2012.

A második Korinthusi levelet olvassuk Bibliaolvasó Kalauzunk vezetését követve, a hosszabb igében felolvasott szavak az elmúlt héten kerültek elénk. Aligha lehetne gazdagabb tartalommal összefoglalni a gyakorlatban megmutatkozó, megélt keresztyénséget, mit ahogy Pál ezekben a versekben, és ennél lényegesen tömörebben megfogalmazza a Galatákhoz írott levélben. Az olyan sokszor hallott felebaráti szeretetnek megfogalmazása ez, az egymáson való segítésnek legelemibb követelménye. Az egész keresztyén élet alaptörvénye ez, talán ezért is nevezi Pál a Krisztus törvényének. De vajon miért Krisztus törvénye ez? Lehetne egyszerűen humánus, emberbaráti cselekvés is, hiszen nem csak keresztyén emberek segítenek másokon, nem csak a mi szívünk szorul össze a nyomorúság láttán, hanem minden érző embernek, és nem csak a mi pénztárcánk nyílik meg, hanem olyanoké is, akik nem hisznek Krisztusban. Mi az a különleges, az a más, ami Krisztus törvényévé teszi számunkra ezt?

1.Először az, hogy a számunkra, keresztyének számára a másokon való segítésnek elsőrenden nem célja, hanem OKA van.

Elsősorban nem arról van szó, hogy látjuk, hogy egyik-másik ember vállára mennyi anyagi, lelki nyomorúság terhe nehezedik, és ezen mi segítünk a terhek átvállalásával. Nem is arról, hogy kitűzünk magunk elé egy magasztos célt, és buzdítva magunkat és másokat, a bajt meghatóan ecsetelve segítünk.

Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, hogy a szívünk valóban meginduljon, ahhoz történnie kell valaminek bennünk, vagy velünk.

Előbb, az Isten részesít bennünket valami nagy jóban, és ez az oka a mi segítőkészségünknek mások iránt, ebből fakad az egymás terhét hordozni tudó, és akaró lelkület.

Úgy gondolom, hogy Istennek ezt a nagy jótéteményét mindannyian ismerjük, az Úr Jézus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értünk, hogy miaz ő szegénysége által meggazdagodjunk! Gazdag volt, hiszen Isten volt, hatalomban és méltóságban az Atyával egyenlő volt, a menny dicsőségében és boldogságában. De szegény lett, emberré lett, mégpedig szegény emberré. Elhagyottá, megcsúfolttá, megalázottá, kisemmizetté, gonosztevőként kivégzetté! És, mindezt értünk! Azért, hogy mi meggazdagodjunk. Gazdagon bírjuk áldozata által, azt elfogadva Isten kegyelmét, az Újszövetség áldásait! Hogy meggazdagodjunk az Isten szeretetében, könyörülő jóságának megtapasztalásában.

Istennek a Jézusban megmutatkozó cselekvő szeretete tehát az oka annak a jóságnak ami mindenképpen meg akarja hálálni ezt! Ezt pedig másként meghálálni nem lehet, mint, hogy abból a mérhetetlen jóságból továbbad valamit másoknak, hiszen meggazdagodott lelkiekben! Örül, ha alkalma nyílik hálája megmutatására!

Olyan az, mintha kapnánk valakitől ajándékba egy gyönyörű mezőt, tele virággal! Ugye, szívesen adnánk ezekből a virágokból másoknak? Örömmel adnánk, boldogan tennénk, hiszen csodálatosan sokat kaptunk! Nem is lehet megérteni az egymás terhét hordozó lelkületet, csak innen!

Egy idős lelkész írt egyszer egy diakonisszáról, aki még a háború előtt szolgált a Bethesda kórházban, a betegekkel rengeteget foglalkozva, szeretetben hordozva őket, éjjel és nappal. A lelkész megkérdezte tőle, hogy hogy van ereje ennyit vesződni a beteg emberekkel. A diakonissza csak ennyit válaszolt: „Hát még velem mennyit vesződött, és vesződik még most is Jézus?” Akinek ilyen Krisztus élménye van, az tudja betölteni igazán a Krisztus törvényét, mert OKA van rá!

2. Másodszor, az egymás terhének hordozása azért is a Krisztus törvénye számunkra, mert ebben fejeződik ki a Krisztusban való hitünk élő volta! Tudjátok, hogy miből lehet igazán megállapítani, hogy egy ember mennyire él hívő életet? Abból, hogy mennyi szeretet van benne, abból, hogy mennyit valósít meg a Krisztus törvényéből, egymás terhének hordozásából!

A szeretetszolgálat, a másik szeretetben való elhordozása, a samaritánus létforma, olyan tevékenysége a keresztyén embernek, mint az emberi szervezetben a belégzés mellett a kilégzés. Ha a tüdő folyton csak belégzést végezne, szétrepedne egy idő után. Nem kell külön a tüdő tudtára adni, hogy végezzen kilégzést is, mert önmagától elvégzi, mint természetes életműködést.

Ha ezt áttesszük a lelki élet területére, Isten igéje, az azzal való táplálkozás jelenti a belégzést. Az éltető isteni szó, amit vagy egyéni csendességünkben, vagy a gyülekezet közösségében kapunk, a szívünkben át kell, hogy változzék szeretetté, és mint szeretetszolgálat, aktívan megélt szeretet lehelődik ki újra. Ez minden hívő ember egészséges lelki működése. Ha van belégzés, kell, hogy legyen kilégzés, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól.

Úgy gondolom, hogy ha van még valami egyáltalán, ami az egyháznak a világ előtt megbecsülést, hitelre méltóságot ad, az nem a szó, hanem a tetteiben megnyilvánuló jóság, szeretet, segítőkészség. Az egyház már régen elvesztette egykori, a középkorban még meglévő tekintélyét a világ előtt, és semmiféle világi hatalmat nem jelent.  Szekularizált, elvilágiasodott társadalomban élünk. Az egyház sokszor lenézetten, máskor lesajnáltan áll a világ előtt, amely sokszor nekiszegezi tagjainak a kérdést: igaz-e amiről beszél, amit hirdet, komolyan veszi-e amit a szeretet gyakorlati megéléséről tanít, vagy pusztán nagyhangú tanításról van szó? A Krisztus egyháza által hirdetett ige hitele attól függ, amennyit megvalósulni lát belőle a világ.

Élt Finnországban egy Wrede Matild nevű asszony, akit úgy neveztek, hogy a foglyok angyala. Gazdag emberként, befolyásos család keresztyén gyermekeként a börtönöket járta, és hirdette a rászoruló lelkeknek Isten igéjét. Egy alkalommal, egy megrögzött ateista azt mondta neki: „Neked hiszünk Matild, bár keresztyén vagy, de te aszerint élsz, amit hiszel!”

Vajon mit ér az egyház, ha csak hirdeti, hogy hordozzátok egymás terhét, vagy tegyetek jót mindenkivel, ha ebből a szeretetből fakadó jótéteményből a rászorulók nem éreznek semmit kézzelfogható módon?

Ha egy ilyen gyülekezet, mint a miénk, nem sugározza bele a világba az egymás terhét hordozó szeretet melegét, akkor nem csak hitelét veszti el a világ előtt, hanem még a saját maga létjogoultságát is!

Ezért öröm a számomra, hogy péntekenként a gyülekezet hajléktalanokat gondoz, hogy karácsony előtt Nyilas Misi csomagjainkból jut sokszáz gyermeknek, hogy a Kék vödör akcióban számtalan nélkülöző ember, család jutott és jut tartós élelmiszerhez.

Ezért öröm az önsegítő csoport, a Nőszövetség szolgálata az idősek otthonában! Mert az egymás terhének hordozása a Jézusban való hitünk példája!

3. Harmadrészt azért is a Krisztus törvény ez, mert csodálatos módon csak addig törvény, csak addig jelent követelést, amíg úgy érezzük, hogy kell, de rögtön ajándékká válik, ha megértjük, nem KELL, hanem SZABAD! Ahogy egyre régebben szolgálok, arra kezdek ráébredni, hogy vajon nem azért erőtelen és szegény a mi keresztyénségünk hitéletünkben olyan sokszor, mert nem gyakoroljuk megfelelő módon a meggazdagodásnak és megerősödésének azt a krisztusi titkát, hogy ADJ!

Adj az idődből, adj a jókedvedből, a benned lévő békességből, adja reményedből, hitedből, a pénzedből, imádságodból, szíved melegéből. Adj valakinek, akinek hiányzik valami az életéből, ami neked van!

Teljesen jogosan azt mondhatjuk erre, hogy elég nekem a magam baja, nyomorúsága, azt is alig birom cipelni, nem még más testi-lelki vagy anyagi terhét! Az emberek világában ez valóban így van, de Isten más dimenziókat nyit meg előttünk: ennek a törvénynek éppen az az egyik különös sajátsága, hogy a saját terhünk csak addig nehéz, amíg csak azt hordjuk, de rögtön könnyebbé válik, amikor egy nálunk nyomorultabb élethelyzetben lévő ember terhének hordozásából is részt kérünk és részt vállalunk! Próbáljunk meg egyszer igazán egy nálunk nehezebb élethelyzetbe került ember mellé odaállni, és rögtön úgy fogjuk érezni, hogy sokkal kevesebb okunk van a kesergésre és panaszra!

A szeretet gyakorlása rengeteg erőt ad! Sok ember azért nem bírja a maga terhét sem, mert nincs benne mások iránti szeretet, ami a teherbírását, erejét növelhetné! Eszembe jut, amikor a válság első évében jöttek a hírek, a Tisza rettenetes áradásáról, a borsodi árvízről, a vörösiszap katasztrófáról, és nem kellett kétszer hirdetni, elég volt egyszer a gyűjtést, gyülekezetünk megmozdult, erőn felül gyűjtött, és adhattuk át a megszorult embereknek. Akik ott voltak az adományok átadásánál, a mai napig erőt merítenek az ott megéltekből!

4. Végül azért is krisztusi törvény az egymás terhének hordozása, mert kiváltságot jelent annak számára, aki GYAKOROLJA!

Gondoljunk bele, mekkora kiváltság, jótétemény az Istentől, hogy éppen te, én, mi lehetünk azok az áldott eszközök, akiknek szeretete, jótéteménye által kézzelfogható valósággá válik az Isten gondviselő szeretete valakinek az életében?

Látjuk-e, hogy Isten éppen a mi szavunk, kezünk, pénztárcánk, időnk által segít egy másik emberen, törli le valakinek a könnyét, ad örömet, vagy emel fel egy elesett lelket, ad kenyeret az éhezőnek, ruhát a hajléktalannak? Minden jó szóban, minden érintésben, minden kedves mozdulatodban, a szeretetnek minden látható formájában, amit Jézus nevében teszel, Isten áldása, szeretete megy tovább a világba.

Érezzük-e, hogy mennyire kiváltságos dolog, Isten szeretetének látható eszközévé lenni? Aki így végiggondolja Krisztus törvényét, az tudja, hogy igazán nem az van megajándékozva, akin segítettek, hanem az, akinek szabad volt jót tennie!

Istennek is az az öröme, ha adhat, ezért adta, áldozta értünk szent Fiát, örül annak, ha valaki elfogadja ajándékát, amit Krisztusban ad.

Ilyen csodálatos tehát a Krisztus törvénye! Így hordozzuk hát egymás terheit, és így töltsük be Krisztus Urunk e csodálatos törvényét! Ámen

Juhász András