2012.

 

Ézsaiás próféta elhívását olvastam fel az imént. Ezzel a történettel foglalkoztunk a múlt heti hittan órán. Sokszor olvastam már ezeket a sorokat, mégis egyetlen mondata megszólított, és elgondolkodtatott! „Itt vagyok, engem küldj!”

 

Ézsaiás rendszeresen megfordult a jeruzsálemi templomban, és Isten akaratát kereste. Egy napon különös élményben volt része: egy trónt látott, amelyen nem egy király, vagy császár ült, hanem a Mindenható Isten! Palást volt rajta, amely beborította az egész templomot. Szeráfok voltak körülötte. Egyikük odarepült hozzá, és egy égő parazsat érintett a szájához, amely nem égett meg. Ézsaiás megrémült, mert tudta jól, hogy akinek megadatott, hogy meglássa az Istent teljes valójában, az nem maradhat életben. Az események azonban nem erre mutatnak.

 

A szeráf elmondja Ézsaiásnak, hogy eltöröltettek vétkei, bűnei meg vannak bocsátva. Milyen különös! Hirtelen megjelenik a Teremtő és Mindenható Isten egy teljesen hétköznapinak tűnő ember előtt, és egy furcsa alak közli vele Isten bocsánatát…

 

Ézsaiás ekkor találkozott igazán az élő az Úrral! Nem azért, mert szemei látván láttak; fülei hallván hallottak, hanem azért, mert egész lénye átélte az Úr jelenlétét! Megértette szívvel, hogy Isten egy olyan Isten, aki keresi a vele való közösséget, és olyan fontosnak tartja, hogy feladatot szán neki!

 

Isten prófétává akarta tenni Ézsaiást, és erre az elhívásra ő azonnal válaszolt. „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” – „Itt vagyok, engem küldj!” (Ézs 6, 8). Ott és akkor Ézsaiás döntött, mégpedig, hogy Isten embereként akar eleget tenni Ura akaratának.

 

Megszólított engem a próféta egyetlen mondata. Micsoda bátorság, hit, és elkötelezettség jellemezte ezt az embert! Mégis: távolinak és nehezen elképzelhetőnek tűnnek az események. 2012-ben is szólnak ezek a sorok, és mondhatjuk azt: ’Lehetetlen, hogy megjelent neki az Isten!’; vagy ’Szép történet, kár, hogy nem igaz!’; netán gondolhatjuk azt is: ’Persze, hogy elvállalta küldetését a próféta, hiszen ezért van benne a Szentírásban!’. Jogosak is lehetnének eme szavak, mégis ma egy kicsit fókuszáljunk a cselekményen túl erre az egyetlen mondatra: „Itt vagyok, engem küldj!”

 

Amikor hittan órán átvettük a történetet, egyetlen mondatot írtunk le a füzetbe: ’Vállald az Istentől kapott feladatot!’ Milyen sokszor kerülünk döntéshelyzet elé, amikor el kell döntenünk: vállaljuk a ránk bízottakat, vagy nem?! Merthogy mindannyiunknak feladata van ebben a világban! Elhívást nem csupán lelkész kaphat! Isten mindenkit szólítgat.

 

Az Isten, aki megteremtette ezt a földet, az élőlényekkel együtt; az Isten, aki emberré lett értünk, és azért élt, hogy értünk meghaljon; ÉRTÜNK cselekszik! A mai napig. Azért teremtett meg minket, mert szánta nekünk az életet. És ebben a nekünk szánt életben feladatot bízott ránk.

 

Lehet azt, hogy a munkánknak éljünk; lehet azt, hogy mi legyünk szeretett családunk szíve, aki maga köré szeretgeti a család minden egyes tagját; vagy hogy az előttünk tornyosuló problémákat meg tudjuk oldani, és le tudjuk küzdeni Isten segítségével; - mert sajnos vannak életek, akik az állandó küzdelmekben élnek napról napra… Van, aki a szegényekről, és rászorulókról gondoskodik; van, aki betegeket gyógyít; valaki tanít és oktat; valaki kutat. Mindenkinek van küldetése!

 

Amikor eljött az ideje a próféciák beteljesülésének (Ézs 9, 5-6), Krisztus maga vállalta fel, hogy eljön hozzánk, emberekhez; mintha ezt mondta volna az Atyának: „Itt vagyok, engem küldj!” Milyen jó, hogy Krisztus felvállalta küldetését! Milyen jó, hogy példát mutatott előttünk, hogy bármennyire is nehéz a békétlenségben, irigységben élni, és bármennyire fájdalmas dolog megkísértetni, ő előlépett, és indult az élet harcába!

 

Milyen csodálatos érzés, hogy a Szentháromság Isten közösségben akar velünk lenni! Az embert a maga képmására és hasonlatosságára teremtette (1Móz 1, 27), és elmondta az emberiség feladatát, amikor az Éden kertjében voltak: művelje és őrizze azt! (1Móz 2, 15). Művelni kell a földünket, - gondoskodni arról a területről a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is, - amely ránk bízatott. És őrizni, kapcsolatainkat; vigyázni egészségünkre testi és lelki értelemben egyaránt!

 

Sokszor nem értem az olyan véleményeket, amelyek a kegyetlen Istenről tudósítanak, és elégedetlenséget közvetítenek akkor, amikor Isten nem teljesíti a kívánságokat, vagy valami rossz dolog, egy csapás történik. De könnyen meglátjuk, hogy mi az, ami rosszul megy a világban; mi az, ami elromlott, és gyakran mennyire nincs látásunk észrevenni az előttünk levő jót! Isten személyére sok mindent lehet mondani, jót és rosszat egyaránt, de egy valamit még biztosan: Isten keresi az embert! Isten az ember után nyúl! Gondolhatunk itt ősatyákra, prófétákra, tanítványokra. Eszünkbe juthat a keresztyén egyházat üldöző Pál is. (ApCsel 9, 1-30). A legnagyobb esemény azonban Jézus Krisztusban ment végbe! A Mindenható Isten Egyszülött Fiában nyúlt az ember után, amikor már elhatalmasodott a bűn a világban. Utánunk nyúlt, mert fontosak vagyunk Neki; és mivel fontosnak tart minket, így megbízást is kaptunk Tőle!

 

Nem rendelkezünk egyforma adottságokkal, egyforma tulajdonságokkal. Vannak gyengeségeink, és vannak erősségeink, és ehhez mérten Isten mégis feladatot bízott ránk!

 

Pál apostol beszél gyengeségeinkről, és ezt mondja: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. …mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”. (2Kor 12, 9-10). Beszél azonban a kegyelmi ajándékokról is, amely mindenkiben megtalálható, és hozzá teszi: „De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (1Kor 12, 11).

 

Szeretett Testvérek! Tartsunk magunk elé tükröt; vizsgáljuk meg életünket, gondolatainkat, érzéseinket, kapcsolatainkat, vágyainkat. Ki vagyok én? Mi a célom az életemmel? Vajon Istennek milyen terve van az életemmel? A helyemen vagyok? Vagy netán tovább kell lépnem? Ki tudom mondani nyugodt szívvel, hogy „legyen meg a Te akaratod”? (Mt 6, 10).

 

Amikor már ez a mondat hagyja el a szánkat, és a szívünkből szól, akkor fogjuk megérteni Ézsaiás rövid, de erőteljes mondatát: „Itt vagyok, engem küldj!” Mert mit akar az Isten? Használni akar minket; lehet, hogy nem úgy, mint prófétát, de most sorolhatnám a különböző foglalkozásokat, mégsem teszem, mert Ő úgy akar használni minket, mint az Ő katonáit.

 

Ki kell állnunk a harcmezőre, és szembe kell néznünk kötelességekkel, emberekkel, problémákkal! És Ő ebben ad nekünk bátorítást! Mert, ha már Krisztus megvívta az élet harcát, és betöltötte küldetését, akkor nincs mitől félnünk!

 

Ravasz László írta: „Akinek van bátorsága Teremtőjével szembenézni, az nem szeppen meg a föld fiaitól. – A gyáva pislogás és félszeg habozás nem illik a kereszt harcosához.”

 

Szeretett Testvéreim! Ha még váratnak kérdéseinkre a válaszok, és keressük helyünket e világban, egyelőre fogadjuk el ezt a megtisztelő „státuszt” a Teremtő Istentől: mi vagyunk a kereszt harcosai! Adjon Isten nekünk bölcsességet a megértéshez, és hitet, erőt a feladatunk elvégzéséhez, hogy Ézsaiással együtt mondhassuk a bizonyságtételt: „Itt vagyok, engem küldj!”.

Ámen.

 

Lovász Adrienn