragadta meg nagyon jó érzékkel a két vak, és addig kiáltottak, amíg kiáltásuk el nem jutott Jézushoz. ALKALOM és LEHETŐSÉG. Jézus nekünk is készít alkalmakat, és ad lehetőséget arra, hogy hozzá találjunk, és beteg életünk gyógyulhasson általa. Vajon nyitottak vagyunk-e erre? Meg tudjuk-e látni az alkalmakat, és ahogy tanít a Szentírás, áron is megvesszük-e őket?

2. A két vak egy akarattal kiált Jézushoz, és Jézus ezt a két ember által EGY akarattal megfogalmazott kérést meghallja, és teljesíti.

EGY akarat. Mit tanít ezzel kapcsolatban Jézus? Máté evangéliuma 18. részében ezt olvashatjuk: „bizony mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám!”.

Csodálatos ígéret birtokosai vagyunk Testvérek, és a két vak egy akarattal kimondott, megfogalmazott kérése bizonyítja, hogy ez valóban így van. Jézus megkérdezte tőlük: „Mit akartok, mit tegyek veletek?” És a válasz teljesen egyértelmű, egy akarattal megfogalmazott, teljes egyetértésben kimondott fohász: „Azt, hogy megnyíljék a szemünk!”

 Milyen egyszerűnek tűnik! És, ha a mélyére nézünk, mégis milyen nehéz így imádkozni! Egy akarattal, egyetértésben! Hogy jobban megértsük, miért is nehéz, így imádkozni, egy régi egyházi anekdotát szeretnék megosztani a testvérekkel. „Egy gazdag falu lelkészt választott. A jelöltek közül az első magas volt, mély hangú, szépen beszélő, szép ember. A második, kicsit alacsonyabb, gyönyörű énekhangú, megható szavú ember. A harmadik, alacsony, rossz kiállású, szinte érthetetlen beszédű ember volt, de azt ígérte a falusiaknak, ha megválasztják, akkor olyan időjárás lesz a faluban, amilyet akarnak. Így esett rá a gyülekezet választása. Az első vasárnap felkeresték őt, és kérték, hogy akkor teljesítse vállalását. Megkérdezte tőlük, hogy milyen időt szeretnének. Az egyik gazda rávágta, hogy meleget, mert a rozs növekedéséhez az kell. A másik azonnal közölte, hogy az nem jó neki, mert a kukoricára eső kell. Szó-szót követett, a gyülekezet tagjai összevesztek, mire a lelkész annyit mondott: „menjenek el atyafiak, egyezzenek meg abban, hogy milyen időt szeretnének, és én teljesítem majd az akaratukat..”.

Láthatjuk e vicces, de mégis komoly történetből, milyen nehéz egy akarattal megfogalmazni kéréseinket! Hiszen egyéni, kicsinyes érdekeink, nagyra nőtt énünk uralkodik felettünk, és gyakran érezzük úgy, hogy ami a másiknak jó, az nekem nem.

 Nemzeti ünnepre készülünk, és ilyenkor mindig erősen elgondolkozom népünk-nemzetünk történelmén és jelen helyzetén. Vajon nemzetünk jelen állapota nem oda vezethető-e vissza, hogy e nép fiai és leányai talán soha a történelem folyamán még nem tudtak egy akaraton lenni? Hogy várjuk akkor el a válságból való megmentetésünket, ha nem tudunk egy akarattal megfogalmazni kéréseket Isten felé?

Vajon a keresztyének széttagoltsága, gyengeségünk nem ugyanerre az okra vezethető-e vissza? Még egy ökumenikus imahéten is nagyon nehéz olyan imakéréseket találni, amelyek minden felekezet igényeinek megfelelnek, miközben nagy hangon mást akarva könyörgünk az egységért….

A két vak példája tanít bennünket! Egy akarattal kimondott, megfogalmazott kérésüket Isten meghallgatta, és így történhetett meg gyógyulásuk. Egy akarattal vigyük elé kéréseinket, de vigyázzunk ez az akarat valóban egy akarat legyen, nem csak rossz szájízzel kimondott kompromisszum, megalkuvás, a másik akaratának átvétele, vagy a miénk ráerőltetése a másikra, hanem Isten akaratának keresése, és az abban való feloldódásunk!

3. A vakok könyörgésükben egy csodálatos hitvallást tesznek! Megvallották azt, amit nagyon kevesen láttak és tudtak: Jézus a Dávid fia.

A Dávid Fia egy méltóságjelző volt, mégpedig olyan méltóságjelző, amelyet a messiásra használt a zsidóság. E két vak tehát, földi látás hiányában, de mennyei látás birtokában meglátta azt, hogy Jézus a Messiás, hogy tettei, tanításai alapján nem lehet más, csak a várt Szabadító. A zsidóság legnagyobb része képtelen volt erre, és harcos messiást vártak, aki kiűzi a rómaiakat Izráelből, és helyreállítja Izráel hajdani, elveszett dicsőségét. Olyan valakit vártak, aki harcolni fog, és olyan valaki jött, aki a szeretetről tanított, és megélte a szeretetet. Harcos felszabadítót vártak, és a Békesség Fejedelme érkezett.

4. Míg a tömeg ereje tudatában elutasító, addig Jézus a kereszt árnyékában isfontosnak tartja ezt a két embert, akinek még a nevét sem tudjuk. Fontos neki a két szenvedő, kivetett ember, és megáll érettük. Pedig, a világ megváltására indul, és mégis képes arra, hogy észrevegye a nyomorultat. Az egész világért fog szenvedni, és mégsem utasítja el a vakok könyörgését. Pedig mondhatná azt, hogy értetek is meghalok a kereszten, mit akartok még ennél is többet? A messiási üdvkorszak megelőlegezéseként, ahol nem lesz bűn, halál, nyomorúság, szenvedés, Jézus meggyógyítja a két vakot. Jézus Krisztus kegyelmében. akárcsak az Atya gondviselésében tehát egyszerre nagyvonalú és aprólékos.

 Érdemes megállni egy pillanatra a gyógyításnál. Jézus egy kérdést tesz fel nekik, noha a választ jól tudja: „Mit akartok, mit tegyek veletek?” És nem késik az emberek válasza: ”Azt, Uram, hogy megnyíljék a szemünk.” Jézus kérdése a vakok hitére irányul, hogy vajon kit látnak benne. És a vakok félreérthetetlenül mondják ki a messiási kicsengésű választ, uruknak vallják Jézust, és alátámasztják hitük megvallásával korábbi kiáltásukat. Nem késik Jézus válasza sem, megérinti és meggyógyítja a vakokat. Érdekes, hogy nagyon kevés olyan gyógyítási történetet olvashatunk, ahol Jézus megérinti a betegeket. Általában szavának erejével gyógyított, hatalmának kifejezésére, akaratának érvényesítésére elég volt a szó. Most azonban, a keresztre igyekezve, megérinti e két kivetett nyomorultat, és ezzel még inkább érezteti azt, hogy a nyomorult, az elesett mellé állt és áll mindig.

Kérésükben a vakok gyökeres változást kérnek Jézustól. Nem azt kérik, hogy adjon nekik pénzt, amiből nyomorult életüket fenntarthatnák, hanem a problémára az igazi választ várják Jézustól, a teljes gyógyulást. Ez is tanít bennünket! Ha Jézushoz fordulunk, mert érezzük, hogy baj van életünkben, ha érezzük, hogy változásra szorul életünk, ne álljunk meg félúton, hanem a teljes életünk rendbetételét, annak gyökeres és teljes megváltozását kérjük tőle!

A vakok pedig követőivé lettek Jézusnak, mennek vele a kereszt felé, de ez számukra az élet útja!

Szeretett testvéreim!

Olyan csodálatos az, hogy ez a történet ilyen sok ponton megszólít bennünket! Olyan csodálatos, hogy ma is követői lehetünk a mi Urunknak, de ma is feltétele a lelki vakságból való gyógyulásnak az, hogy az ember Jézusban felismerje a Krisztust, Isten Fiát. Hogy meglássuk benne a Békesség Fejedelmét, hogy tisztában legyünk tettei és tanításai alapján azzal, hogy Ő a mi Megváltónk.

Ezen ismeret nélkül nincsen üdvösségünk.

De azon alázat nélkül sem, amelyet a vakok gyakoroltak: Nekünk is ki kell mondanunk azokat a gondolatokat, amelyeket a vakok megfogalmaztak: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam, mert nélküled elveszek, nélküled nyomorult vagyok, nélküled sehova nem tudok eljutni. Mi is átélhetjük azt a csodát, de csak mindazok után, amiben a vakoknak része volt, a segélykérés, a az egy akarattal megfogalmazott segélykérés és hitvallás után: Jézus megérintette szemüket és láttak. A mi lelki szemünket, a szívünket is megérintheti, és adhat igazi, tiszta, mennyei látást nekünk, gyógyíthatja a mi életünket. Így legyen.   Ámen

Juhász András