2012.

Szeretett Testvéreim!

 

Mindkét Igeszakasz hasonló címet visel: az ézsaiási Ige azt mondja: „igaz istentisztelet”, míg a Római levél így fogalmazza meg: „okos istentisztelet”. Mit jelenthet ez a két megfogalmazás? Mitől igaz, és okos ez az istentiszteleti forma? Szép liturgia, régi református énekek, bűnvalló imádságok, és értékes, tartalmas igehirdetés? Azt jelenti, hogy szépen felöltözve, ünneplőben megjelenünk az istentiszteleten? Azt jelenti, hogy komolyak vagyunk, és az istentisztelethez méltóan viselkedünk? Mit jelenthet az „okos istentisztelet” kifejezés? 

 

Az Ószövetség népe naponta kereste Istent, rendszeresen részt vettek az istentiszteleteken. Ezeken az alkalmakon Isten útjának a megismerésére törekedtek, Isten törvényét kutatták, Istenhez közeledtek. Ez történik látszólag. Azonban az imént hallott szavak bizony Istent vádolják. Szerintük Isten nem vette észre a nép böjtjét és önsanyargatását, melyet a babiloni fogságban és azóta is gyakoroltak. Mi lehet a baj? Kinek a viselkedése indokolt? Lehet, hogy Isten valóban nem vette figyelembe a nép igyekvését? Lehet, hogy Istennek túl nagyok az elvárásai…?

 

Testvéreim! Vajon nem így vagyunk ezzel mi magunk is? Talán ismerős mindannyiunk számára az elbizonytalanodás érzése, amikor sok mindent megkérdőjelezünk Istennel kapcsolatban. Nekünk is vannak ún. „vallási szokásaink”, melyeket hétről hétre, netán napról napra megtartunk. Azonban nem mindig látjuk meg ezek mögött, hogy Isten ott van mellettünk. Amikor betegség tör ránk, vagy szeretteinkre; amikor anyagi nehézségek sújtják családunk életét; amikor lelki próbák köszöntenek a hétköznapokba, vajon nem az elbizonytalanodás uralkodik el rajtunk? 

Hol van Isten? Miért engedte ezt meg? Talán nem elég Neki az, hogy istentiszteletre járunk; Bibliát olvasunk, és imádkozunk Hozzá? Próbáljuk szeretni egymást, ahogy azt Krisztus is parancsolta, és próbálunk jó emberek lenni… Akkor mi a baj? 

 

Pál apostol nem külsőségekről beszél, amikor az okos istentiszteletről ír. „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim…” Pál bíztatásának alapja tehát az Isten irgalma. Ha valaki, akkor az apostol tudja mit jelent Isten irgalma. Azt írja a Timóteushoz írott első levelében: „Jóllehet, előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel.” (1, 13). Pál bizonyságtétele tehát erőteljes és hiteles, és folytatja is bíztatását: „szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul”. 

 

A hívő ember teste a Szentlélek temploma. Eszünkbe juthatnak az ószövetségi áldozatok, amikor Izrael népe áldozatokat mutat be Jahvénak, azonban itt az apostol a testről beszél, amely az ember életének és tevékenységének teljességét jelzi. Ellentétben az ószövetségi áldozatokkal, ez „élő” áldozat. Az ilyen áldozat szent, elkülönített, és tetszik Istennek. Ez az áldozat az okos, vagy szó szerinti fordításban a „lelki” istentisztelet! Amikor a keresztyén ember az egész életét áldozatként felajánlja Istennek, azt nevezzük megszentelt istentiszteletnek!

 

Hétköznapjainkban talán ijesztő lehet számunkra az „áldozat” szót hallani. Áldozatot kell hoznunk, hogy mindenkire és mindenre maradjon időnk. Áldozatot kell hoznunk, hogy ki tudjuk fejezni szeretteink felé, hogy szeretjük őket. Áldozatot kell hoznunk az által, hogy lemondunk számunkra fontos dolgokról annak érdekében, hogy házastársunknak, gyermekeinknek, unokáinknak jobb legyen és több maradjon… Az áldozathozatal olykor lemondásokkal jár. Az igazi áldozat azonban szeretetből történik! 

 

Nehéz az áldozathozatalt jól definiálni, és talán nincs is erre tökéletes példa, vagy kielégítő indok. Egyet kivéve! Több mint 2000 évvel ezelőtt az Atya is szeretetből cselekedett, amikor Egyszülött Fia, Jézus Krisztus testet öltött Szeretetként megjelent az emberek között, és mint testet öltött Szeretet, maga ment a keresztre, hogy bűneinket eltörölve, tiszta lappal kezdhessük életünket. 

 

Szeretett Testvéreim! Ez az agapé, a szeretet, amely nem azért van, hogy elvegyen, hanem hogy adjon! Ez a szeretet az isteni szeretet, amely az egész világot körül öleli! Áldozatot hozni tehát ezt jelenti!

 

Mi történik akkor, ha a keresztyén ember felajánlja életét Istennek való áldozatként? Egy ilyen felajánlás teljes életmódváltozással jár. „ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával” A megváltozásnak fordított görög igéből ered a metamorfózis kifejezés, amely teljes, belülről kifelé történő változást jelent. Ennek a változásnak a kulcsa az értelem; az ember hozzáállásának, gondolatainak, érzéseinek és tetteinek központja. Ha az ember értelme folyamatosan megújul Isten Igéje, az imádság és a keresztyén közösség lelki hatása által, akkor az életmódja is folyamatosan átalakul.

 

Kamasz koromban fogalmazódott meg bennem, hogy „én gyűlölöm a változásokat”! Ezt az igen erőteljes kijelentést azért tettem, mert szép lassan, ahogy növekedni kezdtem, azt tapasztaltam, hogy változnak a körülmények a közvetlen környezetemben. Elmúltak a gondtalan gyermekévek; számomra fontos emberek mentek el a minden élők útján; kicserélődtek a barátok az általános iskolában, a gimnáziumban, az egyetemen, és nem tudok mit kezdeni az új helyzetekkel. Ami addig biztosnak bizonyult, hirtelen minden a bizonytalanság állapotába került. Perlekedtem Istennel, mert miután családtagoktól, és barátoktól kellett búcsút vennem, új helyzetem elfogadhatatlanná, és ismeretlenné vált. Ez az ismeretlen szituáció pedig azt eredményezte, hogy nem találtam a helyem…

 

Szeretett Testvéreim, ezek a változások is csak külsőségek! Ráébredtem arra, hogy bár a körülményeimen nem változtathatok, de a hozzáállásomon, a felfogásomon igen! Rám tört a felismerés, hogy én nem akarok olyan ember lenni, aki hontalan e világban! Nem akarom szomorúan, és méltatlankodva leélni az életemet! Szükség volt az értelem megújítására! Szükség volt a szívem méregtelenítésére!

Ezeken a külső körülményeken, természetes változásokon mi nem változtathatunk, és nem fordíthatjuk vissza, de a bennünk történő változásokért csak mi vagyunk a felelősek! 

 

Életünk középpontja a szívünk. Az a szív, amely már akkor érzi a bajt és a veszélyt, vagy az örömet és boldogságot, amikor a száj még nem mond semmit. Sok mindennek ki van téve a szívünk, ezért tud felhalmozódni bennünk a jó és a rossz; a kellemes és nyomasztó érzések. Ezeket időnként üríteni kell, tisztogatni, és méregteleníteni. Erre azonban az ember képtelen egyedül! Szükségünk van Isten erők feletti hatalmára! 

 

Amint a keresztyén ember értelmében átformálódik, és egyre inkább olyanná válik, mint Krisztus, felismeri Isten akaratának igaz voltát, és életében azt vágyik majd megvalósítani, nem pedig saját akaratát. Pál apostol is ezt hangsúlyozza, hogy „változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” 

 

Szeretett Testvéreim, csak akkor leszünk képesek megérteni, megtenni és élvezni Isten akaratát, ha megújulunk lelkileg!

 

Igehirdetésem elején külsőségeket soroltam, és próbáltam keresni a választ arra, hogy vajon mit jelenthet „az igaz és okos istentisztelet”. Nem a ruha, nem csupán az istentiszteleten való jelenlét, nem a viselkedésünk, ami igazán fontos. Ezek valóban mind külsőségek. Ahhoz, hogy az igaz és okos istentisztelet létrejöjjön, meg kell tölteni a külsőségeket tartalommal.

 

Ézsaiás a régi próféták nyomdokain jár. Ők is azt hirdették, hogy a kultusz nem kedves Istennek, ha a kegyesek a mindennapi életben embertelenek. Itt már tehát nem csupán áldozatról van szó, hanem a hirdetett Ige áll az istentisztelet középpontjában. Ézsaiás ezt írja: „Ha segítségül hívjuk az Urat, Ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!” E szerint Isten kész közösségre lépni velünk, emberekkel. A kérdés mostmár az: mi vajon közösségre akarunk lépni Vele?

 

Legyen ez a mai alkalom egy lehetőség arra nézve, hogy az igaz istentisztelet légkörét valóságosan megérezzük, mert akkor az már azt jelenti: a külsőségeket meg tudtuk tölteni tartalommal, az Isten dicsőségére! Ámen.

 

Lovász Adrienn