2012.

A Példabeszédek könyve az ókori bölcsességirodalom egyik remeke. A téma kutatói előtt nagyra becsült munka, nekünk azonban több ennél, számunkra Isten szava, élő üzenete! Mi is tulajdonképpen a bölcsesség, amelet az ókor embere olyan fontosnak tartott? Alapja a gyermekek tanítása az apa és az anya által, mind viselkedésbeli mind mesterségbeli dolgokra. Találkozhatunk bölcsességükről híres népekkel és emberekkel. A teljesség igénye nélkül:

- Bölcs az a mesterember, aki a Szent Sátor felszerelését elkészíti

- Bölcs, Salamon király (I. Királyok 4.)

- Bölcs a varázsláshoz, álomfejtéshez értő ember

- Bölcs például egy tanácsadó – Dávid unokaöccse, aki tanácsot ad Amnonnak – ez a tanács nem etikus, így a bölcsesség egyáltalán nem biztos, hogy etikai kategória. Tehát láthatjuk mindebből, hogy viszonylag széles sávot fed le a bölcsesség fogalma.

Az Ókori-keleten a  bölcsesség kísérlet arra, hogy az ember az őt körülvevő világot megértse, úgy a társadalmi mint a természeti jelenségeket. Az a bölcs, aki alkalmazkodik.

- Mezopotámia: A bölcsességet listába szedik, azt iskolákban oktatják, amellyel a fennálló rendet erősítik. Ezt nevezik listatudománynak.

- Egyiptom: a leghíresebb a korban a bölcsességéről. Itt is ismert a listatudomány, és számunkra azért fontosabb Egyiptom Mezopotámiánál, mert Izraelre ez van a legnagyobb hatással, két okból is: a honfoglalás korában Egyiptom egy ideig megszállva tartja Izraelt, valamint a későbbi korban Salamon hozza be az egyiptomi kultúrát egyik feleségével. Az egyiptomi bölcsesség megkívánja azt, hogy az ember tudjon magán uralkodni. Az az ember bölcs, aki képes az önuralomra. Ebből következik az, hogy a bölcsesség ellentéte Egyiptomban a forrófejűség. Egyiptomban is a listatudományok alapján oktattak, iskolákban, amelyek a templomok mellett találhatók. Itt tanultak a „fáraók gyermekei”, akikből hivatalnokok –diplomaták lettek. Mózes is egy a fáraó gyermekei közül.

- A bölcsesség Izraelben egyrészt egyezik a már említett keleti bölcsességgel, másrészt más annál. A példabeszédek könyve szintén beszél arról, hogy a bölcs ember képes az önuralomra, amely önuralomnak az ellentéte a forrófejűség. Azonban van egy döntő különbség is az egyiptomi és a zsidó gondolkodás között: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme!”- ahogyan azt a Példabeszédek könyve rögtön az első részben tisztázza, és megadja a könyv irányvonalát.

Mit jelent ez? Azt, hogy a bölcsességet az ember elnyerheti, ajándékként megkaphatja Istentől. Nem magunk vagyunk bölcsek, nem velünk született adomány ez, hanem Isten szeretetének következménye, ami alakulhat életünkben. Az Ószövetség felfogása szerint  ezen kívül az Isten adja az ember elé a halál és az élet útját, és a bölcs ember felismeri, hogy melyik az életre vezető út, vagy ha nem képes erre, legalább megfogadja a nálánál bölcsebbek tanácsát, hogy ne járjon a halálba vezető úton. Ezeket az alapigazságokat az ószövetségi bölcsességirodalom egészen aprópénzre váltja fel: megmutatja a bölcsességet a hétköznapi életben. Főleg a Példabeszédek könyvében témánként mutatja be, hogy milyen a bölcs és milyen az oktalan magatartás, láttatja  a következményét a szorgalomnak és a  lustaságnak, a józanságnak és a dőzsölésnek, a tiszta és a tisztátalan életnek, de mindenek felett az istenfélő és az istennel nem törődő életnek.

Az Ószövetségi bölcsesség szorosan kapcsolódik Izrael harmadik királyának, Dávid fiának Salamonnak személyéhez. Ennek alapja az I. Királyok 3-ban leírt történet, amikor Salamon uralkodásának megkezdésekor nem kért mást, csak bölcsességet. Salamon király bölcsessége közmondásos, és szinte legendás volt, Salamon király a Királyok könyvének leírása szerint 3000 példabeszédet mondott, ezért kapcsolja össze a hagyomány Salamon nevét a Példabeszédek és a Prédikátor könyvével.  nem tudjuk, hogy valóban Ő írta-e, de úgy gondolom, hogy nem is ez a fontos, hanem az, amire rámutat ez a könyv: a bölcs magatartás Isten jelenlétének következménye az ember életében. Ha Ő jelen van, képesek vagyunk jól dönteni, képesek vagyunk a forrófejűség helyett higgadt, megfontolt, Istenre figyelő válaszokat adni különböző, sokszor egyáltalán nem könnyű élethelyzetekben is.

1.Egy ilyen élethelyzetet ad elénk a felolvasott igeszakasz is. Az alaphelyzet olyan, amelyben mindannyian benne vagyunk, benne élünk. Ellenségei ugyanis minden embernek vannak.

Nagyon szépen rávilágít erre egy történet, amely egy amerikai gyülekezetben történt, ahol egy lelkész a megbocsátásról tanítva megkérdezte, amerikai módon, hogy ki az akinek nincs ellensége. Egyetlen, nagyon idős asszony emelte csak fel a kezét. A lelkész, a gyülekezet elé példaként állította az asszonyt, majd megkérdezte, hogy tud ilyen csodálatos módon élni, hogy lehet az, hogy nincsenek ellenségei. Mire az asszony ennyit mondott: „ A föld alatt van már az összes”.

Igen testvéreim, így van ez, ezért vagy azért, irigységből, vagy azért mert valakinek akarattal, vagy tudattalanul megsértettük érdekeit, vagy át nem gondolt szavaink, tetteink következményeként, vagy szándékos cselekedeteink miatt vagy sokszor teljesen megmagyarázhatatlan okból de vannak ellenségeink, rosszakaróink.

Ha lehunyjuk most a szemünket, biztos vagyok benne, hogy valakinek arca, neve eszünkbe jut, de azt hiszem ehhez nagyon még koncentrálnunk sem kell…

Az élethelyzet szerint az ellenségünk valamiben szükséget szenved. Éhezik, vagy szomjazik, azaz nem megy jól dolga. Mit tesz ilyenkor az átlagember? Elégedetten hátradől, és várja, hogy az ellensége még mélyebbre kerüljön. Esetleg kárörömmel nyugtázza, és emberi bölcsességeket hangoztatva: „aki szelet vet vihart arat, vagy addig jár a korsó a kútra, amíg össze nem törik” úgy érzi, hogy ellenségét utolérte a végzete. Esetleg előfordult már velünk is, hogy így éreztünk? Hogy örültünk ellenségünk bajának? Gyermekként, amikor még őszinték vagyunk, meg is fogalmazzuk ezt a másik felé. Emlékszem, sokszor mondtuk egymásnak: „Nem bocsátok meg, és a bosszú hosszú lesz, és édes!” Isten, az ószövetségi bölcselőn keresztül ma másra tanít bennünket…

2.Arra mutat rá az ige, hogy az ellenségünk-ellenfelünk szorult helyzetét látva ne örüljünk ellenségünk kárán, ne dőljünk hátra, nézve semleges szereplőként a történéseket, hanem avatkozzunk be a történésekbe, mégpedig pozitív módon! „Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni!” Egészen elképesztő magatartás!

Én forduljak ellenségem felé jót cselekedve, miközben ő gyűlöl engem?

Én adjak, amikor ő csak elvett eddig tőlem?

Szeretetemben hordozzam, miközben ő gyűlöl?

Igen testvéreim, éppen erről van szó! Ugyanerre tanít bennünket Jézus a Máté evangéliumában, a Hegyi beszédben, amikor arról beszél követőink, hogy áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket!

Önerőből ezt képtelenek vagyunk megcselekedni! Saját szeretetünk ehhez kevés! Saját szeretetünk nem tesz képessé arra, hogy ezt megtegyük, még ha érezzük is az ókori bölcselő szavainak pozitív mondanivalóját! Azonban, ha szem előtt tarjuk, hogy a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és ezt a bölcs magatartást Isten várja el tőlünk, akkor rá kell ébrednünk arra, hogy ha Isten jelen van a mi életünkben, akkor képes vagyok ennek a képtelen cselekvésnek végrehajtására is! Mert akkor nem én cselekszem, nem az én szeretetem mozdul egyedül, hanem az a szeretet, amit Istentől kaptam, ami áthatja valómat!

Mert, gondoljuk meg Testvéreim, hogy az, amit Isten elvár tőlünk, egy olyan magatartásforma, amiben mi Tőle részesedünk. Mi, naponta ellene lázadunk, szomorítjuk Őt, nem rendelései szerint élünk, eltérünk parancsolataitól, azaz a bűn által ellenségei vagyunk. Ő azonban hogy fordul felénk? Szeretetben, nem vonva meg gondviselését, jóságát tőlünk. Jótéteményeiben és ajándékaiban ugyanúgy érdemtelenül részeltet bennünket, mint ahogy mi részeltethetjük érdemtelenül azt, aki gyűlöl minket!

Ha tudatosítjuk magunkban, hogy Ő ennyire szeret, akkor tudatosodik bennünk, hogy kötelességünk nekünk is szeretni, és a gonoszra nem gonosszal válaszolni, a rosszért nem rosszal fizetni!

3.Így, az ő szeretete által képesek lehetünk arra, hogy a rosszat jóval győzzük meg. Erről szól ugyanis a nagyon különleges kifejezés:”parazsat gyűjtesz a fejére, vagy, ahogy a Károly fordítás adta elénk: eleven szenet”. A jócselekedetek ugyanis nagyon gyakran kényszerítő erővel hatnak. Mit jelent ez? Egy személyes példával szeretném megvilágítani. Amikor még gyermek voltam, nagyon komisz-kamasz voltam, igen gyakran. Édesanyámat nagyon sok alkalommal bántottam lelkileg, és nagyon gyakran okoztam fájdalmat neki. Egy ilyen alkalommal nem a szokásos nevelési metódust vette elő, hanem megsimogatott. Nem tudtam ezzel mit kezdeni: én bántom, ő simogat, és sírva rohantam el, majd megnyugodva tértem haza. Úgy éreztem, hogy ez az eleven szén. Szinte égetett, fájt, hogy én gonosz vagyok vele, Ő pedig jó velem. a következő csínytevéseimnél erőteljes fékező hatással bírt édesanyám ezen nevelési módszere!

A felolvasott hosszabb, igeszakasz, a háborús történet is erről szól, csak nem egy ember életében mutatja be az ellenséggel szembeni jó cselekedetek hasznát, hanem népek közt.

Arám háborút indított Izrael ellen, nagyon sokszor keserítették meg már a zsidók életét, rablások, fosztogatások, öldöklések, sírás, jajszó és gyász maradt nyomukban.

Ez a háború azonban másként alakult, Isten embere, Elizeus jóvoltából! Amikor az arámok ugyanis kelepcébe kerülnek, nem hagyja őket lemészárolni, hanem megvendégelteti őket a királlyal és a néppel! És az eredmény? A rész utolsó verse így szól: „Nem is jöttek többé rabló arám csapatok Izrael országába!”

Értjük testvérek? Egyetlen jócselekedet lezárt egy évek óta húzódó konfliktust. Mert ekkora jóság, a szeretet ezen megnyilvánulása kiveri a fegyvert az ellenség kezéből! Nincs tovább, a gyűlölet szűnik, a szeretet pedig uralja az eddig nem működő emberi kapcsolatokat!

Ez a csoda megtörténhet a mi életünkben is, csak merjünk rálépni a szeretet útjára, és őszinte szívből gyakorolni a nyitást a másik ember, az embertárs felé. Így legyen, ámen

Juhász András