2012.

Szeretett Testvéreim!

  Nagyon szürkén kezdődik ez a történet, nagyon egyszerűen, hétköznapin, sőt szomorúan. De nagyon diadalmasan, és áhítatosan folytatódik és fejeződik be. Sokszor olvastam már eme sorokat, és minden alkalommal rácsodálkozom valami különleges momentumra.

   Elkeseredett tanítványok vannak előttünk, akik – Jézus halála és feltámadása után – hiába, visszatértek a halászáshoz, bizony igyekvésük sikertelen maradt. Egész éjjel a vízen vannak, azt olvassuk, és nem történik semmi. Legalábbis a hálójukban nem. A következő pillanatban már arról tudósít a Szentírás, hogy egy számukra idegen ember megszólítja őket. „Fiaim, nincs valami ennivalótok?”(21, 5). Ebből a kérdésből arra gondoltak Péterék, hogy egy idegen vándor az, aki éhezik, és segítséget kér tőlük. De nekik nincs! Hiába a legjobb szándék, nem tudnak adni! Hamar visszaszáll a hang: „Nincs.” Szomorú, de így van: egész éjszakai fáradtság és kemény fáradozás után, nincs semmijük!

   Szeretett Testvérek, pontosan erre a „nincs” szócskára várt az Úr! Nem csupán azokban a percekben, amikor a tanítványok a reggeli szürkületben búsultak, hanem ma is, most is erre vár Jézus! Mert, hogy is várnánk a Tőle jövő áldást, ha van mit adnunk Neki! Hogy is várhatnánk az Ő segítségét, ha megelégszünk önmagunkkal, és körülményeinkkel?

Minden felülről jövő áldás és csoda megtapasztalása és átélése előtt el kell jutnia a léleknek, hogy „nincs”! Nincs olyan ajándékom, amit fel tudnék ajánlani az én Uramnak! Nincs olyan része az életemnek, amit büszkén felvállalok, hogy az én Gondviselő Istenem gyönyörködhessen benne! Nincs nekem semmim, amit áldozatként bemutathatnék a Teremtő Atyámnak…

    A baj ott kezdődik egy emberi lélekben, ahol felcsendül a büszke, emberi válasz: „Van, bizony!” Itt vannak a jó cselekedeteim, amely különbbé tesz engem a másik, bűnös embertől! Itt vannak emberi műveim, melyeket mindenki megcsodál – kivételes tehetség vagyok! Itt vannak a szolgálataim, önkénteskedéseim, amiket csakis a Te érdekedben végeztem! Igen, nekem van mit adnom, Uram!

Az ilyen öntelt, és önmagával elégedett lélek soha nem tapasztalhatja meg a felülről való áldást és Krisztus csodáját az életében! Hogy miért nem? Mert nincs Rá szüksége! Már pedig, amit az ember adhat az Istennek, az először csak szemét! Szemét, mert ellepik szívünket a világ dolgai. Önigazolás, érvényesülés, magasabb pozíció, irigykedés, megbocsátani nem tudás. Addig, amíg ki nem öntjük ezeket a szívünkből, nem tudjuk befogadni a Krisztus gazdagságát!

  Nekünk, mint Jézus tanítványainak, akik összegyűltünk az imádság házában, nekünk van-e valami ’ennivalónk’? Milyen jó lenne őszintén, szívből és alázattal kimondani: Nincs. Nincs semmim. Nincs bölcsességem; nincs kitartásom; sokszor még hitem sincs; nincs semmim. Csak egy kiürült, önmagából kiábrándult, csalódott szívet tudok adni.

    Kedves Testvérek, pontosan ez a „nincs” szócska az előfeltétele annak, hogy mostmár legyen! Mégpedig az Úrtól legyen, mindaz, amiért eddig hiába fáradtunk! Ugyanezt az igazságot a Hegyi Beszédben így mondta Jézus: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6, 31-33).

   A válaszra újból hangzik a kiáltás: „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán és találtok!” (21, 6a). Engedelmeskednek, és csoda történik: „Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt.” (21, 6b). Ez volt az a pont, amikor tudatosul a tanítványokban, hogy az az ismeretlen nem más, mint az Ő feltámadt Uruk; akié minden hatalom mennyen és földön! „Az Úr az!” (21, 7).- nyilallik beléjük a felismerés!

    Azon elmélkedtem, hogy vajon mióta nézte Jézus az ő vergődésüket, és sikertelenségüket? Órák óta, vagy csak akkor érkezett, vagy netán egész éjszaka ott volt a túlsó parton? Talán nem is fontos, hogy Jézus mióta állt ott, de az igen, hogy szembesült vele, hogy Nélküle bizony tanítványai nem mennek semmire! Mennyire igaz az, hogy aki már megismerte az Úr Jézust, az többé képtelen Nélküle élni, és Nélküle bármit is cselekedni!

    Milyen igaz a mondás: „Emberé a munka, Istené az áldás!” Nem elég a munka, a fáradtság – áldás is szükséges hozzá. Ez utóbbi ad értelmet az előbbinek. Úgy lehetne summázni az üzenetet, hogy a keresztyén embernek a leghétköznapibb munkája közben is számolni kell a Mesterrel. Mindenekelőtt azzal, hogy Jézus ott van. A tanítványok nem ismerik fel rögtön Őt, pedig Jézus nincs messze tőlük.

Amikor mi is belefeledkezünk munkánkba, kötelességünkbe, problémáinkba, és kapcsolataink helyrehozásába, nem is vesszük észre, hogy milyen közel van az Úr! Néha hiábavalónak tűnik minden fáradozás, igyekvés, és küzdelem a számunkra. Ilyenkor nem kell elfelejtenünk, hogy milyen közel is vagyunk a parthoz! Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a feltámadott Úr ott van a parton, és látja a vesződéseinket, vergődéseinket, minden szenvedésünket! Ilyenkor szabad oldalra tekinteni; szabad segítségért kiáltani; szabad kérni az áldást és a szabadítást!

    Mennyire nem mindegy, hogy a saját szakállunkra végezzük munkánkat, dolgunkat, vagy az Úr utasítására! A tanítványok ugyanott maradtak, ahol történetünk elején is voltak. Ugyanott voltak, ahol nem történt semmi; ahol nem fogtak semmit. A különbség mégis abban van, hogy ezúttal Jézusnak engedelmeskedve, Jézusra figyelve cselekednek, és úgy dobják be a hálót!

  Hogyan jutottak el Péterék arra a boldog felismerésre, hogy „az Úr az!”? Úgy, hogy előbb engedelmeskedtek: kivetették a hálót! Aztán kapták meg az áldást. A Krisztus jelenlétéről való meggyőződésnek, az Ő meglátásának mindig ez az útja: előbb az engedelmesség, azután az áldás bőségesen. És csak ezután a látás, az a boldog felismerés, hogy „Az Úr az!”.

    Szeretett Testvérek, ez a többlete a hívő, keresztyén ember munkájának! Az, hogy ő kéri, várja, igényli, hogy Jézus beleszóljon, tanácsoljon, irányítson!

Legyünk mi is Jézusnak olyan tanítványai, akik észreveszik Mesterük jelenlétét minden dolgukban: örömükben és bánatukban; hálaadásukban és gyászukban; munkájukban és pihenésükben; életük könnyebb és nehezebb időszakaiban! A Teremtő, Gondviselő és Szabadító Isten végezze el bennünk azt a munkát, hogy minden bizodalmunkat Őbelé vessük, és Ő adjon szívünkbe hitet, hogy Neki engedelmeskedjünk! Ámen.

Lovász Adrienn